Burning Fields #1
Történet: Michael Moreci és Tim Daniel
Rajz: Colin Lorimer
Boom Studios
A Közel-Keleten zajló háborús helyzet már önmagában is eléggé horrorisztikus, ám ha egy ősi, mezopotámiai mítosz életre kelésének háttereként használják, még gyomorforgatóbb megközelítést kap. A Moreci–Daniel-Lorimer triónak nem ez az első horrorképregénye, hanem a 2014-ben debütált, négy részes vérfarkasos minisorozat, a Curse, ezúttal pedig egy háborús drámába oltott horrorthrillert ígérnek nekünk nyolc felvonásban.
Az iraki Kirkukban bizarr gyilkosságok történnek egy olajkitermelő cég területén, és egy régi barát a dicstelenül leszerelt volt katonai nyomozót, Dana Atkinsont kéri meg az ügy felderítésére. Hogy a dolog még komplikáltabb legyen, a múltban Dana erősen összerúgta a port az olajmezőket őrző PMC-vel (katonai magánvállalkozással vagyis profánabbul: zsoldoscsapatot működtető céggel), így aztán erősen nem kívánt személy arrafelé. A helyszínen melléje szegődik a zsoldosokkal ugyancsak feszült viszonyt ápoló iraki detektív, Aban Fasad, a helyi rendőrség képviselője a nyomozásban.
Az első füzet még csak az expozíció, elsősorban a karakterek, az iraki lakosok és a Kirkukban jelenlévő amerikai olajcég és annak zsoldosai közötti, robbanásra kész helyzetre koncentrál, az első igazán horrorisztikus jelenettel csak az utolsó oldalon találjuk szembe magunkat.
Az ötlet és a helyszín meglehetősen érdekes, ezt pedig nagyon jól kihangsúlyozza Lorimer sötét tónusú, realisztikus stílusa, még úgy is, hogy a történet egyelőre inkább szövegközpontú, rendkívül kevés akcióval. Az alapozás nagyon jól sikerült és bár vannak kételyeim, hogy a szerzők el tudják érni a saját maguknak nagyon magasra tett lecet („The Thing meets Zero Dark Thirty”), azért egyelőre megelőlegezem nekik a bizalmat. (Nagy Krisztián)
Conan/Red Sonja #1
Történet: Gail Simone, Jim Zub
Rajz: Dan Panosian
Dark Horse Comics/Dynamite Entertainment
Ideje volt, gondoltam, amikor pár hónapja megláttam a címet az előzetesekben. Rég kaptunk már egy jó kis Conan/Red Sonja képregényt – ezt érezhette a két karakter jelenlegi kiadója, a Dark Horse és a Dynamite is, és gyorsan egymásnak is eresztették a kimmériai barbárt és a vörös amazont (ami már csak azért is figyelemreméltó, mert az efféle kiadók közti együttműködés nem túl gyakori mostanság).
Maga a sztori a team-upok tipikus dramaturgiáját követi, méghozzá lépésről-lépésre, szóval e téren Gail Simone és Jim Zub írók nem kifejezetten erőltették meg magukat: a két főhős véletlenül összetalálkozik, amikor ugyanazt az értéktárgyat próbálják ellopni ugyanattól a hercegtől, aztán együtt megszöknek, majd kardozva egymásnak esnek, és ezzel végül kivívják egymás elismerését stb. stb. De hát egy barbár korokban játszódó sword & sorcery ponyváról van szó, úgyhogy a forradalmi történet enyhén szólva nem követelmény.
A lényeg, hogy az egyébként egyszerű sztorit a Simone/Zub duó izgalmasan, fordulatosan és pörgősen tálalja, frappáns, helyenként kifejezetten sziporkázó dialógusokkal és finom humorral – a brutalitás és a könnyed hangulat elegye különösen jól eltalált (ld. a védtelen ellenség nyakának mosolyogva való kitekerését). Továbbá az aktuális konfliktust a prológusban és az epilógusban egy sokkal nagyobb, horrorisztikus fenyegetés keretezi, amely igen szépen vezeti fel a jövőbeli kaszabolásokat.
