Ant-Man #1
Történet: Nick Spencer
Rajz: Ramon Rosanas
Marvel Comics
Azt teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy a Marvelnél az utóbbi időben hatalmasat ugrott az egy-egy specifikus karakternek szentelt sorozatok minősége (Black Widow, Magneto, Ms. Marvel, Daredevil, Iron Fist – The Living Weapon), ráadásul számomra addig teljesen érdektelen (Hawkeye, Moon Knight) vagy kifejezetten gyűlölt (mint a szörnyen idegesítő Küklopsz) hősökből faragtak izgalmas, sajátos stílussal és atmoszférával rendelkező, gyakorlatilag rebootolt héroszokat.
Pontosabban pont ez benne a lényeg: elhagyták a tipikus hősábrázolást annak szokatlan, meglepő, okos és árnyalt változatáért. Ant-Man nekem mindig is csupán egy összesen két trükkre (összezsugorodás és óriásira növés) alkalmas, B-listás, barokkosan bonyolult és önmaga alatt roskadozó kontinuitással (több identitás és számos különböző kódnév) terhelt szereplő volt, akit időnként előrántottak zseniális tudósaspektusa miatt, és az egyetlen értékelhető (illetve hát erősen megkérdőjelezhető) tette a Marvel-univerzum szempontjából Ultron megalkotása volt. Mivel a filmes univerzum következő etapja erősen épít pont erre a találmányára, nyilván ideje volt, hogy felfrissítsék a veterán képregényolvasók emlékezetét, illetve bemutassák őt a Marvel világába újonnan érkezetteknek.
Az ilyen marketingszempontból kényszeres címek vajmi ritkán sülnek el jól, ám ezúttal igen kellemes meglepetés ért: a huszonkét oldalasról harminckettősre duzzasztott füzetnek sikerült egy szuszra letudnia a régi-új hős bemutatását, felvázolnia a jelenlegi helyzetét és azt, hogy hogyan is illeszkedik be a többi hős közé. Röviden: sehogy, de ne szaladjunk annyira a dolgok elébe.
Egy zseniális húzással, egy állásinterjú keretében tudunk meg mindent Scott Lang (tehát nem Hank Pym, a világpusztító mesterséges intelligencia említett feltalálója) hátteréről: nagyon ügyes, ám börtönjárt tolvajként a beteg kislánya műtétjéhez szükséges pénz megszerzése érdekében lovasította meg Pym egyik hangyapáncélját, amit végül megtarthatott, majd megjárt több szupercsapatot, sőt egyszer még meg is halt. Sehol sem találta a helyét (a túlvilágon sem) és most éppen a Tony Stark által meghirdetett biztonsági főnöki állás megszerzésével véli újra egyenesbe hozni magát. Természetesen ez csak félig-meddig sikerül, a némileg balszerencsés, de aranyszívű Scott életének vezető fárosza ugyanis az elvált feleségének ítélt tinédzser lánya, Cassie. Az átlagember-szuperhős és kislányának viszonya a történet legjobban kidolgozott része, ez az, ami definiálja és megkülönbözteti az új Hangyaember karakterét a többi hősétől.
Mindez persze nem véletlen, hiszen az Ant-Man újragondolására azt a Nick Spencert kérték fel, aki Pókember C-listás ellenfeleinek újra reflektorfénybe hozásával már bizonyított a nemrég befejeződött The Superior Foes of Spider-Man sorozatban. A rajzolóval sem nyúltak mellé, Rosanas részletgazdag panelei és már testtartásukkal is kifejező karakterei rengeteget adnak hozzá a sztori érzelmi töltéséhez. A helyzet az, hogy egyre bizakodóbban nézek a Scott Lang karakterére alapozó mozifilmre. (Nagy Krisztián)
Cyclops #8
Történet: John Layman
Rajz: Javier Garrón
Marvel Comics
A Bendis-féle All-New X-Men a legrégibb mutánscsapattal kapcsolatos legnagyobb reményeimmel indult útnak, de a tizedik szám után kénytelen voltam csalódottan tudomásul venni, hogy az elképesztő potenciállal rendelkező sorozat bosszantó középszerűségbe satnyult. Pedig hát mi teremthetne annál izgalmasabb helyzeteket, mint az eredeti, idealista X-Men tagjainak a múltból a jelenbe kerülése, hogy szembenézzenek mostani, harcoktól megtépázott, naivitásuktól megfosztott, megkeményedett, korábbi nézeteikkel szembefordult alteregóikkal? De csak hatalmas kihagyott ziccereket kaptunk, és az egész csinnadratta egyetlen értékelhető következménye a tizenhat éves Küklopsznak dedikált saját sorozat lett.
