Big Man Plans #1
Történet: Eric Powell és Tim Wiesch
Rajz: Eric Powell
Image Comics
Powell munkáját elsősorban csorba fogú, baltával faragott arcú és kemény öklű verőlegényén, a Goonon keresztül ismerhetjük, aki egy sosemvolt húszas évek természetfeletti noir világában tartja fenn pitiáner alvilági birodalmát, miközben zombigengsztereket, óriásszörnyetegeket, mutánsokat és robotokat ver ripityomra. A sorozatot hihetetlen fordulatok, abszurd, politikailag teljesen inkorrekt és rendkívül gonosz humor, valamint totálisan öncélú, de fenemód szórakoztatóan ábrázolt erőszak jellemzik.
A Big Man Plans főszereplője nagyjából egy tőről fakad az erőszaktól vibráló, ösztönlény Goonnal, de teljesen lecsupaszítva és a valós világba helyezve: egy törpe növésű fiúról van szó, akivel teljesen reálisan bánik el az amerikai rögvalóság, és miután farmer apja részegen magára gyújtja a pajtát, azonnal az árvaházi rendszer poklába kerül. Egyetlen szerencséje, hogy évekkel később egy nem teljesen hivatalos katonai program keretében megfelelő fizikai adottságokkal rendelkező bakákat keresnek, akik beférnek a vietkongok által vájt járatokba, és ki tudják füstölni őket onnan. Törpénket, akinek még neve sincs, mindenki lenézi, megveti vagy rettegi: katonatársainak szerencsétlen, visszataszító félember, a vietnamiak számára pedig teljesen másképpen szörnyeteg, maga a minden emberiességét hátrahagyó, életre kelt rémálom.
A háború azonban véget ér, és emberünk, aki csak sötét, csuszamlós járatokban lehetett valaki, visszakerül a civil életbe, ahol persze semmi sem változott: mindenki úgy bánik vele, mint gyerekkorában, csak éppen mostanra egy bosszúszomjas, megkeseredett, kiégett, hipererőszakos emberállat lett belőle, és pontosan ennek megfelelően is reagál.
A Big Man Plans nem vicces. A Big Man Plans nem megváltástörténet. A Big Man Plans nem áll meg a komfortzónád határánál, hanem berúgja a kerítést, a maradványokat pedig felgyújtja és lehugyozza. A névtelen főszereplő a legkevésbé sem kellemes alak, éppenséggel erőszakos ösztönlény, akit egyedül a bosszú éltet. Az, hogy mindezek ellenére mégis neki drukkolunk, egyértelműen az írók érdeme: Powell razjstílusa pedig tökéletesen passzol ehhez a témához, sokkal jobban áll rajta, mint a néhol már erőltetetten vicces, tagbaszakadt Goonon. Nagyon erős képregény, és mivel egy négyrészes minisorozat első füzete, komoly reményeink lehetnek, hogy a történet végig feszes marad, és pont ott fogják lezárni, ahol azt kell. Soha rosszabb visszatérést a Goon alkotójának. (Nagy Krisztián)
Chrononauts #1
Történet: Mark Millar
Rajz: Sean Gordon Murphy
Image Comics
Millart mint embert sosem szerettem, különösen a Kick-Ass megfilmesítésének környékén szállt el teljesen véglegesen, de tagadhatatlan, hogy amilyen tenyérbemászó figura, annál jobb képregényíró. A legutóbbi projektjei (MPH, Jupiter’s Legacy, Starlight) egytől-egyig nagyszerűek, és az új címe sem marad el tőlük, különösen, hogy ehhez is egy zseniális rajzolót sikerült leigazolnia. Sean Gordon Murphyt talán nem kell bemutatni, már letett egy-két olyan dolgot az asztalra, mint a Punk Rock Jesus, a The Wake, a Joe the Barbarian és egy Hellblazer mini, és ezúttal sem panaszkodhatunk, hogy nem adott bele apait-anyait. Millar történetmesélését tanítani kellene, könnyedén és gördülékenyen, a sztoriba szervesen illesztve csöpögteti el az információkat a két tudósról, akik egymás tökéletes ellentétei, és akik forradalmasítják, egyúttal pedig kommercializálják is az időutazást.
Corbin Quinn, a grandiózus terv szülőatyja, minden személyeset feláldozott a kronokutatás oltárán, barátnője is elhagyta egy hétköznapibb, elérhető fickó kedvéért, de mindent maga mögé utasító megszállottsága meghozta a gyümölcsét. Ez most már nem csak átvitt értelemben történelmi pillanat, mint annak idején, a Holdra szállás esetében, hanem a szó minden értelmében az: ezúttal egy múltba, az amerikai polgárháború idejébe küldött műhold kamerájának közvetítését nézik döbbent milliók a foteljükből.
