Desrix: Az Emlékmás gyerekkorom azon kevés filmjeinek táborát gyarapítja, amiket tökegyedül néztem meg. Valahogy úgy hozta a sors, hogy legtöbbször haverokkal, vagy egy-egy tékázás után a családdal telepedtünk le a nappaliban szétszórt fotelekbe, előbbi esetben mikor kinél, ahogy éppen jólesett (de gyanítom, hogy a szülők távolléte igencsak erősen meghatározta ezt a trendet). Felsősként én még nem voltam az a hamisítatlan filmzabáló, amivé később váltam (majd amiből még később jócskán visszavettem), így megszokott volt, hogy a suliban a többiek által ad hoc módon elregélt filmösszefoglalók jelentették számomra a megnézendők listáját. Hogy hogyan keveredett hozzám az Emlékmás kazija, fogalmam sincs, valószínűnek tartom, hogy kölcsönbe kaptam. Így egyik hétköznap délután vehemens gyorsasággal estem túl a házifeladaton, és mivel senki nem volt még otthon, repült is be a kazi a videóba, én meg a fotelbe.
Hát, izzadós két óra következett, ezt meg kell hagyni. A háromcsöcsű nőt számtalanszor mesélték előtte, én meg annál kíváncsibb voltam rá, azonban mire odáig eljutottam, már nem ütött akkorát - köszönhetően a mozgólépcsős, a nyomkövető-eltávolítós és más kedvesen bájos jeleneteknek. Igazi kettősséget éreztem: egyrészt lekötött, meg tetszett is, másrészt iszonyodtam tőle, rettegve vártam, mivel übereli majd egyik undorító rész a másikat. Emlékszem, a hétköznapi élet nyugalmába milyen elemi erővel rombolt be az Emlékmás, mennyire fel voltam háborodva az ártatlan, éppen arra haladó járókelő értelmetlen halálán. A maszkmester profizmusát dicséri, hogy a különböző testi elváltozások komolyan undort keltettek bennem, olyan hihetőnek tűntek - és tűnnek még ma is. Le a kalappal, 25 év távlatából remekül festenek a trükkök, például a bőr alá befészkelő szemkigúvadások, amik később sem hagyják nyugodni az embert, még felnőttként sem.
Paul Verhoeven az elejétől a végéig pazarul összerakta az Emlékmást. Gyors tempó, székbe szegező sztori, folyamatos kérdőjelek, klausztrofób atmoszféra, ami a memóriababrálás miatt duplán olyan hatásos, és a látvány, a maga ultraerőszakos, direkt eltúlzottan húsba markoló naturalizmusával, illetve a Mars fullasztó megjelenítésével egy olyan egészet alkot, amiben a részek összessége valóban több, valóban nagyobb.
Elmeboy: Némileg már ködösek az emlékeim (ez vicces!), de ha minden igaz, és nem a Rekall székébe szíjazva álmodok éppen, akkor talán ez volt a legelső Schwarzenegger opusz, amit valaha láttam. Alaposan beletrafáltam. Persze létező filmélmény ide vagy oda, az osztrák izomhegy addigra már rég hős, fétis, félisten volt a szememben, mindannak a megtestesítője, amit a gyerekkoromban elérhetetlen távolságban csüggő, tiltott gyümölcsöktől vártam és reméltem, a minőségi hollywoodi szórakozás avatárja. Izgalmas lesz, látványos lesz, menő lesz, szuper lesz - gondolhattam akkoriban izgatott, megelőlegezett örömöm közepette. Hogy netán traumatikus lesz, az fel sem merült bennem, szánni való kis hülyében, miként az sem, hogy életem első Arnie-ja egyben az első Verhoeven is lesz. Aztán percek sem teltek el, Quaid máris szétrobbanni készülő szemgolyókkal vonaglott a rémálomszerű marsi tájon, én meg gazdagabb lettem a "vigyázz, mit kívánsz" életbölcselettel.
Az Emlékmás egy úthenger, nem is, inkább baszom nagy fúrófejekkel felszerelt, futurisztikus bányagép, mely sarokba szorítja, és kegyetlenül csipkésre szaggatja nézőjét, vezetőfülkéjében pedig a filmbeli Bennyhez hasonlóan eszelősen, szadistán vihogó Verhoeven, Hollywood egyik legnagyobb (és feltehetőleg leggonoszabb) mókamestere tombol. Sejtettem én, hogy egy Schwarzie-film nem fog illedelmeskedni, de erre azért nem számítottam.
