Nézem ezt a pofátlanul egyszerű, hihetetlenül ostoba és – ez csak természetes – baromi szórakoztató zombihorrort, és nem értem, mi célt szolgál benne az anyja iránt beteges vonzalmat mutató 12 éves Michael karaktere. Itt ugyanis szó sincs drámáról, szatíráról vagy társadalmi mondanivalóról, Andrea Bianchi nem egy Romero, olyan magasról szarik minderre, ahonnan már nem is látni, hová pottyan. Őt a gore érdekli, ilyen marhára egyszerűen, semmi finomkodás, semmi körítés, semmi kétértelműség és agy, csak szakadjon a hús, a fej, a láb, a kar, és dőljenek ki a belek, elvégre azért vannak (hát nem?).
Szóval Michael kilóg, amikor megvallja anyjának, hogy ő bizony nem érzi magát idősnek ahhoz, hogy a csöcsét szorongassa, azt meg, hogy nincs gondja a combja simogatásával, nem mondja, hanem mutatja (a srácot egy 25 éves törpe játszotta, amitől ez az egész természetesen csak még bizarrabb lesz). Aztán egyszer csak választ kapunk erre az égető „miértre”, és naná, sejthettem volna: olyan csodálatosan, gusztustalanul, mocskosan perverz egyrészt maga a jelenet, másrészt meg az, hogy csak ennek kedvéért beleszőttek a filmbe egy egész mellékszálat, hogy azért földig hajolás jár. Tényleg, az öncélúságot ennél nem lehet magasabb művészi szintre emelni.
A Burial Ground (Le notti del terrore, 1981) a korszak tipikus, olasz zombihorrorainak egyik legvéresebb darabja. Sztorija szinte nincs, de hát felesleges is az olyasmivel elvenni az időt a gore-maratontól – amennyi mégis van, az is inkább csak ürügy arra, hogy lehessen mutatni néhány cicit a vérfolyam igen korai megindulása előtt: egy professzor véletlenül kiszabadít a sírjukból sok száz éves élőhalottakat, amik aztán egyenként levadásszák a környékre gyűlt szereplőket, és a vidéki idill szaftos vér- és bélpornóba torkollik.
A Burial Groundban annyi a plusz, hogy a zombik némileg eltérnek a zsánerben megszokott ábrázolástól: legtöbbjük már hosszú időt töltött a föld alatt, úgyhogy csontvázukon csak elvétve bukkannak fel a rothadt hús aprócska szigetei, arcuk, szem- és orrüregük folyamatosan férgektől nyüzsög, még az átlagnál is lassabb mozgásukat pedig eszközhasználattal kompenzálják. Meglepően jól áll nekik pl. a kasza (az áldozat nyakának nem különben), de a bezárt ajtónak is minden gond nélkül nekimennek egy faltörő kossal.
Az egész olyan, mint Az élőhalottak éjszakájának egy kilúgozott intelligenciájú, de latex kilóival és művér litereivel már-már abszurdig tuningolt verziója (az effektekért a Lucio Fulci filmjein gyakorlatot szerzett Gino De Rossi felelt, szóval… gondolhatod), amiben a zombik csak jönnek és jönnek, nincs megállás, nincs pihenés, nincs lelkizés, nincs pöcsölés, legfeljebb néhány csonkolt hulla fölötti siránkozás fér bele, az is csak gyorsan. Ez a folyamatosság és kérlelhetetlenség időnként már-már igazi feszültséggel tölti fel a filmet, bár a megmosolyogtató kivitelezés mindig időben gondoskodik az elnyomásáról.
Hiszen mégiscsak egy ’81-es olasz zombifilmről van szó, tehát: a maszkok nem valami meggyőzőek (finom voltam és cizellált), a karakterek meg, azon túl, hogy eleve nem is annyira karakterek, mint inkább a gore-t szolgáló díszletek, ölnivalóan ostobák és tehetetlenek. Avagy, ha le akarják vágni a fejed egy kaszával, és egyik kezedet az ablakhoz szögezik, véletlenül se próbálj védekezni a másik kezeddel, illetve, ha látod, hogy egy húsodra pályázó, rothadó hulla közelít feléd fél km/órás sebességgel, az érkezéséig lévő időt mindenképpen és csakis sikoltozással töltsd. Ja, szóval, túlélési tippeket keresel zombiapokalipszis esetére? Nem a te filmed.
Ah, de az a hangulat (hiszen mégiscsak egy ’81-es olasz zombifilmről van szó!)… semmivel össze nem téveszthető, és a gore-ral együtt már elég is a zsáner ujjaikat nyaló hódolóinak. És akkor még ott van Michael, aki szinte félelmetesebb kis rohadék, mint az élőhalottak, meg az a bizonyos finomság anyucival, és a zárójelenet, ami teljes reménytelenséggel és az utolsó véres káosz elszabadulása előtti meglepő képkimerevítéssel teszi magát emlékezetessé. Az összes kétes produkciós értékével együtt – és pont azért – ez egy mocskosul szórakoztató, balzsamosan gonosz és perverz korszaklenyomat.
