All-New Hawkeye #1
Történet: Jeff Lemire
Rajz: Ramón Pérez
Marvel Comics
Az utóbbi évek egyik legjobb karakterújragondolása a Hawkeye (a Moon Knight, a Black Widow és a Cyclops mellett), de ezt a GeexKomix olvasóknak nem kell már különösebben felemlegetni, annyit dicsértük a Marvel önálló karakterekre összpontosító címeit. Matt Fraction és fantasztikus rajzolói (Javier Pulido, David Aja és Annie Wu) mindent kihoztak a brooklyni emeletes házat megszerezni kívánó helyi, suhogós melegítős banda és Clint Barton konfliktusából, amit csak lehetett, és közben Kate Bishop és Barney Clinton is megkapták a maguk jutalomjátékát. A derekas munkát végzett gárda utolsó, huszonkettedik füzete még meg sem jelent, de a fáklyát már átvette az újabb, hasonlóan rátermett páros, Jeff Lemire és Ramón Pérez. Előbbiről annak idején, amikor az Animal Man rebootjának kapcsán megismerhettük a nevét, még nem gondoltuk volna, hogy Rick Remenderrel együtt az amerikai képregénypiac egyik sztárírójává növi ki magát.
Buddy Baker sikeres kalandjai után levezényelt néhány szóló (Frankeinstein: Agent of S.H.A.D.E., Superboy, Green Arrow, Constantine) és több csapatalapú (Justice League Dark, Justice League United) szuperhőssorozatot, közben pedig letett az asztalra néhány saját szériát (Sweet Tooth, Trillium) és graphic novelt is (The Underwater Welder, The Complete Essex County). Mindez nem volt elég, a legújabb képregényét (Descender), melynek filmjogait már leopciózta a Sony, párhuzamosan írja az új Hawkeye-jal.
Ennek sztorija teljesen saját, és teljesen más vizekre evez vele, egészen más célokat kitűzve, mint a korábbi csapat (a Fraction-féle történetekben oly nagy szerepet játszó süketséget például egy Stark-kütyüvel orvosolta). Nem kell aggódni a karakterek miatt, Lemire egészen Clint és Barney gyermekkoráig nyúl vissza, hogy mesteri párhuzamba állítsa azt a jelenben zajló eseményekkel, amint a két Hawkeye, Kate és Clint, éppen egy antarktiszi Hydra bázison vágnak utat a terrorszervezet klasszikus minyonkezeslábast viselő bérencei között.
Péreznek köszönhetően a vízfestékhatású idilli nyár, melyre árnyékot vet az erőszakos mostohaapa, az utolsó oldalakra gyönyörűen összesimul a rettenetes felfedezésbe torkolló humoros adok-kapokkal: a Maria Hill által leállításra rendelt Project Communion ugyanúgy a gyermeki ártatlanság kifordítása, mint a véres baseballütő Clint emlékeiben. Nagyszerű felütés, és már most látható, hogy Lemire most sem fog spórolni bizarr és meglepő ötleteivel. Meghalt a király, éljen a király: kedvenc Hawkeye füzetünk továbbra is jó kezekben van. (Nagy Krisztián)
Darth Vader #1-2
Történet: Kieron Gillen
Rajz: Salvador Larroca
Marvel Comics
A Marvel második új Star Wars-sorozata magára Darth Vaderre koncentrál, első sztorijának címe pedig a lebilincselő kreativitás jegyében: Vader. Már most látom egyébként, hogy bárhány új SW-szériát indít is a kiadó, mindnek piszkosul nehéz dolga lesz, hogy akár csak a közelébe érjen az Aaron-Cassaday duó szimplán Star Warsként elkeresztelt képregényének (amely jelenleg a 3. számnál tart, és továbbra is őrületesen jó). Gillen szerencsére elég kompetens író, pontosan tudja, hogy a Sith sötét nagyurát milyen oldaláról érdemes megfognia – úgyhogy a Darth Vader is elég jól sült el.
