Matthew Vaughn és Jane Goldman partnersége már önmagában filmre kívánkozik, amolyan A simlis és a szende módra - persze a harmadik évad borzasztó összehozós epizódját kivéve. Együtt írnak, Vaughn rendez - ez eddig még mindig bejött. “Na jó”, mondhatja erre a Nyájas Olvasó “és mi van a Csillagporral?” Nos, erre csak azt tudom mondani, hogy azt nem utáltam annyira, mint a többiek. Impozáns életmű ez ilyen rövid idő alatt, és ahogy kivettem a szavaikból, a párosuk még sokáig működőképes lesz.
Amikor az első trailer kijött a Kingsmanhez, akkor egy kicsit összehúzódtak a záróizmaim: fehér, jól szabott öltönyös angolok megmentik a világot a beszédhibás fekete főgonosztól és annak mozgáskorlátozott, ugyanakkor pengelábain rendkívül atletikus, szintén etnikai kisebbséghez tartozó henchwomanjétől. A főhős egy fiatal lumpen, akit majd a felső osztályok jól megreformálnak, felemelnek. Ó jaj. Élni és halni hagyni, már megint. Az egész egy enyhén rasszista, osztálycentrikus cuccnak nézett ki… És nem az lett. A trailer egyszerűen nem mutatja meg - vagy szerencsére vagy nem -, hogy a Kingsman mennyire önreflektív, önironikus, karaktercentrikus és fantasztikusan szórakoztató.
Van egy nagyon titkos szervezet, a Kingsman, az úri szabókból lett szuperügynökök csoportja, az Artúr király mitológiájából csórt fedőnevekkel (A főszabó Michael Caine Artúr, vigyázz, duplapoén, Colin Firth Galahad, Mark Strong pedig Merlin). Miután Lancelot (Jack Davenport) kettéválik az előző bekezdésben emlegetett henchwoman (Sofia Boutella) pengelába által, üresedés támad a Kingsman szabóság ovális kerekasztalánál. Így jön a képbe Eggsy (Taron Egerton szerintem nemsokára világsztár lesz), aki annak a jelöltnek a gyereke, aki Firth miatt halt meg tizenpár évvel korábban. Így kerül a dél-londoni lakótelepi tróger a kiképzőtelep szerepét betöltő kastélyba, ahol felsőbb osztálybeli társai között kell bebizonyítania, hogy érdemes a második esélyre…
Igen, prédikációnak tűnik. Nem az. Az osztálykülönbség amolyan alapkonfliktusa az angol mozinak, és meggyőződésem hogy a gyilkos osztálytudat tette gyakorlatilag nézhetetlenné a ’74-es A nagy Gatsbyt - ti. Jack Clayton csak úgy tudta elképzelni a proli Gatsbyt, mint akinek a partijai csakis és kizárólag harsány ízléstelenségek. Gyakori csapdája ez az angol filmnek (szándékosan nem írom, hogy brit), többször tette már lehetetlenné a nemzetközi forgalmazást.
A Kingsman azonban csak pont annyira tartja szem előtt a szegénység-gazdagság, ki-hova-születik problémakörét, hogy érezhető legyen Eggsy frusztrációja. A Kingsman mint társaság, minden high-tech kütyüje ellenére, szándékosan anakronisztikus bagázs. Ahogy Vaughn is mondta, a hetvenes évek Bondjai voltak az előképek, amelyeket nem csak kifigurázott - sikeresen és anélkül, hogy az ember arcába tolná a műfajparódiát -, de átmentette belőlük a szórakoztató faktort is.
Nem beszélve Colin Firth-ről, aki azzal a könnyedséggel lép át akciósztárba, mint Liam Neeson. Élvezet látni, ahogy lécalakja atletikusan repül át egy alabamai templom belsején, hogy halomra öljön legalább negyven embert - ezen egyszerre rémülünk meg, csodálkozunk el és tör ki belőlünk a zsigeri ujjongás, pedig mészárlást látunk, méghozzá a kegyetlen fajtából. Mark Strongnak pedig magához képest is komoly jelenléte van - talán megtörik az átok, és kap végre egy rendes főszerepet?
Caine, noha keveset csinál, azt mindenkinél jobban és szebben. És ott van Samuel L. Jackson, aki teljesen világosan, intelligensen hozza a karakterét, és még azt is megteszi a kedvünkért, hogy elárulja legnagyobb, személyes titkát, hogy ti. beszédhibás. Egy idealista zseni, egy megveszekedett őrült, és az ember egy idő után rémülten veszi észre, hogy elkezd neki drukkolni… szóval nem egy tipikus, sebhelyes arcú Bond-főgonosz.
Az utóbbi idők irányzata nem csak a kémfilmekben, de en bloc minden zsánerben a sötétebb tónus, a határozottabb, realistább ábrázolás lett - a skandinoir, a Christopher Nolan-féle Batman, a Winter Soldier, de még a Craig-éra Bond-filmjei is nagyon komolyan veszik magukat, mélyek és kemények. A pusztán móka-film mintha elhalt volna a fingós-fosós-böfögős álvígjáték és a Bay-féle helikopterbalett-pusztításgore között. Ezt az igazságtalanságot teszi helyre a Kingsman, plusz van benne egy olyan réteg, amely még a legelvetemültebb antikapitalista aktivista szívét is meglágyítja - és a Kubrick-hívőkkel is összeölelkezhetnek. A Kingsman úgy vicces és szórakoztató, hogy közben egy pillanatig sem veszi magát komolyan, és nem butul le egy lobotómián átesett amőba színvonalára.