A szinte felfoghatatlan és szédítő lehetőségeket megnyitó terv azonban nem áll meg itt, a nárcisztikus, valóban létező és kézzelfogható képességeitől eltelt playboy-tudós, Danny Reilly, a miniatürizálás úttörője, olyan kronokezeslábast készített, amiben viszonylag feltűnés nélkül lehet közlekedni az időben. Corbin az első kísérleti alany, aki Kolumbusz partraszállását akarja a saját (és a közvetített adás segítségével a fél világ) szemével végignézni. A tervbe azonban hiba csúszik, és kilökődik a temporális röppályáról, Danny pedig természetesen (hiszen kamerák előtt mentheti meg kollégáját) azonnal vállalkozik a mentőakcióra.
Olybá tűnik, hogy az akciódúsra vett első szám mögött komoly időparadoxon-koncepció is rejlik, hiszen főhősünk annak nyomán kezdi el a kutatását, hogy egy F-14-es Tomcatet találnak egy több, mint hatezer éves, törökországi templom mélyén. A sztori tehát igencsak ígéretes, a szereplők azonnal belopják magukat az olvasó szívébe (különösen a nőcsábász és forrófejű Danny) és Murphy segítségével Millar, mintegy mellékesen, még iszonyú jó poénokat is elrejt a paneleken (például, amikor a szörnyülködő apácákkal a közvetítést néző pap visszamenőzik Danny gesztusára). Fantasztikus móka lesz ez, csak győzzük kivárni a szinte már Millar védjegyének számító sporadikus megjelenéseket. (Nagy Krisztián)
Frankenstein Underground #1
Történet: Mike Mignola
Rajz: Ben Stenbeck
Dark Horse Comics
Azóta várom szinte lélegzetvisszafojtva ezt az ötrészes minisorozatot, hogy annak idején bejelentették. Mignola egy külön szériát szán Frankenstein teremtményének a Hellboy-univerzumon belül (ahová egyébként Richard Corbennel már bevezették a karaktert a House of the Living Dead című graphic noveljükkel)? Naná, hogy jöhet!
Ehhez képest a felütés, vagyis a sztori egyötöde (Mignola és a Dark Horse előre megmondták, hogy noha a teremtmény még felbukkanhat – és valószínűleg fel is fog – későbbi Hellboy/B.P.R.D.-sztorikban, a Frankenstein Underground egy egyszeri minisorozat), különösebben nem vágott földhöz. Félreértés ne essék, a képregény jó: a Baltimore-ral már számtalanszor bizonyított Stenbeck rajzai nagyszerűek (Dave Stewart színeit ráadásul mindig öröm látni), a sztori tele van gonoszokkal, sötét mágiával, különös és veszélyes lényekkel (plusz a háttérben mindenféle felfoghatatlan, kozmikus erőkkel, mint általában), és az a szokásos mignolás atmoszféra most is késsel vágható.
Ugyanakkor a történet, amelyben Frankenstein lénye az ’50-es évek Mexikójában hosszú évtizedek üldöztetései után egy boszorkánynál talál menedékre, csak hogy aztán lecsapjanak rá a misztikus tárgyakat és lényeket gyűjtő, halhatatlan Adoet de Fabre márki (egy régi ismerős a Hellboy világából) démoni fogdmegjei, kicsit túlságosan egysíkú, és semmilyen érdekes adalékot, szemszöget nem tesz hozzá az ember kreálta „szörnyeteg” történetéhez. A lényt üldözik, félik, megvetik, miközben pedig ő csak élni akar. Ezt már láttuk/olvastuk pár százszor, és a helyzet az, hogy ha 2015-ben egy író előveszi a karaktert, ráadásul úgy, hogy teljesen új kontextusba (értsd: egy meglévő, masszív fiktív univerzumba) helyezi, jobban teszi, ha előáll valami újjal.
De egyébként lehet, hogy Mignola elő is állt valami újjal, csak ez az első rész alapján még nem teljesen egyértelmű: a cliffhanger már sejtet egy érdekes, izgalmas és lehetőségekkel teli sztorit, úgyhogy egyelőre hagyom, hogy a pozitívumok (amelyekből rengeteg van) elsöpörjék a szőrszálhasogatásomat. Jó ez, és valószínűleg csak még jobb lesz. (Rusznyák Csaba)
Hellbreak #1
Történet: Cullenn Bunn
Rajz: Brian Churilla
Oni Press
Cullenn Bunn már szinte az összes nagyobb és kisebb kiadónak írt képregényt, ráadásul szédületes tempót diktál: bár nem akkora zseni, mint egy Remender vagy egy Lemire, csak hogy az újaknál maradjunk, de stabilan jó minőséget szállít, sőt, mostanában mintha kezdene szintet lépni önmagához képest (lásd Magneto és Wolf Moon). Ezúttal egy már jól körüljárt zsánernek adott egy újabb olvasatot (mint ahogy ezt tette a Wolf Moonban is): gyakorlatilag keresztezte az Ördögűzőt az Eredettel.