A páratlan, kendőzetlen, és utólag nézve kifejezetten vicces erőszakorgia még csak hagyján, bár gyerekfejjel kétségtelenül az csapódott le a leginkább; igazán durvának a sűrű, fojtogató, még a látszólagos happy end után sem eloszló, kilátástalan atmoszféra bizonyult. A film világa éjsötét és kegyetlen: a főhős senkiben sem bízhat, még önmagában sem, bárki feláldozható (mozgólépcső, levegőkikapcsolás helló!), a Föld sivár, a Mars még sivárabb, és még a jófiúk is ijesztően torzak, továbbá Michael Ironside. Nincs itt semmi jó, és még ha nagyvonalúan zárójelbe is tesszük a valódi lezárást, valahogy akkor sem lehet örülni a Mars újdonsült, valószerűtlenül kék ege alatt álldogáló főszereplők győzelmének.
A film hatalmas bravúrja, hogy nem igazán bírt megöregedni, sőt, a kezdeti, kolosszális benyomást követően is jó pár újranézést szavatol. Rétegei ha nem is számosak, de kétségtelenül bámulatosan egybegyúrtak: egyszerre kapunk kurva jó, tipikusan késő '80-as, korai '90-es évekbeli akciófilmet és annak kajánul kifacsart paródiáját, kémtörténetet, sci-fit, tán még kis (body)horrort is, társadalom- és műfajkritikát, beteges humort, és persze a valóság mibenlétét kicsit középiskolás szinten ugyan, de azért lelkesen boncolgató mindfuckot. Kompakt, elejétől a végéig alaposan átgondolt és összerakott mestermunka, amely a puszta szórakoztatásnál jóval nagyobb igényekkel él.
Na, ezt nem értettem még, mikor csak egy Schwarzie-mozira számítva leültem először megnézni - hogy is érthettem volna? -, viszont utólag hálás vagyok a sorsnak, hogy elsőként pont a tárgyalt címet vetette elém. Az Emlékmás kertelés nélkül belebaszott a mély vízbe, mint anno Tivadar bácsi a BVSC gyerekeknek szóló tanfolyamán, úszni meg végső soron ott tanul meg az ember. Ja, valamint Hank a Breaking Badből - meth, not even once:
Nemes András: Paul Verhoeven Emlékmása minden idők egyik legjobb és legbrutálisabb akciófilmje. Ez mondjuk pont nem az a rovat, ahová kizárólag ilyen kvalitásokkal lehetne bekerülni, csak gondoltam, megjegyzem. A direktor úgy készítette el végtelenül szórakoztató, megdöbbentően explicit, lélegzetelállítóan látványos (szigorúan makettekkel és praktikus effektekkel kivitelezett) klasszikusát, hogy közben vélhetően esze ágában sem volt klasszikust készíteni, látványosan leszart minden, a gigantikus költségvetés (65 milla) mellé járó elvárást, szerzői filmesként csak és kizárólag saját magának kívánt megfelelni (hová tűntetek Hollywoodból, ti szent őrültek?!). Olyan típusú, megalkuvást nem ismerő kreativitással esett neki a zseniális Philip K. Dick rövidke novellájának, amilyenre ötforintos büdzsével gazdálkodó underground-közegben is ritkán látunk példát.
Persze mi a francot tudtam én erről a 90-es években, egy újpesti panellakás padlóján üldögélve? Nagyjából és egészében: semmit se. Csak leesett állal bámultam ezt a förtelmesen vonzó, ellenállhatatlan rémálmot, amiben egy ember élete annyit ért, ahány golyót felfogott a húsa, a mindig tökéletes Arnold Schwarzenegger karikatúrát csinált magából egy törölközővel a fején és egy böhömnagy biliárdgolyóval az orrában, a fizikai mutációk bemutatása meg kábé olyan hiteles volt, mint egy nemi betegségek gyomorforgató tüneteit taglaló képeskönyvben (lehet, hogy felér egy coming outtal, de világéletemben féltem a hárommellű nőtől).
Az Emlékmás jóval több, mint látványos és akciódús popcorn-sci-fi: kőkeményen társadalomkritikus, röhejesen groteszk és irgalmatlanul kegyetlen filmélmény. Szerény véleményem szerint a tömegkultúra és a nagybetűs "Gondolatiság" valahogy így kellene, hogy együtt éljen. Szimbiotikus kapcsolatban, első látásra dermesztő, de működő és lélegző organizmusként. KUATO LIVES, bicsez.
