A filmtörténet tele van izgalmas, nagyszabású projektekkel, amik anyagi, jogi, kreatív vagy egyéb (de leginkább: anyagi) okok miatt sosem valósulhattak meg. Az olyan nagyformátumú, legendás rendezők is, mint Orson Welles vagy Akira Kurosawa, rengeteg (fejenként akár tucatnyi) el nem készült, befejezetlen művet hagytak maguk után – és a mai alkotók közt is sokan vannak, akik évek izzadságos munkáját követően kénytelenek lemondani egy álomtervről. Guillermo Del Toro (akinek Az őrület hegyei-adaptációjára hosszú évek óta várunk, a Hellboy 3.-ról nem is beszélve) pl. valószínűleg már maga sem tudja számon tartani, hogy hány projektje esett kútba az utóbbi években.
Új sorozatunkban ezeknek a sosemvolt (műfaji) filmeknek zengünk ódát, el nem készülésük történetével, „mi lett volna ha”-jellegű találgatásokkal és a neten fellelhető látványtervek, storyboardok, videók megosztásával. Elsőként a sci-fiket vesszük elő (olyanok, amiknek még jó esélyük van a megvalósulásra - mint Cameron Battle Angele vagy Ridley Scott Örök háborúja -, nem játszanak).
A gyermekkor vége (Childhood’s End)
Arthur C. Clarke egyik legjobb regényéből eredetileg még Kubrick próbált filmet forgatni a ’60-as években. Mivel azonban a jogok már egy másik rendezőnél, Abraham Polonskynál (Force of Evil) voltak, Kubrick és Clarke, akik közben megtalálták a közös hangot, inkább megcsinálták a 2001-et. Ami Polonskyt illeti, ő azért nem tudta leforgatni A gyermekkor végét, mert az ’50-es években egyike volt azon sokaknak, akik feketelistára kerültek a hollywoodi (kommunista) boszorkányüldözés következtében.
A projekt a ’70-es évek végén a Universalhoz került, ahol először minisorozatként, majd tévéfilmként, végül mozifilmként képzelték el az adaptációt – és felkérték a híres képregényrajzolót, Neal Adamset (Batman), hogy készítsen hozzá látványterveket. Csakhogy aztán költségvetési okokból (ezzel a kifejezéssel még találkozunk majd párszor a cikksorozatban) kútba esett az egész. Ami remény ezek után még maradhatott egy mozifilmes adaptációra, az most, hogy a SyFy minisorozatot forgat a könyvből, egész biztosan jó időre elszállt.
Dűne (Dune)
Alejandro Jodorowsky soha el nem késült Dűne-adaptációjával részletesebben is foglalkoztunk tavaly, ráadásul ott van a vesszőfutásáról szóló doksi, a Jodorowsky’s Dune (tessék megnézni, mert nagyon jó), úgyhogy csak röviden, a rend kedvéért: a chilei rendező egy grandiózus, az eredeti művet pusztán kiindulási pontként használó, maratoni hosszúságú sci-fi mindfuckot képzelt el, amely szerinte megváltoztatta volna az egész filmtörténelmet.
A projektben olyan nevek vettek részt, mielőtt költségvetési okokból (én szóltam) lelőtték, mint Moebius, H. R. Giger, Salvador Dalí, Chris Foss, Dan O’Bannon, Orson Welles vagy a Pink Floyd. Valószínűleg ez minden idők leghíresebb el nem készült filmje (mindenféle látvány- és jelmeztervek meg storyboardok is keringenek róla a neten). A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy mielőtt végül David Lynch megcsinálta a maga verzióját, úgy volt, hogy Ridley Scott rendezi meg az adaptációt Frank Herbert közel 180 oldalas forgatókönyvéből. 2008-ban pedig Peter Berg csinált majdnem egy új Dűnét – ahogy ő fogalmazott, „kemény PG-13-as” (köhh-köhh) besorolással, kalandos felfogásban és elvileg Robert Pattinsonnal… valahogy ezért nem rí annyira a világ, mint Jodorowsky verziójáért… Viszont Jock képregényrajzoló ehhez készült, lenti látványtervei azért nem néznek ki rosszul, bár természetesen semmi olyan egyediség nincs bennük, mint Giger, Foss és Moebius munkáiban.