Ennél a pontnál kénytelen vagyok megvallani, hogy a Marvel kozmikus részlegét sosem tudtam megszeretni, hiába Rusznyák kolléga szerető gondoskodása az átkondícionálásomat illetően: értő kézzel kiválogatta a legjobb űrben játszódó sztorikat (Annihilation, Nova, War of Kings, Thanos Imperative, a Dan Abnett-féle Guardians of the Galaxy), amiket kötelességtudóan végig is olvastam, de egyikkel sem sikerült célt érnie. Így hát én lepődtem meg a legjobban, amikor az addig tudatosan ignorált (minthogy Küklopszot a Marvel legidegesítőbb és –affektálóbb karakterének tartom) új Cyclops-széria nyolcadik számát elolvasva azonnal bedaráltam az azt megelőző hét füzetet.
Igen, kitaláltátok, ez a történet az űrben játszódik, méghozzá Scott és apja, Corsair egymásra találása után utóbbi űrkalózcsapatának, a Starjammersnek a kalandjait követhetjük benne. A számolatlan idegen fajjal zsúfolt űrhajó minden szereplőjének jól meghatározható személyisége van, a tinédzser Küklopsz esetlenül próbálja zabolázni magát apja barátnője, az impulzív Hepzibah körül, inasként kénytelen megmászni a kalózranglétra fokait egy ellenséges zsiványhajón, és közben alaposan körüljárják az apa-fiú kapcsolat témáját, ráadásul úgy néz ki, Jean után rátalál a főhősre az új szerelem is: egyszóval van itt minden, ami tökéletesen megkülönbözteti ezt a szériát a fősodorbéli Küklopsz kalandjaitól.
John Laymantől persze nem is várhatunk mást, hiszen a saját sorozatával (Chew) az Image kiadónál kaszáló Marvel-veterán nagyszerűen igazgatja a viszonylag még ismeretlen Garrónt, akit az isten is arra teremtett, hogy idegen lények garmadájával töltsön meg futurisztikus űrhajókat. (Nagy Krisztián)
Operation – S.I.N.
Történet: Kathryn Immonen
Rajz: Rich Ellis
Marvel Comics
Mivel készült egy tévésorozat Amerika Kapitány második világháborús jó- és kemény csajáról, Peggy Carterről (Agent Carter, ami egyébként az eddigi epizódok alapján elég fasza), nyilvánvaló volt, hogy képregénynek is születnie kell róla (ld. még: S.H.I.E.L.D., benne – természetesen – az Agents of S.H.I.E.L.D. gárdájával). És ahogy Nagy kolléga fentebb már említette, a Marvel kiváló munkát végez manapság a szóló címeivel – a dolog nagyjából úgy néz ki, hogy minél kisebb volumenű valami (értsd: nem csapatképregény, nem csatlakozik be havonta hat eventbe stb. stb.), annál nagyobb eséllyel bizonyul színvonalas darabnak.
Na, az Operation S.I.N. ugye az ’50-es években játszódik, és a Marvel egy C-, vagy inkább Z-listás karakteréről szól, szóval ennél low keyebb már nem nagyon lehetne – igaz, a cím és egy mellékkarakter sunyiban hozzáköti a tavalyi (borzalmas szar) Original Sin crossoverhez, de ez ne tévesszen meg senkit. Kathryn Immonen új sorozata – benne Tony Stark apjával, Howarddal – egy kellemesen oldschool hangvételű hidegháborús thriller. Vagy legalábbis… annak indul. Aztán a végén előkerül pár futurisztikus kütyü, és ott lebeg egy űrhajó Moszkva fölött. Isten hozott az imádnivaló ponyva-sci-fik földjén!
Igazából sejthettem volna, hogy errefelé tart a dolog, mert már a nyitójelenet is olyan over the top, hogy öröm nézni. Immonen végig hozza az akciót, a rejtélyt, az atmoszférát és nem utolsósorban (sőt), a frappáns dialógusokat – ami azt illeti, a képregényes Peggy még a sorozatbelinél is élesebb nyelvvel osztja ki a körülötte lévő, hőzöngő/beképzelt vagy akár csak átlag férfiakat.
Az Operation – S.I.N. remek mókának ígérkezik, így első blikkre csak az amúgy tisztességes képi világ néhány igen suta megoldása (mint az elnagyolt, buta mimikák) tűnik problémásnak – ha már Immonen az író, nem bántam volna, ha vele tart a sorozatba rajzoló férje, Stuart is, ő sokkal impozánsabb munkát végzett volna. (Rusznyák Csaba)
Resurrectionists #2
Történet: Fred Van Lente
Rajz: Maurizio Rosenzweig
Dark Horse Comics
Habár nehéz az Image kiadó tempóját felvenni az utóbbi időben, azért a Dark Horse is képes még meglepetésekkel szolgálni (kell is neki, hiszen a Marvel elvette tőle a legnagyobb fejőstehenét, a Star Wars-címeket), még ha ehhez olyan veteránt is kell bevetni, mint Fred Van Lente (Archer & Armstrong, Cowboys & Aliens, The Silencers, Marvel Zombies Vol.3), aki új sorozatával a reinkarnációs mítoszok elméletét ülteti át a gyakorlatba.
