Hammer is back. Ez a jó hír. A legendás brit stúdió harmincévnyi tetszhalál után kiverekedte magát a sekély sírból, sőt továbbra is horrorra koncentrál, ami végképp szimpatikussá teszi az új menedzsmentet. A Hammer adott életet a II. Világháború után, ha nem is az európai horror teljes egészének, de a teaszürcsölgető, artériakereső brit válfajának mindenképpen.
A XXI. század Hammere szeret biztosra menni. A fekete ruhás nő 2012-es-szottyos kalandjainak Heripotter volt a főszereplője. Garantált siker. Persze Heripotter mellett a film emlékezetességét elősegítette rendezőjének, James Watkinsnak horroron edződött jártassága: többek közt A barlang 2.-t meg az Eden Lake-et jegyezte korábban.
A fekete ruhás nő 2. rendezőjéről, Tom Harperről efféle jókat elmondani nem lehet. Tévés a múltja: bár szappantól nem habzik, sőt, műfaji sorozatok (Misfits, Peaky Blinders) jó néhány epizódja szárad a lelkén, azért a keze munkáján meglátszik, hogy kisképernyőhöz szokott. Nagyfilmhez nyitottabb, levegősebb látásmód kell, és nem feltétlenül a vizuális megvalósításról beszélek.
A fekete ruhás nő 2. újramelegített, gumiállagú rántott hús: forgatókönyve korábbról összelopott motívumok katyvasza. Itt egy kis Az ártatlanok (1961), ott egy kis A ház hideg szíve (1963), amott meg egy halom J horror, szar CGI-ba mártva. Sikerrel ilyesmit elsütni manapság már nem lehet, vagy ha megpróbáljuk, legalább igyekezzünk elhitetni a közönséggel, hogy értünk ahhoz, amit csinálunk. Ugyanis A fekete ruhás nő 2.-nek a legnagyobb baja az, hogy süt róla: Tom Harpernek halvány queefje sincs arról, hogy hogyan kell horrort rendezni.
Ami Harper filmjének rákfenéje, az emészti tendenciózusan a modern horrorfilm egészét: tévés meg reklámos múlttal megvert rendezőszerencsétlenek lettek a műfajra rászabadítva, akik szentül meg vannak győződve arról, hogy ha egymás után raknak 50 olyan jelenetet, amelyek mindegyike ún. jump scare-rel végződik, akkor azzal olyasmit alkotnak, amire Hitchcock kísértete hídban onanizál.
A fekete ruhás nő 2. efféle jelenetek egymás utánisága: lusta, az eredetiségnek még csak morzsáját felmutatni is képtelen, az igazi horrorral köszönő viszonyban sem álló futószalagsemmi, klisék kavalkádja, amellyel olyan figurákat szőttek körbe, akikért izgulni képtelenség, hiszen klisék önmaguk is, rojtos skiccek.
Ajánlok viszont minderre gyógyírt: nézzétek meg a regény (mert ugyebár a Fekete ruhás nő története Susan Hill könyvén alapul) 1989-es adaptációját. Annak a feldolgozásnak a forgatókönyvét ráadásul Nigel Kneale írta, aki akkora zseni, hogy… na, mindegy, szóval, nézzétek meg. Megéri.