A ’70-es évek olasz bűnfilmjei, a poliziescók ugyan a szikár amerikai zsarumozik nyomán születtek (a csizmában sosem voltak szégyenlősek, ha a tengerentúli sikerek futószalag-másolásáról volt szó), ugyanakkor nem egy olyan toposszal, ideával is leszámoltak, amelyet éppen az őket ihlető művek szuszakoltak be a zsáner kánonjába. Az 1973-as Il Boss (ismert a gyöngéd Murder Inferno címen is), Fernando Di Leo Milieu trilógiájának kőkemény záró darabja pl. a maffia romantizálását húzza kegyetlenül karóba (a csak témái mentén kapcsolódó trilógia első két filmje a Milano Calibro 9 és a La mala ordina).
Míg A keresztapa egy eposzi családregény stílusában mesélt a maffián belüli becsületről, lojalitásról és a család, nameg a Család mindenek felett álló szentségéről, addig Di Leo fogta magát, és vért köpködve kiröhögte az egészet. Már a Milano Calibro 9 is egy kiábrándult látképet nyújtott a szervezett alvilág saját maga által propagált értékeinek hamisságáról, az Il Boss pedig még tovább megy: egyesen bevisz minket a maffia rothadt szívébe, és körbevezet az azzal kapcsolatban álló politikai, rendőri és verőlegényi körökben – és mindenhol ugyanazt a mocskot találjuk.
Az Il Boss hasonlóan őrült intenzitással szabadul el, mint a Milano Calibro 9. Éjszaka van, egy sötét alak lép be komótosan egy épületbe, és valami nagy csomagot cipel magával. Azt hinnénk, rosszban sántikál, de mivel Henry Silva arcát viseli, nem hisszük, hanem rohadtul tudjuk. Silva Nick Lanzettát, a szicíliai maffia végrehajtóját játssza, aki belopakodik egy magánmozi vetítőtermébe, és onnan nyírja ki a pornón élvezkedő konkurens klán fejeseit. Egy gránátvetővel. Összesen négy lövéssel. Igaz, már kettő után is csak feketére sült hullák szomorkodnak a lángoló teremben, de azért biztos, ami biztos, csak semmi finomkodás (egyébként nem csodálkoznék rajta, ha Tarantino innen merített volna ihletet a Becstelen brigantyk fináléjához).
Az akciót természetesen megtorlás követi: a riválisok elrabolják Lanzetta főnökének lányát, és a sztori innen átverések, árulások, aljas gyilkosságok és becstelenségek viszolyogtató forgatagába süllyed.
Az Il Boss Di Leo Milieu trilógiájának legnehezebben befogadható darabja, már csak azért is, mert nincs olyan szereplője, akivel azonosulni lehetne. Az egész film a maffia család-szentségének keserű, nyomasztó, véres és abszolút humortalan paródiája, amiben mindenki egy pillanat alatt leráz magáról esküt, hűséget, szeretetet, hálát, egyáltalán, bármiféle emberséget, csak hogy elérje, amit akar.
A famíliáról papoló nagyfőnök gusztustalan természetességgel és közönnyel veti a kutyák elé még a leglojálisabb alfőnökét és katonáját is, de még a maffiózó elrabolt egyetemista lánya is elárulja az apját a maga módján: nimfomániás (szóval igazából jól elvan ő csődör elrablóival, no problem), drogfüggő és radikális eszméket kurjongató diák, aki akarva-akaratlanul szembemegy mindennel, ami az apjának számít. És amikor megtudja, hogy meghalt, le se szarja – el van foglalva a viszkető puncijával. A család nem jelent semmit. És a Család sem jelent semmit.
Ebben a borzalmas morális fertőben még a szinte teljesen érzelemmentes, metodikus Nick az egyetlen, akivel időről-időre majdnem képes azonosulni a néző. Ő legalább mutat némi megbánást, amikor az őt apja helyett apjaként felnevelt főnökét felsőbb utasításra agyonlövi (Silva rendkívül fegyelmezett sziklaarca az egész film során csak ekkor mutat igazi érzelmet). Ő legalább felháborodik a nimfomániás csaj totális közönyét látva. Ő még távolról emlékeztet egy emberre, még ha cselekedetei, maffiareflexei rendre felül is írják, és jó mélyre eltemetik humanizmusa utolsó szilánkjait.
És tényleg mindenki más velejéig romlott, a maffia ügyeibe nyakig merülő politikustól a gyáva, folyton helyezkedő nyomozóig – bár utóbbi ezzel együtt is egy sajátos álláspontot képvisel a poliziescók rendőrkarakterei között. Nem az igazság érdekében a törvényt is felrúgó, szívós antihős, de nem is egy öncélúan korrupt mocsadék – rendet akar a városban, és tudja, hogy ezt csak egy erős, fegyelmezett maffiavezetés képes biztosítani. Hogy a rendőrség mennyire nem, azt felettesének utolsó jelenete is jól példázza: nagyot röhög rajta, hogy az egész testület csak fogalmatlan, tehetetlen barmok gyülekezeteként nézi az utcán szaporodó hullákat. Annyit tud tenni, mint egy papírfal az elszabadult tehervonat útjában.
A Milano Calibro 9 egy jéghideg neo-noir volt, a La mala ordina egy őrült tempójú, exploitation-thriller, az Il Boss pedig egy nyomasztó, nihilista bűnügyi dráma. A Milieu trilógia bravúrja az, hogy minden darabja egyedi, sajátos szemszögből és műfaji megközelítésből ábrázolja az alvilágot – együtt pedig egy izgalmas, felejthetetlenül visszataszító, illúzióktól mentes panorámáját nyújtják a maffia működésének.