Jude Law kopaszodik. Nagyon. Ezt azért tartom fontosnak rögtön az első sorban megjegyezni, mert nyilvánvalóan zavarja a dolog. De ezen a ponton be is fejezem egy nálamnál sokkal tehetségesebb, gazdagabb és sikeresebb embertársam fikázását. Folytassuk inkább a világ legelhanyagoltabb szubzsánerével, a tengeralattjárós filmmel. A tengeralattjárós film egyszerű, mindössze egy drágább változata a néhány-ember-egy-szobában történeteknek, amelyek gyakran azzal érnek véget, hogy az illetők kiirtják egymást, hiszen ilyen az emberi természet - főleg egy acélcsőbe csomagolva, nagyon sok jéghideg víz alatt.
A Vadászat a Vörös Októberre volt az utolsó jó tengeralattjárós film - most tekintsünk el a Tűz a víz alá-tól, szerintem Kelsey Grammer is így van ezzel. A Das Bootot pedig még a Connery-naszádnak sem sikerült felülmúlnia. Volt nekünk egy K-19, meg egy U-571, amelyek közül az utóbbi egyáltalán nem rossz, de azért… szóval maradjunk annyiban, hogy ha tengeralattjárós film, akkor Jürgen Prochnow. Akárhányszor nézem, érzem a rettenetes emberszagot, és utána nagyon sokáig nem tudok visszajönni a lakásba, kell a szabad levegő meg az ég látványa.
Kevin Macdonaldot remélhetőleg nem kell bemutatnom - itt még interjúzunk is vele. Az utolsó skót király után rövid hollywoodi kitérővel hazatért, kellemes orgánumú rendező, aki egyébként Emeric Pressburger (Pressburger Imre) unokája. Ha azt írom, tehetséges rendező, akkor ez amolyan atyáskodó újságírói buksisiminek tűnhet, pedig tényleg az. Egyedül az én hibám, hogy a Majd újra lesz nyárt még nem láttam.
Ezúttal ismét otthonos miliőben járunk: Skóciában. Egy nagydarab Szabolcs megye kétszáz kilométerre a legközelebbi konzervatív-párti képviselőtől, csak több benne a hegy és kevesebb a gyümölcs. A deprimált tartomány - amelyet Arany János igazán megénekelhetett volna Velsz mellett - rendelkezik olyasmivel, amit, ha mondjuk kelet-európai vagy ne adj’ Isten távol-keleti rezsimek birtokolnak, akkor nem késik az Egyesült Államok mindent elérő, de rejtélyes módon csak esküvői meneteket lebombázó keze: atom-tengeralattjárókkal. És ahol atom-tengeralattjárók vannak, ott bizony azokat szét is kell szerelni.
Robinson kapitány, a hajóbontóból frissen leépített tengeralattjáró-pilóta (Law) összeránt egy fél legénységet, hogy egy innen-onnan hallott városi legenda nyomán egy arannyal megrakott, második világháborús német tengeralattjárót kutasson fel, amely tudjukhol süllyedt el. El is rándulnak Szevasztopolba - a film értelemszerűen még a sajnálatos krími eseményeknek címkézett kis annexió előtt forgott -, ahol aztán egy kivénhedt szovjet-orosz tengeralattjáróval és fél legénységnyi orosszal kiegészülve megindulnak megkeresni a kincset…
Sajnos egyfajta running joke-ká, visszatérő poénná vált, hogy Nagy-Britannia bizony kiprivatizálta és bezárta a “Nagy” előtagot, a bányák, a nehézipar, egyáltalán a bármi mind eltűnt, vagy nem is volt Nottinghamshire-től északra. Aberdeenshire, ahol történetünk kezdődik, egyike Mrs. Thatcher nagy sikereinek - már ha a sikert munkanélküliségben, alkoholizmusban és általános leromlásban mérjük. De ez most nem tartozik szigorúan ide, az viszont igen, hogy kifejezetten ez az északi kilátástalanság immáron húsz éve vonzza a filmeket, a vígjátékoktól (Alul semmi) a sci-fikig (A felszín alatt). A Black Sea is itt, ezen a sötét helyen kezd, de a tengeralattjáróhoz képest még az is világos, majdhogynem hívogató. A feszültség először pusztán a származásbeli különbségek mentén kezdődik, hamarosan azonban egy egyszerű matematikai összefüggés - ha eggyel kevesebben vagyunk, akkor több jut nekünk - fokozza még tovább. És akkor a belét húzó tengeralattjárót még nem is említettem.
Jude Law megtört tekintete sem tudja feledtetni fülsértő skót akcentusát. Hiába mondta jó pár ember, én még hallom, ahogy birkózik a szájára nehezen jövő magánhangzókkal, de mindezzel együtt persze jól hozza a világ terhét a vállán hordó embert, akinek valahogy nem csak az eltűnt aranyat kell megtalálnia, hanem közben a vele egy hordóba összezárt embereket is életben kell tartania. Michael Smiley mellett még az orosz színészeket szeretném kiemelni, akik méltó párjaik ismertebb kollégáiknak. A könyv pedig a maga szikár, színezetlen módján gyorsan be is dob a mély vízbe (muhaha), és teljes tisztességgel vezet el az egyébként várható, mindazonáltal csalódást nem keltő végkifejlethez.
Igazából nem is tudom mi a baj, de valahogy nem tudtam lelkesedni a filmért, pedig minden rendelkezésre állt: működő forgatókönyv, rendező, aki szemmel láthatóan törődött is a filmmel, kompetens színészgárda és szemnek kellemes képek. Mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a Das Boot jobb, és a Black Sea valójában nem nagyon tud újat hozni a tengeralattjárós-filmek műfajába. Ha azt mondom, hogy örülnék, ha nem készülne rosszabb film Nagy-Britanniában mint ez, azzal leértékelném - erre pedig semmiképpen nem szolgál rá.