Talán hiba lenne horror-reneszánszt ünnepelnünk, hisz kétségtelen, hogy továbbra is számtalan ötlettelen, sablonos, ostoba fércmunka dől ránk a világ minden tájáról, de nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, miszerint manapság (kis túlzással) egymás hegyén-hátán érkeznek a műfaj elhasznált, összeaszott érrendszerébe friss vért pumpáló filmek (itt, meg itt, és itt érdemes körülnézni, de errefelé is ajánlott). A dán Jonas Alexander Arnby első rendezése is ilyen váratlan, innovatív gyöngyszem, a járt utat a járatlanért dicséretesen elhagyó, gondolatébresztő, szenzitív horror.
A When Animals Dream legközelebbi rokona - és gyaníthatóan (egyik) inspirálója - Tomas Alfredson Engedj be! című 2008-as remeklése, ám míg az a vámpír mítoszát értelmezte újra egy svéd lakótelep szürke, jégbe és vérbe dermedt kulisszái között, addig itt a vérfarkas legendája elevenedik meg egy dán halászfalu rideg, sivár realitásában.
Marie (Sonia Suhl) az imént említett isten háta mögötti településen él apjával (Lars Mikkelsen) és súlyosan beteg, katatóniába süllyedt édesanyjával (Sonja Richter). A helyiek - a lány számára ismeretlen okból - színlelt jóindulattal, ki nem mondott, de érezhető gyanakvással figyelik a családot. Látszólag elfogadják őket, szélesen mosolyognak rájuk, ám a felszín alatt nyugtalanság, folyamatosan robbanni készülő feszültség vibrál. Mikor Marie testén furcsa, őt magát, és környezetét is megrettentő tünetek jelentkeznek, a falubeliek nyíltan is kimutatják rosszindulatukat, a lány egyre inkább magára marad, kényszerűségből saját apja is elfordul tőle, a tragédia pedig elkerülhetetlenül közeleg.
A film káprázatosan szép, egyben kérlelhetetlenül nyomasztó képekkel (Niels Thastum operatőri munkája mesteri) meséli el Marie kálváriáját, kívülállósága és sebezhetősége a nézőt is megviseli, a mikroközösség fenyegetése az első percektől kitapintható.
A falubeliek nagy része egyszerű lelkű, a természetfelettitől zsigerből (és egy korábbi szerencsétlenség okán némiképp joggal) irtózó ember, a kevés, valóban rosszindulatú lakó azonban mindannyiukra kiterjeszti akaratát - senki nem mer, nem tud kiállni a lány mellett. Ha a szemük láttára vegzálják, inkább elfordítják a fejüket, ha segítségért könyörögve, kétségbeesve dörömböl ajtajukon, ők odabent, a sötétben lapítanak. Kilátástalan monotóniában tengetett, eseménytelen és érzelemmentes életük mára olyannyira fásulttá és együgyűvé butította őket, hogy képtelenek felmérni, mekkora károkat okoznak a védtelen lány lelkében: a halfeldolgozó üzemben, ahol együtt dolgoznak vele, kiváló mókának gondolják, hogy "beavatási szertartásként" egy oszladozó dögökkel teli, jéghideg tartályba lökik.
Kezdetben nem akarnak rosszat, csak taszítja őket, amit nem értenek, és megkönnyebbülnének, ha a piszkos munkát a köztük élő, viszonylag konszolidált, társadalmilag elfogadott pszichopaták végeznék el. Ezek a pszichopaták - nem meglepő módon - férfiak, azok a típusok, akiknek esélyük sem lenne egy Marie-hoz hasonló, fiatal, gyönyörű lánynál, így jobb híján azzal vigasztalódnak, hogy legalább bánthatják és gyűlölhetik - bár mássága okán összesúgnak a háta mögött, amikor a diszkóban felszabadultan, kihívó, érett nőként táncol, félreérthetetlen szándékokkal méregetik.
A női test változásainak természetes, de tapasztalat híján ijesztőnek, visszataszítónak tetsző stációit (lásd még: Carrie) a misztikummal és a biohorrorral keverő szkript (Rasmus Birch munkája) érzékenyen vezeti végig hősnőjét az első félelmektől (mi történik velem?) a vad dührohamokon át (miért velem történik?) az elfogadásig, a nőiség felvállalásáig és a lázadásig (nézzetek rám, ez vagyok én!). Igen, hasonló szimbolika már megjelent a szintén remek, bár hangulatában és narratív megoldásaiban merőben eltérő, méltatlanul alulértékelt Ginger Snapsben is - a When Animals Dream azonban egészen más aspektusból vizsgálja a témát, megvalósítása és törekvései pedig abszolút egyedi élménnyé emelik.
Sonia Stuhl alakítása felkavaró és bátor, Marie ártatlanságát, törékenységét, szenvedéseit és ébredező szexualitását egyaránt hitelesen és őszintén jeleníti meg. Jonas Alexander Arnby rendezői debütálása kifejezetten impresszív bemutatkozás, magabiztosan teremti meg és fokozza filmje fojtogató, kegyetlen atmoszféráját. A kiút nélküliség statikus érzetét a finálé felé haladva egyre kaotikusabb rémálommá alakítja, a kevés, de hatásos akciót pedig egyszerű eszközökkel, lefojtott, ám kellő intenzitású agresszióval vezeti elő. A zenehasználat is remek, Mikkel Hess éterien lágy, andalítóan finom, vagy épp vészjóslón hömpölygő, zaklatott tételei kiválóan növelik, illetve ellenpontozzák a feszültséget.
A When Animals Dream költői szépségű, metaforikus, drámai elemekben bővelkedő horror a nővé érés fájdalmakban és szépségekben gazdag folyamatáról, a szerelemről, a test ébredéséről, a kirekesztettség rettenetéről, a tompaagyú csordaszellem embertelenségéről és a másik elfogadásának mindenkori szükségszerűségéről.