Dan Panosiannal már nem vagyok annyira megelégedve, mint az írókkal. A két főhőst ugyan nagyon látványosan, élesen kontrasztálja (durva vonású Conan, gyönyörű Sonja), de a monumentalitáshoz nem sok érzéke van, és az akciói is sántítnak – a címszereplők összecsapását felvezető duplaoldalas kép kifejezetten elkapkodott és statikus. De ez még kevés ahhoz, hogy a mérleg egy ilyen szórakoztató ponyva esetén elmozduljon a negatív irányba. (Rusznyák Csaba)
Nameless #1
Történet: Grant Morrison
Rajz: Chris Burnham
Image Comics
Már bő egy éve várom Grant Morrison Namelessét (eredetileg úgy volt, hogy 2014-ben jelenik meg), és kezdettől fogva reménykedtem benne, hogy a horror műfajába merülve a szerző kevésbé enged majd a többek közt a nagy batmanes korszakára jellemző (de akár a jelenleg futó Annihilationt vagy Multiversityt is említhetném), széthulló dramaturgiájú agymenési kényszerének, és egy feszesebb, koncentráltabb képregényt ad ki a kezei közül. Igen, sokkal jobban szeretem a megfontolt, a narratívát szem előtt tartó Morrisont, mint azt, aki „nézzétek, milyen kurva jó ötleteim vannak, idedobálom őket egymás után ész nélkül” attitűddel áll neki történetet mesélni.
Ez nem azt jelenti, hogy a Nameless ne lenne mindfuck. Ó, nem. Az első szám felében egy név nélküli férfi realitásokon/álmokon keresztülvágtatva lop el egy rejtélyes kulcsot, és menekül a rá vadászó halemberek elől. Morrison a hajsza során úgy vált a helyszínek közt, ahogy más levegőt vesz, Chris Burnham rajzolót és Nathan Fairbairn színezőt pedig minden dicséret megilleti, amiért lendületes vonásaikkal, kreatív, a cselekmény csapongását követő oldalstruktúráikkal és vad színeikkel képesek lépést tartani vele.
Aztán kiderül, hogy ez csak egy kis prológus volt, a sztori ezután kezdődik igazán: egy titkos társaság bérli fel névtelen hősünket, hogy mentse meg az emberiséget egy egyenesen a Föld száguldó, Xibalba, a maja mitológia alvilágának több kilométeres jelét magán viselő, borzalmas aszteroidától.
A Namless debütálásának az említett első fele-kétharmada az igazán lenyűgöző: színtiszta dinamika, látvány- és ötletforgatag, csak kapkodod rajta a fejed. Amikor Morrison végül elkezd magyarázni, és ténylegesen történetet felvezetni, akkor óhatatlanul belassul az egész, de a fő konfliktus (a horroraszteroida) így is remek dolgokat ígér – és az író nyilván pont azért kezdte a képregényt úgy, ahogy, hogy már most tudjuk, mire kell számítanunk, ha majd a sztori igazán beindul. És bedurvul. Mert egyértelműen be fog. (Rusznyák Csaba)
Rat God #1
Történet és rajz: Richard Corben
Dark Horse Comics
Biztos voltam benne, hogy a legendás Richard Corben új minisorozatának első részéről kizárólag szuperlatívuszok közt lehet majd beszélni, de a helyzet messze nem ennyire egyszerű. Félreértés ne essék: a Rat God egy izgalmas, érdekes, sőt, bizonyos aspektusaiban egyenesen lenyűgöző, a figyelmet kegyetlenül megragadó, röviden: baromi jó képregény. Ugyanakkor mind tempójában, mind képi világában, pontosabban, annak szerkezetében akadnak kisebb ballépések, amik furcsák egy ilyen veterán alkotótól.
A sztori azzal vesz rakétastartot, hogy egy indián fivér és nővér két ellenséges törzs tagjai elől menekül a vadonban, miközben a narrátor történelem előtti időket emleget. A hajszában a fivér, Achak hamar otthagyja a fogát, miután kilyukasztják pár nyílvesszővel, nővére, Kito azonban ideiglenesen kereket old. A vidék, amin ezek a jelenetek zajlanak, bizarr totemekkel és még bizarrabb és nyugtalanítóbb – ráadásul meg-megmozduló –, rothadó hullákkal teli. Érezni valami nagynak, rosszindulatúnak és ősinek a jelenlétét, vagyis a testvéreknek nem csak az ellenséges törzsektől kell félniük.