Halo
A Microsoft óriási sikerű játéksorozatát már 2005 óta igyekeznek tető alá hozni. Az akkori verziónak Alex Garland írta a forgatókönyvét, amit Master Chiefnek öltözött küldöncök juttattak el a hollywoodi stúdiókhoz. Végül a Fox és a Universal együtt szálltak be a buliba, utóbbi pedig hozta magával Peter Jacksont producerként. A rendezésre nem kis bátorságot mutatva felkérték Neill Blomkampot (bőven a District 9 előtt vagyunk, ráadásul Guillermo Del Toróval is folytak tárgyalások), lényegében az alapján, hogy korábban a saját szakállára leforgatott három pofás kis Halo-rövidfilmet - az egyiket lásd itt:
Úgy tűnt, minden sínen van, de aztán jöttek a forgatókönyv-átírások, a stúdiók és a Microsoft közti kötélhúzások, a finanszírozási problémák (a tökölések miatt a Fox kiszállással fenyegetőzött), a forgatás kezdete meg csak csúszott és csúszott, és végül 2007-ben, öt hónap kemény munka után Blomkamp halottnak nyilvánította a projektet, később pedig hozzátette, hogy már akkor sem térne vissza hozzá, ha lehetősége kínálkozna rá. A jogok azóta visszaszálltak a Microsofthoz – talán majd idővel megcsinálják a filmet ők maguk, ahogy a Ubisoft is maga csinálja meg az Assassin’s Creedet.
A fény ura (Lord of Light)
Ezt a projektet a legtöbben Ben Affleck Argójából ismerik, amelynek sztorija szerint a szóban forgó sci-fi egy nevetséges, a stúdió egyik irodájában a megfilmesítés reménye nélkül porosodó forgatókönyv volt, amíg a CIA ravaszul fel nem használta iráni túszmentő akciójához. A valóság azért kicsit másképpen fest: a szkript Roger Zelazny klasszikus regénye, az itthon is megjelent A fény ura adaptációja volt, és még maga Ray Bradbury is dolgozott rajta. A koncepció egyfajta inverz Star Wars volt, vagyis a film a külsőségek (bolygók, űrcsaták stb.) helyett az emberi elmére koncentrált volna.
A projektre a '70-es évek végén 50 milliós költségvetést szántak (az akkoriban őrületes pénznek számított), és az alkotók nem is csak egy filmben gondolkodtak: úgy volt, hogy megtartják a díszleteket, és egy sci-fi parkot építenek fel belőlük Aurorában. A film és a park látványterveinek elkészítésével a legendás képregényrajzolót, Jack Kirbyt bízták meg (Amerika Kapitány, Thor, meg úgy kb. minden, amit manapság nézel a moziban). A fény ura (és vele a sci-fi park) végül a szokásos pénzügyi nehézségek és jogi problémák miatt esett kútba. De legalább Kirby fantasztikus koncepciós rajzai elkészültek, azokban lehet gyönyörködni (a legalsó kép már a sci-fi park - enyhén szólva ambiciózus - látványterve; az említett Argóban egyébként van egy Kirby nevű, storyboardokat firkálgató karakter).
Megalopolis
A Megalopolis, Francis Ford Coppola álomprojektje (többször nyilatkozta, hogy az olyan ’90-es évekbeli stúdiófilmekre, mint a Dracula, a Jack és Az esőcsináló, azért bólintott rá, hogy ezt megvalósíthassa), a közeli jövőben játszódott volna, középpontjában egy grandiózus utópia megvalósításával: egy briliáns tervező egy nagy katasztrófát követően újjáépíti egész New Yorkot.
