Egyetlen lakásban akciófilmet forgatni nem tűnik valami jó ötletnek. Persze vannak remekül elsült, egyhelyszínes kamaradrámák (Visszajátszás) és suspense thrillerek (A kötél) szép számmal, de az akcióműfaj nehézkesen tud kibontakozni a négy fal közé zárva. Túl sok veszik el a lendületből, a mobilitásból, a zsáner bizonyos toposzai (mint az üldözésjelenet) eleve ki vannak lőve. Bajos dolog, na. Joe Lynch, a remek Chillerama egyik szegmensének és a kevésbé remek Knights of Badassdomnak a rendezője mégis megcsinálta. És nem is rosszul.
Everly (Salma Hayek az ötvenhez közel is iszonyú dögös) négy éve egy japán yakuzavezér tulajdona: egy lakosztály rabjaként tengeti életét, elszakítva kislányától és anyjától. Miután egy nyomozó segítségével megpróbál kitörni, és kudarcot vall, „ura” ráküldi az embereit, akik először megerőszakolják őt, aztán… aztán meghalnak, mert Everly úgy dönt, ami sok, az sok („I’m nobody’s bitch”). A nő nem tudja elhagyni a lakást, és folyamatosan védeni kényszerül a rárontó fegyveresektől (elöljáróban: ez a csaj nem szorul rá, hogy izmos, gránátot szaró férfiak megmentsék), közben pedig ki kell találnia, hogyan biztosíthatja kislánya életben maradását.
Lynch nem híve a pöcsölésnek, úgyhogy már az első percekben elkezdi a hiriget alacsony költségvetésű, feminista Die Hard-átiratában. Egymás után érkeznek a lakásba a gengszterek, a bérgyilkosok meg a szomszéd lakosztályok késes-pisztolyos, igen agresszív, félvállról elnézést hebegő, bocs-hogy-megöllek-de-kell-a-pénz kurvái (Everly fejére vérdíjat tűznek ki), dörögnek a fegyverek, fröcsög a vér, nő az egy négyzetméterre eső holttestek száma. Everlynek úgy negyed óra és tucatnyi hulla után eszébe is jut, hogy esetleg be kéne zárnia az ajtót (!!).
Rakétastart, és persze azonnal sejthető belőle, hogy ez ebben az iramban, ilyen dramaturgiai korlátok közt nem tartható fenn másfél órán át. Lynch azért derekasan próbálkozik, erőlködik, úgyhogy az Everlyben törvényszerűen sorjázni kezdenek a hülyeségek, a túlzások, a logikai bukkanók és a képtelenségek, cserébe viszont senki nem várja el tőlünk, hogy a látottakat komolyan vegyük. A gonosz komikum, az abszurditás és az egyértelmű exploitation-szándék korán felbukkan, és kitessékeli a zárt ablakon az említett problémákat.
Mert amikor a lakosztályt golyókkal, sörétekkel, gránátokkal és rakétákkal (I shit you not) ízlelgető rosszemberek offenzívái közt Everly véletlenül rálép az egyik hulla fejére, vagy anyja és lánya érkezésére készülve kitakarítja a vérrel és dögrovással teli helyiséget, vagy a haslövésben, a kanapén haldokló, és egyébként igen udvarias ellenségének ad egy pohár vizet, majd pedig dühösen visszaveszi tőle, miután látja, hogy a fickó elmosolyodik a sebét (Everly már a nyitányban bekap egy golyót) és a fájdalmát látva (már-már buddy cop filmet sejtet a jelenet), akkor érezni, hogy Lynch megtalálta az akció, a humor és a gore megfelelő arányát.
Apropó, gore. A golyó ütötte lyuk tusfürdővel való tisztításától a lenyelt savnak a belek kíséretével, a hasfalon át való távozásáig van itt mindenféle látványosság (az Expendables 3. nyugodtan feldughatja magának a PG-13-as besorolását).
Lynch felvonultatja a gengszterfilmek egy sor klisékarakterét is a szadista, magát művésznek tartó kínzómestertől az önnön nagyságáról papoló, kardot lóbáló yakuzavezérig. Némelyiket sikerül elvinnie a film szellemiségéhez méltó abszurd végletekig (a szadista lelépése tökéletes), némelyik viszont megmarad sablonosnak és unalmasnak. A főgeci, aki kimért késleltetéssel csak a fináléra bukkan fel teljes valójában, sajnos pont az utóbbi kategóriába esik, és ez nagyon nem szerencsés. Főleg, hogy a bő egy órányi tökös, frappáns, vicces és kőkemény mészárlás után, amelyet Lynch tudatosan fokoz az egyre republikánusabb fegyverhasználattal (pisztollyal indítunk, aztán puska, gránát, hadseregkaszáló nehézgépfegyver, vállról indítható rakéta), ez a finálé egyébként is lagymatag kicsit.
Szóval az Everly tipikusan az a film, ami már az első felében ellövi a legtöbb puskaporát, és utána inkább csak petárdákat tud durrogtatni. Nem baj (vagyis dehogynem, de), azért így is jó kis móka. Egyébként meg a Desperado óta kijárt Hayeknek egy ilyen film, ha már egyszer a Volt egyszer egy Mexikót sikerült anno olyan csúnyán elbaszni. Ez Carolina történetének méltó folytatása – és még El Mariachi sem hiányzik belőle.