Picit megnyugtató (és nagyon röhejes), hogy nem csak a magyar korhatárbizottságnak vannak teljesen idióta döntései. Azon, hogy belga kollégáik korhatár nélkülinek (all ages) minősítették a tavalyi Cub (eredeti címén: Welp) című véres és kegyetlen, erdei cserkész-slashert, még maguk a film alkotói is megdöbbentek. Nem mintha a Cub valami egészen extrém módon brutális lenne, csak annyira az, amennyire a „18 éven felülieknek” besorolást megnyerő slasherek úgy általában. Kivéve, hogy ebben nem egyszer 12 éves gyerekeknek folyik a vérük – az márpedig a kevés tabuk egyike, amelyek többé-kevésbé még ma is tartják magukat.
Egy kis cserkészcsapat kirándulást tesz a vadonba, ahol három felnőtt vezetőjük (a jó fiú Chris, a seggfej Peter és a csinos, kedves szakács, Jasmijn) egy helyi, farkasemberes legendával riogatja őket. A csapat kívülálló tagja, a sötét és tragikus múltú, introvertált Sam nem hisz az efféle ostobaságokban, és igaza is van – de ha farkasemberrel nem is, egy erdőben élő, famaszkot viselő, hörgő-morgó, agresszív barbár fiúval összefut, és nemsokára elszabadul az erőszak.
A részben indiegogós támogatással megvalósult Cub általánosságban véve nem egy különösebben kiemelkedő film, de ha az utóbbi évek slasher-felhozatalát nézzük, abból határozottan a jobbak közül való. Az elsőfilmes Jonas Govaertsben van annyi elhivatottság, hogy a játékidő első felének a műfajra jellemző relatíve eseménytelenségét ne kufircoló tinikkel és a zenekar seggéből előhúzott álijesztgetésekkel töltse ki, hanem atmoszféra- és karakterépítéssel. A természet szépsége és az emberi civilizáció romjai (a közelben egykor egy gyár működött) alkotta bizarr, egyszerre lenyűgöző és félelmetes kulisszák között Govaerts jól működő kapcsolatrendszert vázol fel a kitaszított, problémás Sam, a társai és a három felnőtt cserkészvezető között.
A film legnagyobb hibája az, hogy az utolsó harmadában, amikor fröcsögni kezd a vér és szakadni a hús, ez a karakterdinamika a kezdeti legyek urás felhangokkal együtt minden átmenet nélkül az enyészeté lesz. Elkopik az első egy óra kifinomultsága és történetmesélési eleganciája, és marad a tipikus slasherhajrá, annak minden kellékével a brutális, gore-os gyilkosságoktól az áldozata felé megállíthatatlanul menetelő mániákusig.
De Govaerts ebben legalább tényleg következetes marad: az olcsó, hirtelen ijesztgetések és az abszurdba forduló vérfolyam helyett a lassú, hatékony feszültségkeltést és a (gyerekeket sem kímélő) gyors, kegyetlen mészárlásokat részesíti előnyben – már amikor éppen nem enged gonosz, éjfekete humorának, amikor pedig enged, akkor a film még élvezetesebb.
A cserkészeknek ugyanis nem csak a barbár fiútól és őrült urától kell félniük, hanem a környéken kihelyezett ravasz, iszonyúan szemét csapdáktól is. Govaerts szinte gyermeki örömmel tapicskol az általában pofátlanul túlzó, és abszolút guilty pleasure-t indukáló ölőszerkezetek jeleneteiben, és amikor itt-ott felharsan a ’80-as évekre jellemző szintetizátorzene, minden kellő perspektívába kerül – a komoly, pszichológiai húrokat is meg-megpedzegető, az áldozatokat nem késélre kínálkozó barmokként, hanem igazi, érző emberekként ábrázoló horror és a nevetségességbe hajló gyilokfesztivál közti kontraszt úgy tűnik el, mint cserkészfiú az erdőben.
A Cub végső (hibái ellenére aratott) győzelme abban az apró, de annál lényegesebb aspektusában dől el, amely végleg megkülönbözteti a kortárs amerikai filmgyártás horrorrajongókat sanyargató, ostoba, szájbarágós slashereitől: nem tárja fel sem Sam tragikus múltjának részleteit, sem a barbár fiú és „gazdája” nyilvánvalóan borzalmas hátterét. Govaerts tudja, hogy semmi szükség sem valami gyerekmolesztálós/szülőhalálos sablontrauma felokádására, sem az ezzel járó flashbackek inkompetens, cselekménylassító hatásvadászatára.
A keserűség, az elveszettség és a fájdalom így is jelen van a filmben, viszont a múlt ködének el nem oszlatásával járul hozzá még egyfajta mitikus kvalitás is. A részleteket agyatlanul boncolgató, zsánerszomorító, „mindent, de MINDENT magyarázzunk meg”-féle szolgaiság üdítő hiányában a Cub egyfajta épp ésszel nehezen megfogható tábortüzes rémtörténetté, városi (avagy erdei) legendává válik, amely a néző agyának azt a hátsó, nem racionális, megnyugtathatatlan szegletét birizgálja.