Aztán Kito megérkezik egy hídhoz, amin átrobog egy autó, benne egy „árja”, arisztokrata seggfejjel, aki felvesz stopposnak egy Achakhoz nagyon hasonló külsejű férfit – hirtelen egyértelműen az 1920-as években járunk. És akkor még nem is említettem a narrátort, aki a történet közepén egyszercsak felbukkan az egyik panelen (kissé komikus színezettel), és „személyesen” meséli tovább a sztorit, akár egy színházi előadáson. Lehet próbálni megfejteni, hogy mi a jó franc történik, és miért.
Egy biztos: az Arkham és a nagy öregek emlegetésével, meg úgy általában, az egész sztorira láthatatlanul nehezedő, felfoghatatlan horrorral és a súlyos atmoszférával a Rat God Lovecraftot idézi. Ő márpedig alapból kemény dió, vizuálisan meg főleg, hiszen Lovecraft pont NEM a vizualitásról szól. Corben szerencsére nagyon ügyesen játszik azzal, hogy mit mutat meg, és mit nem, sajátos, darabos, durva és bizarr képi világa pedig szimpatikus, a témához illó archaizmust kölcsönöz a képregénynek.
Ugyanakkor a lendület meg-megtörik, és pl. a menekülés utáni rövid harcjelenet panelről-panelre való megvalósítása kissé suta és elkapkodott – ami lehet, hogy másnál fel sem tűnne, de Corban túl nagy tehetség, a stílusa pedig túl markáns ahhoz, hogy az ilyen (akár apró) hibák ne lógjanak ki. Ettől függetlenül a Rat God #1 erős felütés. Jövünk a folytatásra is. (Rusznyák Csaba)
Rumble #2
Történet: John Arcudi és James Harren
Rajz: James Harren
Image Comics
Rumble: a még távoli, ám elkerülhetetlenül közeledő vihar moraja, vagy utcai, zsigeri, test-test elleni, minden eleganciát nélkülöző bunyó. A szinte már a Hellboy népszerűségét is méltán elérő B.P.R.D. sztárcsapata sikeresen ötvözi mindkettőt ebben az új, maguk alkotta univerzumban játszódó, sajátos mitológiával bíró képregényben. A névtelen és pusztuló nagyváros lepukkant bárjában a pultot törölgető Bobby LaRosa élete fenekestül felfordul, amikor egy csuklyás, szalmával kitömött testű, óriási kardot lóbáló volt hadisten ront be az ajtón, hogy lemészárolja háborús veterán törzsvendégét. Egy jól sikerült baseballütő-csapással sikerül ártalmatlanítani a magát Conannek képzelő, bizarr támadót, de mire a rendőrök megérkeznek, már csak egy madárijesztő maradványait és a megtámadott hűlt helyét találják, Bobby pedig maga sem biztos benne, hogy nem valami tréfa áldozata lett-e.
Természetesen Rathraq és óvilági kollégái visszatérnek, nem is akárhogy: Arcudi és Harren világában ősrégi, talán sosemvolt mítoszok alakjai bújnak meg az emberek között, akárcsak Neil Gaiman Amerikai istenekében: hatkezű vénember, aki hatfejű hidrájával él egy lerobbant, félreeső épületben, szárnyas, démonszerű lények, amik a mi világunkba átszökött madárijesztőharcos nyomát kutatják, pikkelyes-sebhelyes, tűzóriássá átváltozó szörnyeteg. Megannyi érdekes és számos kérdést felvető karakter, amelyek hátterét egyelőre sem mi, sem Bobby és barátai, Del és Timah nem ismerjük. A szerzők azt ígérik, hogy az ötödik füzetre felvázolják az eposzi magasságokba törő mese alapjait, és a teljes mitológia képe megvilágosodik előttünk.
Harrennél jobb rajzolót nem is találhattak volna ehhez a sztorihoz. Maga Arcudi is bevallottan éveket várt a megfelelő partnerre az ötlete megvalósításához, amíg meg nem látta a Brian Wood-féle Conan sorozat oldalait. Dinamikus akciók, fantasztikus szörnyetegek, a humoros és a komoly hangvétel között egyensúlyozó, néhol egyenesen abszurdba hajló panelek, sajátos íz: ez a Rumble. Mennydörgés még nem volt ennyire szórakoztató. (Nagy Krisztián)
