„You want me to crawl, white motherfucker?”
Van abban valami ironikus, hogy a ’70-es évek legmarkánsabb filmes feminista hősnője az exploitation mozgalomból emelkedett ki, ami pont semmi másról nem szólt, mint a mozgóképes művészet exploitív elemeiről, így többek közt a nők árucikké, csinibabává és szexi áldozattá alacsonyításáról.
De aztán színre lépett Pam Grier, és bár igaz, hogy lenge ruhákban kellette magát akkora mellekkel, amik még egy Russ Meyer-filmbe is overkillnek számítottak volna, viszont nagyon is öntudatosan használta femme powerjét, hogy elérje, amit akar. Meg az eszét. Meg az öklét. Meg a keze ügyébe kerülő fegyvereket is. Mindezt ráadásul úgy másfél évtizeddel azelőtt, hogy Sigourney Weaver lebicsezte az anyakirálynőt.
Grier persze fekete, vagyis ez az egész az exploitation egy nagyon jól körülhatározható szegletéből nőtt ki: a blaxploitationből, amelyben a fekete testvérek jól irányzott seggberúgásokkal igazították ki a fehérek uralta világ igazságtalanságait. Először jött az úttörő Shaft, benne a clint eastwoodos lazasággal nyomuló, fekete Richard Roundtreevel, ennek sikere után pedig már csak egy lépés volt, hogy a bőrszín után az akciófilm főszereplőjének jellemző nemét is megváltoztassák.
A legendás exploitation-guru, Jack Hill 1973-es Coffyja az egyik leghíresebb blaxploitation, és akárcsak Roundtree, Pam Grier is a zsáner és a korszak egyfajta ikonjává vált (bár ehhez azért kellett a film alig egy évvel később elkészített kvázifolytatása, a Foxy Brown is).
Coffyt úgy ismerjük meg, hogy drogra és faszra éhes függőként behízelgi magát egy menő dealer karjaiba, aki persze viszi is őt rögtön hazafelé (ha még nem mondtam volna, Griernek iszonyú nagy dudái vannak). Az autó hasít a bűnös éjszakai nagyvárosban, Coffy a hátsó ülésen ígérgeti a fűt és a fát, közben szól a funky és élénksárga betűkkel pereg a főcím – full blaxploitation területen járunk. Aztán a dealer lakásában kiderül, hogy a nőnek nem kell sem anyag, sem fasz, viszont van nála egy kurva nagy duplacsövű puska, amivel simán leröpíti a dealer fejét. Mert Coffy egy kórházban dolgozó, józan életű nővér, akinek 11 éves húgát az áldozata és néhány másik aljaéletű függővé tette – és ez a puskalövés még csak a bosszúja kezdete.
A Coffy tökéletes demonstrációja a blaxploitation szövetébe ágyazott „fekete dühnek” (ami onnan nézve kicsit vicces, hogy az író-rendező Hill fehér, mint a frissen esett hó). A felszínen botegyszerű revanstörténetet hevesen fűti a társadalmi igazságtalanság és elégedetlenség, és bár egy ideig úgy tűnik, hogy Hill elmegy egyfajta didaktikusság és propaganda, sőt, összeesküvés-elmélet irányába (a feketék minden problémájáért a fehérek a felelősek), a végére meglepően hatásosan árnyalja a képet.
Coffy nagy és csinos jelszavakkal kampányoló fekete politikus barátja ugyanis szintén benne van a tutiban – mert ha az elnyomottnak lehetősége nyílik rá, hogy odakerüljön a húsosfazék mellé, azonnal leszarja addigi sorstársait, akikkel közösséget vállalt. Hadd döglődjenek csak tovább a koszban, drogban és szegénységben. És onnantól csak egy színnek van jelentősége: a zöldnek, amiért a fekete és a fehér ugyanúgy hajlandó embert ölni és szerelmet elárulni.
Ez persze nem változtat azon a bűnös kielégülésen, amit az akkori fekete közönség érezhetett, amikor látták a kis senki, nővérke Coffyt egy puskával a kezében úgy átmenni az alvilág fehér vezérein, mintha legalábbis egy antirasszista John Wayne reinkarnálódott volna benne. Az a jelenet pedig, amelyben féltucatnyi kurvával verekszik egy előkelő gengszterpartin – természetesen úgy, hogy közben mindenki kölcsönösen letépi a másik estélyiét, és csak úgy buggyannak kifelé a női mellek –, egyszerűen frenetikus.
Griert még szándékosan sem nagyon lehet összetéveszteni egy jó színésszel, viszont óriási jelenléte van a vásznon, és egy szempillantás alatt elhisszük neki, hogy kemény, erős, jobb nem szarakodni vele, és hogy a férfiak, legyenek akár feketék, akár fehérek, majd megdöglenek, hogy megkaphassák ennek az „édes csokoládészeletnek” és „vadállatnak” a punciját.
Persze nem kapják meg. De cserébe legalább megdöglenek. Nem véletlenül játszatta el Grierrel Tarantino (Jack Hill egyik nagy tisztelője) szinte ugyanezt a szerepet a Jackie Brownban, jó 24 évvel később.