Vadert a Halálcsillag felrobbantása és a nagy birodalmi fegyvergyár elpusztítása (ld. Aaronék említett sorozatát) után Palpatine rövidpórázra kötné. Egy tábornok parancsnoksága alá helyezi, és minden lépését szemmel tartja, miközben fontosnak látszó ügyeket más birodalmi tisztekkel intéztet. Vader persze nem szenvedheti az ilyesmit, és magánakciókba kezd, hogy ellehetetlenítse új felettesét, és Jabba két nehézsúlyú fejvadászát (egy brutál kinézetű wookie és Boba Fett) ráereszti Luke-ra (akiről persze még nem tudja, hogy kicsoda) és Palpatine titkaira.
Gillen a „két örök Sith”, a mester és a tanítványa közötti játszmára helyezi a hangsúlyt: Vader helyezkedik, manipulál, és mocskos eszközökkel (naná, nem, majd tisztákkal) igyekszik visszanyerni a császár bizalmát, csak hogy a saját pecsenyéjét sütögethesse. Mindezt egy olyan Birodalommal a háttérben, amely a lázadók utóbbi időkben végrehajtott támadásai következtében messze nincs ereje teljében: a szenátust Palpatine feloszlatta, a Halálcsillag pedig egy Yavin körül keringő törmelékfelhő, így nincs, ami rendet tartson a galaxisban.
Vader egy olyan szorult és megalázott helyzetben van, aminek eltűrése totálisan ellentétes a természetével, és a megszüntetésére irányzott akcióit kétségkívül öröm nézni.
Még nagyobb öröm lenne azonban, ha nem Larroca rágógumi-látványvilágát kéne elviselni hozzá. Van valami üresség, felszínesség és dinamikátlanság a képeiben, amit Edgar Delgado élettelen, unalmas színezése csak még tovább ront. A nyitójelenet (összecsapás Jabba embereivel) pl. félelmetesen lapos és merev. Kár érte, de szerencsére a Vader van olyan érdekes és izgalmas karakter, hogy a rajzok inkompetenciája ellenére is érdemes legyen követni a sorozatot. (Rusznyák Csaba)
Descender #1
Történet: Jeff Lemire
Rajz: Dustin Nguyen
Image Comics
Jeff Lemire ezennel mark millari magasságokba emelkedett – mármint nem íróként, mert annak mindig is jobb volt Millarnál, hanem az amerikai képregényes szcéna egy menő hollywoodi exportcikkeként: új sorozata, a Descender megfilmesítési jogait még azelőtt megvette a Sony, hogy az első rész megjelent volna. És nagyon is érthető, hogy miért csinálták össze magukat igyekezetükben: a Descender egy látványos, ötletes sci-fi eposz, afféle űroperába csomagolt Mesterséges értelem, és az év eddigi legjobb képregényes debütálása.
A prológusban hatalmas robotok tizedelik meg a Galaktikus Tanács sokmilliárdos bolygóinak népességét – és amikor azt mondom, hogy hatalmas, ne Transformerekre vagy jaegerekre gondolj, hanem hold/Halálcsillag méretű dögökre. Tíz évvel és a mesterséges intelligenciák törvényen kívül helyezésével később egy balestben kipusztult, távoli bányászkolónián felébred évtizedes álmából a Tim-21 nevű gyerekrobot, akinek kódexe (kb.: robot-DNS) rejtélyesen sok hasonlóságot mutat a világból az első támadás óta eltűnt, népirtó óriásgépekkel. A naiv, szüleit kereső, ártatlan-mint-a-ma-született-bárány Tim-21 azonnal robotgyűlölő, bolygóközi fejvadászok prédájává válik.
Szimpatikus az az alázat, amellyel Lemire felismerte, hogy egy ilyen történetnek jobb, ha nem vállalja be a rajzolását – nehezen tudok elképzelni egy űroperát az ő látványvilágával (persze az is lehet, hogy simán csak nem ért rá, de én azért önkényesen maradok ennél az előbbi értelmezésnél).
Igaz, ami igaz, Nguyen sem az elsők közt jut eszembe, ha nagyszabású sci-fi eposzról van szó, és az első pár oldal pont tele is van azzal a merevséggel, ötlettelenséggel és felületességgel, amitől féltem – de aztán hirtelen csoda történik. A képek megtelnek élettel, energiával és dinamikával, a színek pedig fantasztikusan alkalmazkodnak az egyes jelenetek hangulatához – legyen szó a világpusztító szekvencia sötétes-pirosas árnyalatairól vagy a rideg, magányos kékséggel ábrázolt szellemkolóniáról.