A Megalopolis Coppola szerint egy Apokalipszis most!-hoz hasonlóan ambiciózus projekt lett volna: drága és szokatlan, nagyszabású elmélkedés a társadalomról és az emberiség előtt álló lehetőségekről. Szóval ja, pont olyannak hangzik, amilyenre rohadtul nehéz pénzt összekalapozni. Ehhez képest olyan nevek kerültek szóba a filmhez, mint Russell Crowe, Nicolas Cage, Robert De Niro és Paul Newman, és a 2000-es évek elején már javában folytak a forgatás előkészületei (sőt, Coppola leforgatott hozzá vagy 30 órányi tesztanyagot is). Aztán beütött 9/11, ami problémássá tette a film témáját, ráadásul az egyik befektető is beadta a kulcsot.
Coppola 2007-ben azt mondta, hogy egyelőre letett a Megalopolis elkészítéséről, és bár nem zárta ki, hogy egyszer még visszatér hozzá, összességében nem áll jól a film szénája. (Coppola persze már régen nem az a géniusz, akinek A keresztapát és az Apokalipszis most!-ot köszönhetjük, és az egyetlen sci-fi, amihez valaha bármi konkrét köze volt (Szupernova), enyhén szólva katasztrofális lett – de lehet, hogy épp egy ilyen egyszerre grandiózus és személyes projekttel tudott vissza visszatérni a nagyok közé.)
Randevú a Rámával (Rendezvous with Rama)
Arthur C. Clarke egyik (másik) legjobb regényét Morgan Freeman vette a vállára még a 2000-es évek elején – és azóta is ott van. Eleinte költségvetési problémák álltak az útjában, de Freeman azóta leginkább a megfelelő forgatókönyv hiányát okolja a projekt lassú (vagy semmilyen) megvalósulásért. Ő és a kijelölt rendező, David Fincher (!) is elmondják időről-időre az aktuális interjúikban, hogy még mindig nem tettek le a Ráma meglátogatásáról, de a mai napig sincs semmilyen épkézláb terv a film tényleges elkészítésére.
A forgatókönyv problémája egyébként nem meglepő: a Randevú a Rámával nyilván egy grandiózus, nagy költségvetésű sci-fi lenne, a sztoriból azonban többnyire hiányoznak a populáris elemek (problémás kombináció). Sehol egy árva űrcsata, robbanás, nyaktörő menekülés, vagy akár csak egy közepesen félelmetes űrszörny – a sztori ezek helyett inkább az ismeretlen totális megismerhetetlenségéről szól. (Avagy: valószínűleg jobb lenne, ha nem Hollywood vinné filmre.)
Star Trek: Planet of the Titans
1975-ben, jó hat évvel azután, hogy az NBC a gyenge nézettség miatt elkaszálta az eredeti Star Trek-sorozatot, a széria az ismétléseknek köszönhetően egyre nagyobb népszerűségre tett szert, és Hollywoodban hirtelen érdeklődés támadt egy mozifilmes feldolgozás iránt. A Star Trek atyja, Gene Roddenberry több szkriptet is előkészített a Paramountnak, de a stúdió mindet visszadobta.
A végül többé-kevésbé elfogadott forgatókönyvben (Roddenberry ekkorra olyan írókat vont be a projektbe, mint Robert Silverberg és Harlan Ellison) Kirk eltűnik a mítoszok Titánjainak (valójában idegen lények) rejtett bolygóján, amit aztán az Enterpirse-zal együtt elnyel egy fekete lyuk. Ez a sztori is átment pár változtatáson (amikor Philip Kaufman kapta meg a rendezői széket, nagyobb szerep jutott benne Spock klingon nemezisének, akit a tervek szerint Toshiro Mifune alakított volna), de végül 1977-ben mindenestül kikukázták. Részben azért, mert túlságosan elhúzódtak a munkálatok, részben azért, mert a stúdió nem hitt benne, hogy ilyen röviddel a Star Wars hatalmas sikere után újra nagyot lehetne kaszálni egy másik sci-fivel - ez mondjuk furcsa hozzáállás, általában kb. az ellenkezőjét szokták gondolni. (Külön érdekesség, hogy a Star Wars előtt maga George Lucas is érdeklődött a Star Trek megfilmesítése után.)