Történetének főhőse, Jericho Way építész és tolvaj, aki társával éppen a Holtak Könyve kiállított példányát próbálja meglovasítani egy múzeumból. A tervet majdnem romba döntik a kritikus pillanatban őt megrohanó emlékek: az ókori Egyiptomban Taónak, az építésznek menekülnie kell, mert a fáraó emberei gondoskodni szeretnének róla, hogy az általa tervezett piramis csapdáinak titkai örökre feledésbe merüljenek. Jericho/Tao hamarosan mindkét idősíkban belebotlik két, egymással szemben álló szervezetbe, amelyek különböző megtestesüléseken keresztül már évezredek óta vívják harcukat.
A saját magát ismétlő történelem és a múltbéli életekben szerzett tudás felhasználása nagyszerű ötlet, mint ahogy a jól meghatározott archetípusok (modern milliárdos és fáraó, mérnök tolvaj és ókori építész) és az a koncepció is, hogy a mai modern világ az ókori egyiptomi mítoszok túlvilága, ahová a holtak kerülnek.
A sztorit megírását nagyon gondos kutatás előzte meg, Van Lente ókori műtárgyak fotóit zúdította az igen tehetséges rajzolóra, hogy minél hitelesebb legyen a képregény vizuális világa. Az eddig még nem túl ismert, olasz Rosenzweig azon túl, hogy nagyon határozott eurocomic jegyeket vonultat fel, legalább olyan meggyőző női idomokat képes papírra vetni, mint Paolo Serpieri vagy Frank Cho, akik a női fenekek mesterei megtisztelő címet birtokolják. Erre a sorozatra jó lesz odafigyelni azoknak is, akiknek már a könyökén jön ki az egyiptomi mitológia újra- és újrahasznosítása. (Nagy Krisztián)
Star Wars #1
Történet: Jason Aaron
Rajz: John Cassaday
Marvel Comics
Az első oldalon egy űrhajó repül el a fejünk fölött (pont, mint az első mozifilm híres nyitányában), az utolsón pedig máris szemtől szemben áll egymással Luke Skywalker és Darth Vader. Szóval, ja, Jason Aaron nem szarozik, egyből a belecsap a lecsóba: fan service, hommage, csúcsra járatott SW-feeling, amit csak akarsz. Star Wars is the new (old) shit.
Én nagyon szerettem Brian Wood két éve indult és tavaly véget ért, (szintén) Star Wars című sorozatát, amely (szintén) az Egy új remény és A Birodalom visszavág között játszódott, és úgy általában meglehetősen elégedett voltam azzal, ahogy a Dark Horse az SW-képregényeket 23 éven át, 1991-től 2014-ig futtatta. Az idei év egyik nagy kérdése az volt, hogy a Marvel mit kezd a Star Warsszal, most, hogy a jogok visszakerültek hozzájuk (’91-ig ugyanis náluk voltak). Nos, a kiadó új sorozatai közül még csak az első startolt el (jön még három: a Darth Vader, a Princess Leia és a Kanan), és annak is még csak a nyitószáma, de az alapján sommásan: fuck yeah!
A sztori szerint Luke, Han, Leia és társaik (wookie-stul, droidostul) a Birodalom egyik legnagyobb fegyvergyártó holdjára mennek, hogy a Halálcsillag elpusztítása után tovább rombolják az ellenség erejét. A dolgok természetesen nem egészen a tervek szerint alakulnak, és jön a menekülés, a csapdahelyzet, a fénykardsuhogás (igen, már most kapunk egy levágott kezet, anélkül nem is Star Wars a Star Wars) és a lövöldözés.
Aaron hűen ragaszkodik az eredeti kellemes, izgalmas, űrkalandos hangvételéhez, és még Wood említett előző szériájának komplikáltabb, urambocsá’ politikai machinációkba belekapó aspektusaival sem foglalkozik. Marad a klasszikus recept, amit még a puristák is imádni fognak: semmi mellébeszélés, csak egy maroknyi lázadó a hatalmas, gonosz Birodalom ellen – viszont kapásból olyan pörgősen és eposzian, mintha máris egy kétéves sztori nagy fináléjával lenne dolgunk.
És ahhoz képest, hogy egyetlen helyszínen játszódik, a Star Wars #1 valami pofátlanul cselekménydús és változatos. A Darth Vaders vs. (mesterlövészpuskás) Chewbacca jelenetet pl. nem lehet nem ujjongva olvasni – még úgy is, hogy az amúgy igen tehetséges sztárrajzoló, John Cassaday volt már ennél jobb formában is. Visszatérve kicsit Wood sorozatára (amit ugye nagyon szerettem), az szinte elavultnak hat Aaron debütálása mellett: ez az új söprű olyan vad és energikus, hogy még az aszfaltot is felszedi. (Rusznyák Csaba)
