Mondjon bárki bármit a Robert Kirkman képregényéből készült tévésorozatról; lehet szidni önmagát ismétlő történetvezetése, rendszeres, apró butaságai és sutaságai okán (amelyekről pl. Dr. Sick Fuck kolléga is megemlékezett), a túl sok drámázása vagy éppen túlzó vér- és bélontása miatt (hozzáállástól függően), ám egyvalami abszolút elvitathatatlan tőle. Sziklaszilárdan, következetesen és logikusan teljesíti elsődleges vállalt feladatát, vagyis a zombiapokalipszis utáni élet (és nem csupán túlélés) ábrázolását, a vécén lehúzott, és most a csatornában, patkányok és szar között rothadó világ emberekre gyakorolt, hosszú távú hatását. Ami bőven túl van azon, hogy jönnek a zombik, és meg akarják enni az agyadat. (Az írás az utolsó két részt tekintve spoilermentes.)
A szereplők egyéni történetívei mellett a The Walking Dead kezdettől fogva azt a kérdést feszegeti, hogy miféle társadalmi berendezkedés alkalmazható ebben az új borzalomközegben, hogyan lehet fenntartani azokat a hagyományos értékeket, azokat a morális irányelveket, amelyek lehetségessé teszik a civilizációt, és így az emberiség fennmaradását. Az írók az utóbbi években egymás után mentek végig a potenciális módszereken, és sorra el is vetették azokat. Többnyire vér és könnyek közepette.
Az első két évadban a túlélők csoportja többé-kevésbé demokratikusan működött, ám a széthúzások, a viták és az érdekellentétek felőrölték az irányíthatóságot, a határozatképességet, és Rick végül diktatúrát kiáltott ki: az van, amit ő mond, a többieknek pedig kuss, vagy mehetnek zombicsalinak az erdőbe. A harmadik évad aztán kíméletlenül megbuktatta ezt a gondolkodásmódot is: a felelősség súlya, a kényszerű döntések és kompromisszumok lassan összeroppantották a főhőst, kikezdték épelméjűségét, ráadásul a Kormányzó maga a két lábon járó őrült, zsarnok és gyilkos cáfolata volt e vezetői koncepció működőképességének.
A negyedik évad másról sem szólt, csak a tanácstalanságról, az elkeseredettségről, az utolsó remények kiszenvedéséről, arról, hogy nincs már mit működtetni, nincs mit megmenteni, nincs mit visszahozni és megőrizni, csak halál van és pusztulat. Még az egyetlen apró fénysugár (Terminus) is további horrorok földjére vezetett, az egyéb felvillantott féltársadalmi modellek (mint annak a csoportnak az amorális anarchiája, amelyikhez ideiglenesen Daryl csatlakozott) pedig szintén használhatatlannak bizonyultak.
A most véget ért ötödik évad ennek a folyamatnak a következő logikus állomása: az abszolút mélypont, a „mindennek vége” teljes és megsemmisítő átérzése után jön a megkönnyebbülés, a felemelkedés, a megnyugvás. Vagyis csak jönne. Hiába érnek el ugyanis a túlélők a fallal körülvett Alexandriába, rá kell jönniük, hogy már nem alkalmasak a normalitásra, mert túl sokáig voltak „odakint”. Olyanok, mint a háborúból hazatért veteránok, akik túl sok szart láttak, semhogy képesek legyenek bízni, szeretni… élni.
Ez az új, viszonylagos biztonságban megbújó közösség tárt karokkal fogadja őket, de ők kiüresedve, bármilyen szörnyűségre készen érkeznek meg a béke szigetére - és már rég nem ismernek békét. Az első pillanattól kezdve gyanakszanak, tervezgetnek, alakoskodnak, akarva-akaratlanul is bomlasztanak, felkavarnak, hatalmi pozíciók felé törnek. Mert ez a régi, az apokalipszis előtti világot megidéző közeg már nem való nekik (ezt Sasha kifakadása néhány lakó triviális háziasszonyproblémáit hallva remekül demonstrálja): ami egykor igazi volt, most hamisnak és önáltatónak tűnik, egy rossz és veszélyes viccnek. Ezért aztán megpróbálják az egészet a saját képükre formálni, így pedig hirtelen antagonistákká válnak valaki más történetében. Briliáns húzás (egyébként szinte egy az egyben a képregényből emelték át).
Az agresszió mint megoldás természetszerűleg, magától értetődőn, reflexből jön („…then we’ll just take this place” – az egész sorozat leghátborzongatóbb epizódzárlata), az elmúlt évek eseményei túl sokat öltek ki a főszereplőkből, a megmenekülésükre túl későn kerül sor: az ember már odavan.
Az ötödik évad Alexandriába vezető útjának konfliktusai is mind ezt támasztják alá: a gyáva Eugene, a washingtoni hazugság, az egykori menedék, Terminus morális és gyilokfertőbe zuhanása, az útmutatásra hívatott pap megtébolyodása, az atlantai kórház összeomlás szélén álló, hazugságokkal mérgezett rendőrállam-közössége. A világ feloszlott a halálukat váró, szerencsétlen gyengékre és a cél szentesíti az eszközt elvét valló embertelenekre.
Alexandria polgárai előbbi csoportba tartoznak (olyanok, mint a kannibálok előtti Terminus lakói lehettek), és ennek súlyos következményei lesznek: vagy elvesznek, vagy olyanokká válnak, mint Rickék. A finálé ezt egyetlen pisztolylövéssel nyomatékosítja végleg, és csak hogy még jobban fájjon, mellétesz kontrasztként egy „tisztának” maradt karaktert, egyfajta erkölcsi iránytűt – akinek felbukkanása minden más körülmények között csakis pozitív hangvételű lehetne, itt és most azonban kizárólag azt mutatja meg, hogy milyen iszonyatos sebességgel tart minden a pokolba.
Mindezzel együtt van egy olyan gyanúm, hogy a csúcson már túl vagyunk: az előző évad a Kormányzó-szál grandiózus lezárásával és az azt követő lassabb, drámaibb, roppant erejű epizódokkal (a The Grove gyomrosa azóta is kísért) megfejelhetetlennek tűnik, főleg, hogy idén akadt egy-két momentum, amellyel az alkotók túlnyújtózkodták a takarójukat. Andrew Lincoln pl. egyszerűen nem olyan jó színész, hogy ripacskodás nélkül elő tudja adni az utolsó előtti epizód kulcsjelenetét.
A The Walking Dead azonban így is mesterien göngyölíti előre posztapokaliptikus gondolatkísérletét. És bár még bőven van benne nafta (létezhet még visszaút Rickék számára?), csak remélni merem, hogy a producerek véget vetnek a szériának, mielőtt e téren is ugyanolyan ismétlésekbe bocsátkoznak, mint a „menedékre lelés - biztonság - menedék pusztulása - menedékkeresés” kényszerű körforgásában ragadt cselekménnyel (hogy a spin-off, a Fear the Walking Dead mire lesz jó, azt elképzelni sem tudom, de nyáron kiderül). Lehet, hogy innentől kezdve ez a legnagyobb kihívás: időben befejezni, és nem elbaszni.