A Kerberosz-csoport a modern technika és a misztikus tudományok együttes alkalmazásával kidolgozott egy technológiát, amellyel kaput nyithatnak a Pokolba. Pontosabban egy pokolba a sok közül: ugyanis minden kárhozottnak saját, külön bejáratú, személyre szabott pokla van, amint azt már tudhatjuk a Halálhajó (Event Horizon) óta. A titokzatos csoport elsősorban démoni megszállással foglalkozik: amíg az Anyaszentegyház egy szolgája a gonosz által megszállt testet foglalja le, addig egy jól felkészített csapat (az Orfeusz kódnévvel ellátott speciális egység) alászáll a pokolba, ahová a porhüvelyéből kilakoltatott áldozat lelke került, és megpróbálja kiszabadítani. A célszemélyhez érzelmileg kötődő tárgyak jelentik a horgonyt és egyúttal a biztosítókötelet, amivel az alvilági kommandó dolga végeztével visszatérhet a valós világba.
A felütés és az alapkoncepció nagyszerű, a kivitelezés azonban már hagy némi kívánnivalót maga után, de ezt betudhatjuk annak, hogy ez még csak a nagyobb léptékű történet expozíciója, az akciófilmek első sikeres küldetése, amelyből megtudjuk, hogyan zajlik egy minden tekintetben flottul levezényelt bevetés. Ezalatt megismerhetjük egy kicsit a csapattagokat, bár a parancsnokon kívül egyelőre megrekednek a Mesterlövész, a Tökös Kommandóscsaj és a hasonló klisék szintjén. Ez persze még nem baj, mert a későbbiek során könnyedén orvosolható (mondjuk itt látszik a különbség egy Millar-szintű író és egy jó mesterember között) - és el is várom, hogy orvosolják, a potenciál ugyanis adott egy szórakoztató, természetfeletti heist sorozatra. Churilla teszi a dolgát, semmi kiemelkedőt nem produkál, de bőven hozza azt a vizuális szintet, ami ehhez a sztorihoz szükséges. Valójában nincs okunk panaszra, különösen ha korrektül végigviszik a főhősnél belebegtetett Eurüdiké-szálat. (Nagy Krisztián)
Invisible Republic #1
Történet: Gabriel Hardman, Corinna Bechko
Rajz: Gabriel Hardman
Image Comics
Mostanában szinte minden héten indul egy ígéretes sci-fi sorozat (jellemzően az Image-nél, de nem kizárólagosan), és ez jó. Kivéve, hogy lassan már lehetetlen lépést tartani velük, de ez legyen a legnagyobb problémánk. Az Invisible Republic Gabriel Hardman és Corinna Bechko, férj és feleség munkája. Hardman író és rajzoló, Bechko pedig író, és már dolgoztak a Marvelnek és a DC-nek is, plusz pár Star Wars-képregény is köthető a nevükhöz, leginkább azonban saját, eredeti graphic noveljeikkel (Kinski és Heathentown) törtek fel (már amennyire).
Az Invisible Republic 2843-ban játszódik, néhány évtizeddel a fénysebességnél gyorsabb utazás feltalálását követően, egy Avalon nevű holdon, amelynek társadalma és gazdasága éppen összeomlóban van a diktatórikus Malory-rezsim bukása után – merthogy a totalitarizmus elsöprése nem biztos, hogy jót tesz egy a galaxis többi részétől amúgy igencsak elvágott világnak, főleg megfelelő hatalmi utód nélkül. A sztori egy Babb nevű riporterről szól, aki a közelmúlt viharos eseményeit kívánja rekonstruálni, és teljesen véletlenül rábukkan egy naplóra, amely a Malory-rezsim felemelkedésének eddig ismeretlen, de nyilván sötét titkokkal teli és brutális oldalát írja le.
Hardman és Bechko intelligens megoldásokkal, a megfelelő időpontokon elsütött revelációkkal, jól megírt karakterekkel és rengeteg potenciállal vezetik fel a sztorit. A cselekmény nyilván váltakozni fog a múlt és a jövő között: párhuzamosan kísérhetjük figyelemmel a jelenben folyó oknyomozást és az egykori diktátor hatalomra kerülését annak az unokahúgának a szemszögéből, akiről senki nem is tudta, hogy egyáltalán létezett.
Az Invisible Republic a fénysebességnél gyorsabb utazás emlegetése ellenére (amelynek gyanítom, hogy inkább csak az egész emberi civilizáció számára paradigmaváltó találmányként lesz fontos szerepe) messze nem egy hajmeresztő űroperát ígér, hanem inkább egy megfontolt, fordulatos és izgalmas, a hatalom és az elnyomás természetéről mesélő sci-fi thrillert.
Ehhez a koncepcióhoz tökéletesen illik Hardman mértéktartó, realisztikus, szépen megkomponált és részletekben gazdag látványvilága – akárcsak Jordan Boyd visszafogott színezése. Az első szám alapján nagyon nagy reményeket fűzök ehhez a képregényhez: a Sagától a Descenderig van egy sor nagyszerű csillagközi kalandunk, de az ilyen komolyabb, fajsúlyosabb témákat boncolgató, drámai sci-fik hiánycikknek számítanak. (Rusznyák Csaba)