Rusznyák Csaba: Amikor életemben először láttam az első Terminátort, úgy uszkvekábé öt percig jutottam benne. Akkor felbukkant Arnold, elrepült egy „kurvaanyád” (via Bill Paxton + hangalámondás), Brian Thompson szíve kiment levegőzni, apukám meg zavartan megköszörülte a torkát, és megkért, hogy vonuljak a szobámba (igen, szüleim meglehetősen gyanútlanul választották ki az esti, családi szórakozást – de legalább a film sietett egyértelművé tenni nekik a tévedésüket).
Ezzel csak azért untatom a népet pont itt, az Emlékmás kapcsán, hogy demonstráljam: gyerekkoromban, amennyire lehetett, óvtak-védtek a „nem nekem való” tartalmaktól. Ezt persze csak akkor tudták megtenni, amikor otthon voltak (muhahaha, kacagott fel gonoszan a Sátán). Amikor egyedül maradtam a VHS-gyűjteményünkkel, szaggatni kezdtem a tiltott gyümölcsöket (persze a kazetták egy részét azért igyekeztek elrejteni előlem – és noha a Terminátort pont csak évekkel később tudtam megnézni, azért sejthető, hogy egy gyerek elég leleményes, amikor nagyon meg akar találni valamit a lakásban).
Az egyik legérettebb, legszebb ilyen gyümölcs az Emlékmás volt. Leszámítva a Robotzsarut (és arra már baromira nem emlékszem, hogy melyiket láttam korábban), azokban a zsenge éveimben (11-12 éves lehettem) nem találkoztam semmivel, ami ehhez foghatóan brutális lett volna. Gyerekkori izomhőseinknek köszönhetően ugyan már addigra is több hadseregnyi embert láttam meghalni, de Verhoeven filmje annyira nyers, durva és vérfröcsögős volt, hogy teljesen lesokkolt. Szóval mit csináltam? Naná, hogy újra és újra megnéztem, azt a bizonyos mozgólépcsős jelenetet a pajzsként használt ártatlan járókelővel meg már első alkalommal is vagy ötször tekertem vissza (ja, alighanem már akkoriban is voltak bajok velem).
Ráadásul azt hiszem, ez volt életem első igazi mindfuckja: Mars, megtervezett álmok, mutánsok, háromcsöcsű nő. Az Emlékmás egy formálódó filmrajongó valóra vált nedves álma volt – azt mondjuk már akkor sem értettem, hogy a főhős miért nem a szőke csajt választja (akiről még nem tudtam hogy Sharon Stone-nak hívják) a sokkal unalmasabb másik helyett.
TheBerzerker: Az én szüleim sose tartoztak abba a kategóriába, akik mindenféle dolgoktól tiltották csemetéjüket. Ennek persze meg is lett az eredménye, mert 5-6 évesen Rambón, Bruce Lee-filmeken és Return of the Living Deaden nőttem fel. Így elmondhatom magamról, hogy erősen édesgyermeke vagyok a rendszerváltás előtti és a 90-es évek eleji magyar VHS-őrületnek. Amikor az ember piacokon vásárolhatta a másolt 180-as kazettákat, amiknek a címkéjére írógéppel volt rápötyögve a film címe, és amikről olykor-olykor konkrétan lemaradt a film vége. Nálam az Emlékmás is utóbbi kategóriába tartozott, úgy néztem rongyosra kis taknyosként, hogy a film utolsó 5-10 percét évekig nem is láttam. Mondanom sem kell, hogy ez mit sem vont le a film értékéből a szememben.
A nyílt erőszak, a rohanó cselekmény és a groteszk kreatúrák együttese olyan szintén ragadott magával akkoriban, hogy az szinte leírhatatlan. De talán nem is ez a legdurvább az egészben, hiszen hány ilyen filmre emlékszik az ember a gyerekkorából? Én kismillióra. A legdurvább az, hogy az a szív és lelkesedés, ami velejéig átitatja az egész filmet, a mai napig működőképessé teszi. Bármikor képes vagyok leülni a tévé elé újranézni (most már a végét is megnézem), és mindig ugyanúgy szórakozom rajta. Hiába na... a '90-es években még tudták nyálivúdban, hogy mi fán terem az akciómozi. Ha van annak a korszaknak eposzi kultfilmje, akkor az az Emlékmás. Ha nem hiszed akkor...Menj el a Marsra, menj el a Marsra, menj el a Marsra...
