Egy alternatív univerzumban Batman harcba szállt Godzilla ellen, Schwarzenegger hitetleneket kaszabolt a keresztes háborúban, Ray Harryhausen pedig stop-motionnel mesélte el a világ történtét. Sosemvolt (de majdnem lett) filmekről szóló cikksorozatunk első és második részét itt és itt olvashatjátok.
Alexander The Great
Baz Luhrmann a 2000-es évek elején akarta leforgatni Nagy Sándor-eposzát Leonardo DiCaprióval a címszerepben (az anyját Nicole Kidman alakította volna) – szóval igen, Luhrmann versenyben volt az éppen akkor a saját verzióján dolgozó Oliver Stone-nal. Végül utóbbi bizonyult gyorsabbnak, ez pedig eleve megnehezítette, hogy a másik projekt valaha is elkészüljön. De amikor a Colin Farrell főszereplésével bemutatott Nagy Sándor, a hódító ráadásul irgalmatlanul megbukott, plusz még a kritikusok is szanaszét cibálták (mert megérdemelte), Luhrmann verzióját a stúdió lehúzta a vécén (noha még 2005-ben is szó volt róla, hogy esetleg mégis megvalósulhat).
Nem véletlen, hogy a Moulin Rouge! (2001) és az Ausztrália (2008) közt Luhrmann nem csinált semmit: az Alexander The Great meghiúsulása mélyen érintette, jó ideig még depressziós is volt miatta. Azért érdekes lett volna látni, hogy a vad stilisztikai ámokfutásairól híres rendező mit kezdett volna egy történelmi eposszal – az egyetlen alkalom, amikor belekóstolt ebbe a műfajba (és maga mögött hagyta sajátos vizualitását is), elég pocsékul sült el. De őszintén: Stone-nál rosszabb munkát szánt szándékkal sem végezhetett volna.
Batman Versus Godzilla
Oké-oké, nyugi, nem röhög! Na, jó, lehet röhögni… Aki a franchise-okról való szégyentelen bőrlehúzások miatt nyafog, és ezt a gyakorlatot elsősorban a mai amerikai filmkészítésre vonatkoztatja, annak nem árt utánanéznie, hogy mit csinált a Toho stúdió szegény Godzillával a ’60-as, ’70-es években.
A Batman Versus Godzilla forgatókönyve 1966-ban született Shinichi Sekizawa (egy rakás Gozdilla-film írója) tollából, és a nagy G-t valamilyen gonosztevő (valószínűleg a sötét lovag klasszikus ellenségeinek egyike) irányította benne. Batman és Robin Batmbile-lal, Batcopterrel és mindenféle Batjárművel szálltak szembe az óriásszörnnyel – aztán a fináléban összefogtak vele a közös ellenséggel szemben (Godzilla akkoriban már az emberiség családbarát védelmezője volt). Nem tudni, végül miért nem valósult meg a csodálatosan guilty pleasure-hangzású film (szívesen élnék egy olyan világban, ahol létezik egy Batman/Godzilla agymenés, még akkor is, ha szar), az viszont elég egyértelmű, hogy miért merült fel egyáltalán az elkészítése: a Toho legsikeresebb Godzillája egy másik crossover, a ’62-es King Kong vs. Godzilla volt.
The Conquest of Mexico
Ez volt Werner Herzog álomprojektje, szétesésének története abszolút tipikus. Herzog egy kemény történelmi drámát képzelt el Mexikó spanyolok általi meghódításáról, azonban nem a hódítók, hanem a leigázott aztékok szemszögéből. Független forrásokból akarta összeszedni hozzá a pénzt (mint általában), ám idővel rájött, hogy kisebb cégeknek ez túlságosan nagy és drága falat lenne, vagyis csak egy hollywoodi stúdió tudná finanszírozni.
Az álomgyár rá is harapott a dologra, de ahogy az már ilyenkor lenni szokott, mindenféle változásokat akartak a pénzükért – sőt, az egész forgatókönyvet átíratták John Miliusszal. Herzog ezután már úgy volt vele, hogy akkor nyaljanak sót, és hagyta az egészet a fenébe – ez a szerzői szemlélet és a stúdiórendszer kibékíthetetlen ellentétének klasszikus esete. Meg kell viszont említeni, hogy van egy másik hasonló, megvalósulatlan projekt is a spanyolok és az aztékok összecsapásáról, ami már fél évszázada kering Hollywoodban: a kétszeres Oscar-díjas Dalton Trumbo Montezuma című szkriptjét eredetileg Kubrick akarta megfilmesíteni a Spartacus után (amit szintén Trumbo írt), legutóbb pedig Spielberg mutatott érdeklődést iránta.