Szóval, a látványvilág elsőrangú. A sztori is az. A kvázi-posztapokaliptikus, a támadás óta hanyatlással és félelemmel teli univerzum erőteljes kontrasztban áll Tim-21 gyermeki árta(lma)tlanságával, és az is becsülendő, ahogy az első szám halálosan komoly, drámai hangvételét Lemire a cliffhangerben felbukkanó, nyilván szándékosan szörnyes-rusnya fejvadászokkal (akár a Star Warsból is előléphettek volna) elbillenti a ponyvás kalandozás irányába. Élvezet olvasni, élvezet ránézni, élvezet belegondolni, hogy mit tartogat a folytatás. (Rusznyák Csaba)
Princess Leia #1
Történet: Mark Waid
Rajz: Terry Dodson
Marvel Comics
A Marvel harmadik új Star Wars-sorozata. A képlet mostanra végleg egyértelmű: a Star Wars a zászlóshajú, a zajos-látványos-kalandos űropera, a Darth Vader és a Princess Leia pedig a szembenálló háborús felek egy-egy oldalát mutatja be, azoknak egy-egy prominens vezéralakján keresztül. Jó koncepció, és mivel ugye mindhárom sorozat ugyanabban az időszakban játszódik, szépen kiegészítik egymást (az még kérdés, hogy az áprilisban induló negyedik sorozat, a Kanen – a Rebels című animációs széria egyik főszereplőjével – hogy illik majd bele a sorba).
A Princess Leia sajnos az első szám alapján a leggyengébb az említett három közül, bár a fő problémák itt sem a veterán íróval, Mark Waiddel, hanem Terry Dodson rajzaival vannak: kapásból az első oldal olyan rettenetesen gagyi, hogy rossz ránézni (egyébként a Halálcsillag elpusztításának ünneplésével nyitunk, szóval szó szerint másodpercekkel vagyunk az EPIV után). Később azért javul a színvonal, de Dodsonnak nem nagyon megy az űropera.
És itt ütközik ki a Star Wars (újbóli) Marvelhez kerülésének átka: kétségkívül remek írókat szerződtetek le a sorozatokhoz, választott rajzolóik (legalábbis Dodson és Larroca) azonban olyanok, akiknek a munkássága úgykábé 95%-ban a szuperhősökről szól; az márpedig egy meglehetősen más műfaj. Egy sci-fi eposz nagyobb részletgazdagságot, grandiózusabb megközelítést igényel (igen, sokkal grandiózusabbat akár még egy Supermannél is), ez pedig a Darth Vaderből és a Princess Leiából is hiányzik.
Waid legalább észnél van, és ad a főhősnőjének egy érdekes küldetést: össze kell szednie az Alderaan túlélőit, akikre félig bosszúból, félig heccből hajtóvadászatot hirdetett a Birodalom. A legnagyobb vérdíj persze magának Leiának a fején van, úgyhogy a lázadók vezetői egyáltalán nem akarják, hogy a hercegnő az űrben kalandozzon – ezért aztán megszökik tőlük (vagyis némileg ironikus módon éppúgy magánakcióba kezd, mint a másik oldalon Vader).
Leia egy szintén alderaani X-szárnyú pilótanő segítségét kéri a küldetéséhez, és a képregény szívének-lelkének nyilvánvalóan az ő nem teljesen felhőtlen kapcsolatukat szánja az író: a pilóta feltétlen hűséget fogad Leiának mint a hercegnőjének, ugyanakkor emberként taszítja a hidegsége. Az első szám még csak felvezetés, és annak is kicsit suta, de az irány jó, és sok lehetőséget rejt magában. Összességében, az első pár szám alapján a Marvel Star Wars-szériái, noha messze nem hibátlanok, szórakoztatóak és ígéretesek. Csak az eddigi háromból kettőhöz új rajzolót kéne találni. (Rusznyák Csaba)
Suicide Risk #22
Történet: Mike Carey
Rajz: Elena Casagrande
Boom! Studios
A GeexComix válogatásában általában az újdonságokra és az éppen csak elstartolt sorozatokra koncentrálunk, ám ezúttal kivételt kell tennem egy sajnálatosan mellőzött szuperhőstémájú sorozat és annak írója miatt. Mike Carey már megkapta a piedesztálját az én saját bejáratú képregénypanteonomban a nem olyan régen véget ért Unwrittennek köszönhetően (erről hamarosan egy külön cikkben is értekezni fogok), de azért gyorsan vegyük át, miért is érdemes belenézni a munkásságába.