A Paramount eztán úgy döntött, hogy mozifilm helyett egy új sorozatot csinál: ez lett volna a Star Trek: Phase II, az Enterpise újabb ötéves küldetésével. Aztán persze ez is elhamvadt, a hamvakból pedig megszületett az 1979-es, első Star Trek mozfilm.
Tigris, tigris! (The Stars My Destination)
Alfred Bester klasszikus aranykori sci-fije egyfajta modern, XXV. századi Monte Cristo grófja-történet űrhajókkal és teleportálással, egy Gully Foyle nevű, együgyű fickóról, aki őrületes haragjában bosszúhadjáratot indít azok ellen, akik cserbenhagyták, miután hajóját kilőtte az ellenség. A könyvet régóta próbálják megfilmesíteni, a ’80-as években pl. Richard Gere vetett szemet rá a Micsoda nő! után (jujjjujjujj!). Később a fent már említett Neal Adams készített koncepciós rajzokat Bernd Eichinger producer próbálkozásához, aztán David Giler (Alien 3) és William Wisher (T2) is írt hozzá egy szkriptet, a ’90-es években pedig Paul W. S. Anderson tette rá a kezét (ő aztán végül a Halálhajót csinálta meg helyette – jobb is így).
2006-ban Lorenzo di Bonaventura producer (öh, izé, Transformers-filmek) szerezte meg a jogokat, és egy idő után kifejezte aggodalmát, hogy bár készül a forgatókönyv, problémájuk van a történet végével (merthogy ugyan szenzációs, de nem filmszerű, ergo át kell valahogy írniuk - mondja a Transformers producere). Végül a projekt elhalt, és már évek óta nem hallani róla semmit. Gully Foyle csak vár... és vár… és...
The Tourist
A The Tourist Hollywood egyik leghíresebb sci-fi forgatókönyve. Akiknek a kezébe került, azok általában mesterműnek tartják, és egy egész rakás rendező és producer próbálta vászonra vinni az utóbbi 30 évben – időnként még manapság is felemlegeti a címét egy-egy filmes (a jogok a Universalnál vannak), de valószínűleg már sosem lesz belőle semmi.
A szkriptet az egyébként ismeretlen Clair Noto írta, és száműzött idegenekről szól, akik a Földön, az emberek közt bujkálva élik le nyomorult és felesleges életüket. A főszereplő egy ilyen idegen, Grace Ripley, aki cégvezetőként illeszkedett be a társadalomba, és aki most rábukkan az ún. Corridorra, hozzá hasonló földönkívüliek egy saját, mocsokkal, halállal és szexszel világára Manhattan alatt.
A The Touristot 1980-ban próbálták először filmre vinni (H. R. Giger – éppen az Alien sikere után – dolgozott a koncepciós rajzokon – ld. fent és lent), és onnantól kezdve egy rakás író és rendező jelentette ki, hogy a forgatókönyv briliáns, ugyanakkor túl bizarr, sötét és szokatlan szerkezetű is egyben – ráadásul nyilvánvaló volt, hogy igen sok pénzt emésztene fel a megvalósítása. Grace szerepére olyan színésznők kerültek szóba, mint Michelle Pfeiffer, Sharon Stone, Kim Basinger, Madonna, Theresa Russell és Kathleen Turner, de hiába. És képtelen vagyok szabadulni az érzéstől, hogy - bármennyire rühellem a "régen minden jobb volt" szöveget - ennek akkor, a '80-as évek elején kellett volna elkészülnie. Ma már nem lenne ugyanaz.