Crusade
Na, ez kemény lett volna. Paul Verhoeven és Arnold Schwarzenegger még az Emlékmás forgatása idején kezdtek beszélni Walon Green (a Vad banda társírója) forgatókönyvéről, a Crusade-ről, ami finoman szólva nem ábrázolta valami pozitív fényben a keresztes hadjáratokat (velejéig korrupt katolikus egyház, erőszakoló, fosztogató, gyilkos keresztes lovagok stb., avagy, ahogy Verhoeven fogalmazott: „a keresztények gyilkos támadása a zsidók és az arabok ellen”).
A filmet a Carolco finanszírozta volna 100 millió dollárból, és már minden készen állt a forgatásra: a díszletek egy részét felépítették Spanyolországban, elkészült az első poszter is, Schwarzenegger mellett pedig beszállt a buliba Robert Duvall, Jennifer Connelly, John Turturro, és Christopher McDonald (gyönyörűen eklektikus gárda). Verhoeven azonban nem tudta garantálni, hogy a költségvetés tényleg megáll 100 milliónál, így az aggodalmaskodó Carolco gondolt egyet, és inkább beleölte a pénzt a Cutthroat Islandbe. Ez cserébe akkora übermegabrutális bukás lett (arról nem is beszélve, hogy nézhetetlen szemét), hogy csődbe is dédelgette az anyagilag egyébként is billegő stúdiót. Kár, mert a Crusade a valaha kútba esett összes filmterv közül az egyik legérdekesebb: brutális, vériszamos (nyilván durván R-es), kíméletlen középkori eposz Verhoeventől? Ha valaki akar egy kis ízelítőt, hogy mégis mi lehetett volna ebből, az nézze meg a rendező 1985-ös Hús és vér-ét Rutger Hauerrel.
Evolution
Az Evolution (ismert Evolution of the World címen is) a legendás stop-motion guru, Ray Harryhausen nagy álomprojektje volt: egy kétórás film a bolygó evolúciójáról, különös hangsúlyt fektetve a dinoszauruszok korára. Harryhausen még pályája elején, 1940-ben kezdett dolgozni az ötletén, de egy színészek és dialógusok nélküli, teljes egészében stop-motionnel készült, klasszikus zenével aláfestett mozi – na, kitalálod? – túl soknak bizonyult a hollywoodi stúdiók számára.
Persze, hogy sosem sikerült rá összekalapozni a pénzt, pedig Harryhausen már több jelenetet is leforgatott hozzá (pl. egy tyrannosaurus támadását egy triceratops ellen – egyébként részben éppen ezeknek köszönhetően kapta meg első munkáját George Pal bábfilm-sorozatában, a Puppetoonsban, a többi meg már történelem). Szinte biztos, hogy az Evolution rendszeresen hivatkozott, trükktörténeti mérföldkő lett volna. A stop-motion királya egyébként tucatnyi meg nem valósult projekten dolgozott, egy másik nagy álma pl. Wells Világok harcának adaptációja volt a ’40-es évek végén.
Godzilla Vs. Frankenstein (King Kong Vs. Frankenstein)
A rend kedvéért: ez az ötlet nem egészen a Toho fejéből pattant ki. Willis O’Brian, az eredeti King Kong trükkmestere állt elő a King Kong vs. Frankensteinnel, amelyben Kong San Franciscóban csapott volna össze Frankenstein unokájának egy hatalmasra nőtt teremtményével (ezt a ’33-as King Kong folytatásának szánták). A projekthez már forgatókönyvvázlat és koncepciós rajzok is készültek, de a stop-motion technika olyan drága lett volna, hogy minden stúdió csak hitetlenkedve rázta a fejét. Végül a projekt Japánban, a Tohónál kötött ki, ahol Frankensteint lecserélték a saját szörnyükre, Godzillára, és így született meg a fent már említett, ’62-es sikerfilm.
De a Tohót azért továbbra is birizgálta az eredeti ötlet, csak ők persze ebben a verzióban Kongot lecserélték Godzillára, akit a japán hadsereg szabadított volna rá a sugárzástól (mi mástól?) óriásira nőtt Frankenstein-szörnyre. A Toho azonban úgy döntött, nincs értelme a sztorinak (merthogy a hadsereg ezzel csak lecserélne egy gigászi problémát egy másikra), és inkább egy másik óriásszörnyüket, Mothrát küldték Godzilla ellen (Godzilla vs. Mothra, 1964). A stúdió egy évvel később azért a tervezett film sok sztori- és látványelemét felhasználta a Frankestein Conquers the Worldben.
