Legtöbben Anders Thomas Jensen szabálytalan trilógiája, a hazánkban is (abszolút megérdemelt) kultstátusznak örvendő Gengszterek fogadója - Zöld hentesek - Ádám almái mesterhármas óta tudjuk, hogy a skandinávok nagyon értik a groteszk, kifacsart fekete humort, ismerik az emberi természet legnevetségesebb gyarlóságait, és nem félnek körberöhögni saját magukat.
Hans Petter Moland filmje, a norvég-svéd-dán koprodukcióban készült Az eltűnés sorrendjében mindezen erényeket a Fargo atmoszféráját idéző kulisszák között vonultatja fel, határozottan multikulturális, univerzális üzenetet kommunikálva közönsége felé: nem számít, honnan jöttél, semmit sem jelent, mit miért teszel, ha személyiséged lényegét két szóval jellemeznénk, így hangzana: "Idióta vagy".
Nils Dickman (Stellan Skarsgård, végre kvalitásaihoz méltó főszerepben) egyszerű, szerény férfi: csendesen tűri, hogy díszpolgárrá avassák, bár nem igazán érti, mivel szolgált rá, hiszen csak csinálja, amihez ért, és amit szeret: egy kurva nagy (és iszonyú menő) hókotróval járja az utakat, tisztogat, ahol kell, segít, akin tud. Mikor fiát egy ostoba félreértés miatt még ostobább drogdílerek meggyilkolják, a hatóságok pedig egyetlen lépést sem hajlandóak tenni az ügyben, nem marad választása: kikapja a szájából vadászpuskája csövét, és bosszút áll. De nagyon durván.
Alapsztorink ennyi és nem több, a film azonban sikerrel épít a végletekig csupaszított bosszú-szituáció abszurd kisszerűségére. Nils fia egyetlen mondat nélkül halálozik el, a világon semmit sem tudunk meg róla azon kívül, hogy meg kell torolni a halálát, ez azonban távolról sem teszi érdektelenné, tét nélkülivé a hadjáratot. A szkript a csendes nyárspolgári nihilben éldegélő Nils könyörtelen gyilkossá transzformálódásának klisék nélkül bajosan ábrázolható folyamatára sem veszteget felesleges perceket. A gyászoló férfi egyszerűen teszi, amit helyesnek érez, nem kesereg, nem nyomasztják erkölcsi dilemmák: tisztogat, ahol kell, kinyírja, akit tud.
A kivégzések monoton ismétlődése sosem válik unalmassá, alkotóink direkt rájátszanak a lét nyomorúságos röhejességének konok hangsúlyozására. A mozi kezdetben bölcsen tartózkodik a harsány megoldásoktól, visszafogott eleganciája okán lesz percről percre, hulláról hullára egyre viccesebb.
Az előre megjósolható, de bámulatos, felfokozott brutalitásával megdöbbentően hatásos finálé felé haladva aztán egyre sorjáznak a fatális véletlenek, a szürrealitásba hajló momentumok, az elmebeteg gegek és WTF - élmények. Lassan már senki sem tudja, pontosan kit és miért kellene megölnie, a motivációk másodlagosak, nemzetiségtől, vallási meggyőződéstől vagy szexuális beállítottságtól függetlenül, bűnösök és ártatlanok egyaránt megdöglenek. Különösen bravúros, ahogy a film ide-oda ugrál a műfajok között: fekete humorú komédiaként, sötét krimiként, társadalomkritikus drámaként és vérgőzös bosszúmoziként egyaránt funkcionál.
A remekül megírt karakterek mellé briliáns színészgárda dukál: a lefojtott gesztusokkal, apró mimikai rezdülésekkel és pillantásokkal dolgozó Skarsgård tökéletes ellenpontja a hisztérikus, saját emberei által is megvetett drogbáró, Greven szerepében élvezettel primadonnáskodó Pål Sverre Hagen, a rivális szerb (vagy albán? tökmindegy) maffia fejeként pedig maga az egykori Führer, Bruno Ganz alakít emlékezeteset. Philip Øgard operatőri munkája mesteri, a végtelen hómezők precízen szerkesztett képei káprázatosak, a Brian Batz, Kaspar Kaae és Kåre Vesthreim által komponált, westerneket idéző zenével karöltve grandiózus kulisszát szolgáltatnak az emberi hülyeség vígeposzához.
Hans Petter Moland kiváló munkája csak azért nem került említésre 2014-es listáimban, mert tavaly elkerülte a figyelmemet. Elnézést kérek.
Idióta vagyok.