Ha Hitler az utolsó remény a békére, akkor tudod, hogy ott valami nagyon el van baszva. 1962-ben járunk, Amerikában. A szövetségesek elvesztették a második világháborút, a csillagos-sávos (illetve most már horogkeresztes-sávos és felkelő napos) nemzet három részre szakadt: a keleti oldal a náci Németországé, a nyugati a Japán Birodalomé, a kettő között pedig egy törvények nélküli semleges zóna húzódik, amelyben leginkább az etnikai tisztogatások elől elmenekült feketék meg az árja újvilág egyéb nemkívánatos „devinásai” élnek.
De nem csak az elnyomott amerikaiak vannak bajban: a németek és a japánok egyfajta hidegháborút vívnak, ebből azonban hiányzik egy nagyon fontos elem, jelesül a hatalmi egyensúly és a kölcsönös pusztítás lehetőségének visszatartó ereje. Ugyanis csak a németeknek van atombombájuk. A törékeny békét egyedül Hitler tartja fenn, aki azonban haldoklik, és egymás közt marakodó utódai csak egyvalamiben értenek egyet: San Franciscót minél előbb bele kell atomozni az óceánba, hogy a nyugati partot is hozzácsatolhassák a dicső náci birodalomhoz. Közben az ellenállók kezei között dokumentumfelvételeknek tűnő filmtekercsek keringenek, rajtuk egy olyan világal, amelyben a szövetségesek megnyerték a háborút.
Philip K. Dicknek a széria alapjául szolgáló, 1962-es regénye (itthon Az ember a fellegvárban címen jelent meg) a sci-fi irodalom egyik legnagyobb klasszikusa, egymásba csúszó realitásokkal játszadozó, félelmetesen jól átgondolt és megírt történelmi rémálom – rágós falat, ráadásul tudjuk, hogy Dick műveit úgy általában véve szeretik a filmesek vagy teljesen elbaszni (Imposztor, Screamers) vagy bár nagyszerűen, de jelentős átírással megvalósítani (Szárnyas fejvadász, Emlékmás, Különvélemény). A The Man in the Hich Castle sorozatadaptációja egyik kategóriába sem tartozik. Igaz, sztoriját és hangvételét tekintve is jóval letisztultabb és egyértelműbb, mint az eredeti, mégis az egyszerre hű és mocskosul jó feldolgozások ritka példái közé sorolandó (ld. Kamera által homályosan).
Az egyórás pilot egy tökéletes thriller/noir/dráma a párhuzamos realitásos sci-fi mesterien kivitelezett köntösében (még a tévésorozatok mostani aranykorában sem túl gyakori az ilyen szintű produkciós érték és mozifilmes hatás), sok-sok fantasztikus képpel, kényelmetlenül hiteles társadalomábrázolással (pl. az amerikai háborús veterán, aki most teljes természetességgel, rendőrként szolgálja a náci hatalmat), és az embertelen borzalmakat a hétköznapokba simító, felkavaró pillanatokkal (mint a hamueső, amely a halálos betegeket és a rokkantakat – haszontalan terhek csupán az állam nyakán - égető kórházakból jön).
A fantasztikusan álomszerű, noiros atmoszféra minden egyes jelenetébe aljasul és nyomasztóan belopakodnak az önkényuralmi szimbólumok, a gyönyörű operatőri munka súlyos árnyékokkal és kontrasztokkal dolgozik, a szereplőgárda tagjai (a fiatal amerikai ellenállótól a japán kereskedelmi miniszterig) a disztopikus alternatív valóság más-más izgalmas és sötét zugát prezentálják nagyszerűen. Erre a sokszínűségre szükség is van, mert a sorozatot jegyző X-akták veterán, Frank Spotnitz nem részesíti a nézőt semmiféle történelmi gyorstalpalóban – a főcím után azonnal mély vízben vagyunk, és csak a dialógusokon és a cselekményen keresztül, fokozatosan fedezzük fel ezt a felfedezésre méltatlan új újvilágot.
Minthogy pilotról van szó, minden, amit látunk, felvezetés (egy igen szemét csavarral és cliffhangerrel a végén). A karakter- és eseményszálak a kezdeti fázisukban vannak, a nagy rejtély (az alternatív valóság és „az ember a fellegvárban”) egyelőre csak egy hátborzongató, a karakterek és a nézők agyának hátsó szegletét baszogató McGuffin (egy tán sosem létezett világ fogaskerekeket mozgató kísértete), és azért van némi fenntartásom azzal kapcsolatban, hogy kihozható-e ebből a high conceptből egy teljes (és nem csak mini) sorozat. De az biztos, hogy ez az egy óra lenyűgöző.
Az egyetlen rossz hír az, hogy még nem biztos, hogy a The Man in the High Castle-ből tényleg sorozat lesz. Az Amazonnál ez úgy működik, hogy minden évben legyártanak egy rakás pilotot, és azokat folytatják, amelyek a legtöbb szavazatot kapják a nézőktől. A mostani, tizenhárom potenciális show-t számláló felhozatalból magasan a Dick-adaptációnak a leglelkesebb a visszhangja, úgyhogy reménykedjünk (és szavazzunk!). A modern televíziózás szégyene lenne, ha ez a sorozat csonkán maradna.