Napoleon
Stanley Kubrick a 2001 sikere után akart háromórás, grandiózus filmet forgatni Napóleonról. Számára a francia császár a valaha élt legérdekesebb ember volt, életét „eposzi akciókölteménynek”, Josephine-nel való kapcsolatát pedig „minden idők egyik legnagyobb, megszállottságtól fűtött szenvedélyének” nevezte. Napóleon szerepét David Hemmingsnek, Josephine-ét Audrey Hepburnnek szánta, míg a mellékszerepekben többek közt Alec Guinness és Laurence Olivier bukkantak volna fel.
A témában hosszú és gondos kutatásokat végzett, perfekcionista Kubrick természetesen helyszíni forgatásokat és hatalmas csatákat képzelt el (több tízezer statisztával és katonával), és a stúdió a költségeket látva végül kihátrált a projekt mögül – az sem segített, hogy 1970-ben elkészült és orbitálisat bukott egy másik Napoleon-témájú eposz, a Waterloo. Kubrick még a ’80-as években is próbálta tető alá hozni a filmet, de sosem járt sikerrel. Tavaly Steven Spielberg ugyan bejelentette, hogy minisorozatot készít a legendás rendező eredeti forgatókönyvéből – de mind tudjuk, hogy az már közel sem lesz ugyanaz…
Pompeii
Robert Harris 2003-as, a Vezúv kitöréséről és Pompeii pusztulásáról szóló történelmi regényéből Roman Polanski akart filmet forgatni – a monumentális katasztrófát és a város korrupt, politikai machinációit összekötő sztorit a 2007-es Cannes-i Filmfesztiválon jelentették be, és ez lett volna minden idők legdrágább európai filmje.
A rendező Orlando Bloomot (jó-jó, tudom…) és Scarlett Johansson akarta megnyerni a főszerepekre, de ahogy a forgatás kezdő dátuma csúszott és csúszott (többek közt a 2007 őszén elstartolt írósztrájk miatt, ami akkoriban már ott lebegett a levegőben) Polanski otthagyta a projektet, és az egész összeomlott. Annyi pozitívum azért származott belőle, hogy Polanski közben összehaverkodott Harrisszel, és közösen filmet csináltak egy másik regényéből, a Szellemíróból. Negatívum viszont, hogy azóta Hollywood megcsinálta a saját Pompeii-filmjét, és hát igencsak szar lett.
Véres délkörök
Cormac McCarthy ötödik, 1985-ös könyve a modern amerikai irodalom egyik legnagyobb mesterműve – egy nyomasztó, brutális, illúziómentes és vérmocskos antiwestern, amelyben egy tizenéves fiú a XIX. század közepén hozzácsapódik a karizmatikus és őrült Holden bíró vezette, a mexikói határvidéket végigmészároló (valóban létezett) Glanton bandához. A filmadaptációt Ridley Scott készítette volna el William Monahan forgatókönyvéből, de a stúdiók begyávultak tőle.
Nem csoda: McCarthy közel sem garantált sikerfilm-alapanyag, a Véres délkörök pedig messze a legsúlyosabb, legkegyetlenebb könyve, és ezt jól tudja Scott is. Az eredetihez hű, vagyis ultraerőszakos, horrorisztikus, felkavaró (NC-17-es) filmet akart csinálni belőle, az ilyenekre meg nem osztogatják csak úgy a csekkeket Hollywoodban. Az, hogy Scott azóta filmre vitte McCarthy első forgatókönyvét (A jogász), ami minden nagyszerűsége ellenére megbukott, aligha segített abban, hogy a Véres délkörök valaha is vászonra költözzön (és azért motoszkál bennem egy hang, ami azt mondja: jobb is ez így).
Zeppelin V. Pterodactyls
Ha már fentebb a „valami cool vs. valami cool” koncepció kimeríthetetlen kincsestárában turkáltunk… Sokat ugyan nem lehet tudni a Hammer 1971-ben tervezett dinoszauruszos és második világháborús kalandfilmjéről, de a fenébe is, már csak a poszter miatt sem mehetünk el mellette. Csak nézzetek rá, és próbáljatok nem sírni a gyönyörűségtől! A sztori egyszerű: egy német zeppelin London bombázása során lesodródik a kijelölt útjáról, és egy feltérképezetlen kontinensen (nem pusztán valami vacak kis szigeten!) köt ki, amely tele van dinoszauruszokkal – és a legénység természetesen pterodactylokkal vívott légicsatákra kényszerül.
A Hammer népszerűsége – és financiális háttere – a hetvenes évekre hanyatlásnak indult, és a stúdió egyrészt új utakat keresett a bevett gótikus horror irányzat mellett (ami jó hír volt a Zeppelin V. Pterodactylsnak), másrészt jobban meg kellett gondolnia, hogy mire költi a pénzét (ami rossz hír volt a Zeppelin V. Pterodactylsnak).
