„My brother came from the woods. (Most strange things do.)”
Ha Edgar Allan Poe ma élne, akkor képregényeket alkotna, nő lenne, és Emily Carrollnak hívnák. A brit születésű, Vancouverben élő, 31 éves webképregényes jó négy éve, a His Face All Red című művével hívta fel magára a figyelmet, és azóta akkora népszerűségre tett szert, hogy az egyik legnagyobb és legnívósabb amerikai kiadó, a Simon & Schuster tavaly megjelentetett tőle egy graphic novelt. Az öt sztorit (köztük négy teljesen újat és az említett, online is elérhető His Face All Redet) tartalmazó kötet, a Through the Woods 2014 egyik legjobb és legeredetibb, egyszerre hátborzongató és gyönyörű képregénye lett.
Carroll „régimódi” horrorban utazik, történeteiben Poe weird fictionje és a Grimm testvérek sötét népmesei világa Edward Gorey sajátos rajzstílusának bizarr humortól megfosztott reinkarnációjával keveredik. A további hasonlítgatáshoz jó kiindulópont még Angela Carter The Bloody Chamber című novellagyűjteménye is (amelyből Neil Jordan forgatott pofás kis filmet 1984-ben), bár azzal ellentétben Carroll nem konkrét meséket öltöztet új köntösbe, hanem azok általában vett jellegzetességeit, metaforáit használja fel saját rémtörténeteinek elregéléséhez.
A Through the Woods nem foglalkozik a műfaj modern trendjeivel, nem sorakoztat fel vámpírokat vagy zombikat, és hatáskeltő eszközként sem a gore-t használja – Carroll ősi, belénk kódolt félelmekre apellál, a sötétben rejlő ismeretlennel, az erdő sűrű, áthatolhatatlan és veszélyes misztériumával, megnevezhetetlen dolgokkal, és a saját gyarlóságainkkal szembesít. Többnyire női karakterei (csak a His Face All Rednek van férfi főszereplője) önmagukkal küzdő, traumáktól, magánytól, irigységtől, bűntudattól, félelemtől gyötört, elveszett lelkek, akiknek életébe elborzasztó alattomossággal lopakodik be a természetfölötti.
Carroll horrora zsigeri, mélyen felkavaró, bőr alá férkőző és félelmetes, sejtetése, atmoszférája, az explicitástól, a magyarázkodástól való bölcs távoltartása helyenként (pl. az első sztoriban, az Our Neighbor’s House-ban) Lovecraftre emlékeztet; ám ezeket a jellemzőket légies könnyedséggel mossa össze a tradicionális népmesék vizuális és narratív eszközeivel. A Through the Woods minden sztorija végtelenül egyszerű cselekménnyel, nagyvonalakban felvázolt karakterekkel, pusztán néhány vonásból (igaz, precízen) megrajzolt figurákkal és helyszínekkel, lényegre törő, hangulatfokozó narrációval tart elkerülhetetlen, sorsszerű befejezése felé.
És épp ezektől az egyszerű elemektől lesz a könyv olyan nyugtalanító. A történetek egyetemesnek, időtlennek, az általuk megidézett félelmek lerázhatatlannak hatnak, mintha csak ősi, cáfolhatatlan igazságokat, példázatokat tartalmaznának: évszázadoknak a sötétséggel, az erdővel, az ismeretlennel kapcsolatos tapasztalatait egybegyűjtő, elrettentő, tanulságos meséket. Ezeknek erejét Carroll mesteri írói és rajzolói fogásokkal fokozza, modern mítoszai így válnak meghökkentően komplexszé a szimplicitás felszíne alatt.
A Through the Woods szövege ugyanis szépirodalmi igényességű, amely már csak azért is ritkaságszámba megy ebben a médiumban, mert a leírt szó funkciójából, akár tartalmát, akár stílusát nézzük, sokat értelemszerűen és óhatatlanul kivált a vizualitás. Carroll gyönyörű, tiszta, elegáns és abszolút sallangmentes, csak a lényegre szorítkozó prózája egyfajta költészetté faragja a horrort - szavainak ritmusa, sajátos csengése van, szövege egy dal soraiként szóródik szét az oldalakon, és mintha csak a képekkel együtt alkotna komplett versszakokat.
Carroll élénk kéket és főleg, vöröset emel ki a rendszerint fekete háttér előtt, de színkezelése bőven túlmutat az egyszerű kontraszthatáson. Az A Lady’s Hands Are Cold-ban a címbeli hölgy saját haláláról szóló dalának fehér betűi vörös alapon tekeregnek a kísérteties éjszakai kúriát egy lámpással felfedező főhősnő körül, hatásuk alá vonva, sőt, körülzárva őt, sorsát már ott megpecsételve. Ugyanezen a sztorin a kék szín a halált, a hideget és a férfit (a férjet, akihez a nőt hozzákényszerítették) meg az ő hatalmát egyszerre szimbolizáló, néma rettenetként vonul végig.
Ezek az intelligens, többrétegű történetmesélési fortélyok a képregény minden létező aspektusára kiterjednek, a dialógusoktól az oldalstruktúrán át a ténylegesen kézzel írt szövegig (és nem csak a kézzel írást szimuláló betűtípusig). Online képregényeiben egyébként a szerző hasonlóan kihasználja a webes felület sajátosságait: a legörgetést vagy akár mű körül elhelyezett álhirdetéseket.
Nincs hová ragozni: Carroll a modern angolszász képregény egyik legtehetségesebb alakja, akinek láthatóan a vérében van a formátum, és annak minden jellegzetességét, hatásmechanizmusát maximális hozzáértéssel és természetességgel állítja a szolgálatába. Sőt, láthatóan elképzelni sem tudja, hogy bármilyen más módon kommunikáljon az olvasóval – még az előszót is képregényként írta meg. Robert Kirkman ide, Scott Snyder oda, jelenleg nincs nála eredetibb és izgalmasabb horror-képregényes.
PS: Maga a kötet is rendkívül míves, igényes, gyönyörű kivitelezésű.