A brit Carey tizenöt évnyi angol tanítás után merült el nagyon mélyen Gaiman Sandman-univerzumában: a Pokol kapujának kulcsát Morpheusra ruházó Lucifer viszontagságai több, mint 70 füzetet töltöttek meg. Ezután a Hellblazerbe ugrott fejest és keserítette meg John Constantine életét olyan ezer oldal erejéig. Mielőtt évekig elkötelezte volna magát a Marvel X-Menjénél, írt egy nagyszerű és rendkívül bizarr, japán mitológiával foglalkozó saját sorozatot (Crossing Midnight), és belekezdett egy exorcista magánnyomozó, Felix Castor hányattatásait taglaló regénysorozatba (remek, sötét urban fantasy a Hellblazer nyomdokain). Mindezekre persze a The Unwritten tette fel a koronát, de ez nem jelenti azt, hogy Carey kifogyott volna az ötletekből.
A Suicide Risk meglehetősen sablonosan indul (de láttunk már ilyet: Kirkman nagyszerű Invincible-je átlagos tinédzserszuperhős-sztorinak tűnt az elején, és mindannyian tudjuk mi lett belőle): valakik pénzért szuperképességeket árulnak átlagembereknek, és ebből természetesen csakis tragédia fakadhat. A rendőrség képtelen megállítani a szuperbűnözőket, Leo Winters rendőrjárőr pedig megfogadja, hogy utánajár a természetfeletti erők forrásának. Hamarosan meg is találja a szupererőkkel seftelő párost, és néhány ezer dolláros lutri keretében a fizikai törvények feletti hatalmat vásárol magának, amelynek birtokában elindul felgöngyölíteni az egész bűnözőhálózatot. Kiderül azonban, hogy nemcsak a célpontjai, hanem ő maga sem csak úgy kapta a képességeit, hanem éppenséggel egy azokat elnyomó elmeblokkot távolítottak el belőle, ugyanis mindannyian egy párhuzamos dimenzió Földünkre száműzött fegyencei. A korábbi katonai puccs résztvevői egészen idáig hamis emlékekkel élték átlagéletüket a számukra börtönné alakított világunkban.
Leónak nem csak az eredeti, kegyetlen, de nemes célért harcoló és a lázadást vezető Requiem személyiségével kell megküzdenie, hanem a régi és az új családja közötti viszályt is el kell simítania. El kell döntenie kiben bízik meg korábbi társai közül, és hogyan fogja megvédeni új otthonát az őt elmetörlésre ítélő kormány drasztikus és kétségbeesett végső megoldásától.
Carey remek ötletekből építi fel a sztoriját (megtudhatjuk például, hogyan lehet elfoglalni egy saját országot egy maroknyi szuperbűnözővel á la Victor von Doom), és nem fél egy-egy karakter kibontásának akár több füzetet is szentelni. A történet inkább hajlik a science-fiction, mint a szuperhős zsáner felé, és komoly hangsúly helyeződik a szereplők morális döntéseire: nincs fekete-fehér megkülönböztetés, még a legmegátalkodottabb és -kegyetlenebb karakterek esetében sem. Casagrande realisztikus és stabilan megbízható minőségű (bár nem kiemelkedő) stílusa nagyon jól megy a sorozat tónusához: ha valami kevésbé ripacskodó, hivalkodó és fősodorbeli szuperhőstörténetre vágysz, akkor a Suicide Risk igen jó választás. (Nagy Krisztián)
PS: Úgy látszik, hogy mióta Lucas megkegyelmezett a világnak, és eladta a Star Warst, már ő is csak úgy szerzi be az aktuális SW-képregényeket, mint mindenki más... (Azért vett melléjük egy Heavy Metalt is.)
