A rendőri munkát bemutató nyomozós krimi, avagy a police procedural gyökerei a második világháború előtti és alatti amerikai ponyvairodalomig vezethetők vissza, de a műfaj csak később, a ’40-es évek második felében terjedt el igazán, és nem a könyveknek, hanem a filmeknek köszönhetően (hogy aztán az ’50-es években a tévében találja meg az igazi otthonát, kezdve a Dragnettel). Mivel ezt a korszakot a bűnügyi történetek szempontjából egyértelműen a veszélyes nőkkel, kemény, általában mégis megvezetett férfiakkal és sötét alvilági figurákkal teli film noir uralta (noha akkoriban még nem hívták film noirnak), az szépen magába szippantotta ezt a police proceduralt is.
Pedig ez a két stílus jobban megnézve nem is fér meg olyan könnyen egymás mellett, sőt, bizonyos szempontból egyenesen ellentétesek: míg az egyik jellemzően a bűnözőkre, a másik pont a rendőrökre koncentrál. Így talán nem csak az írói lustaságnak és a westernekből meg a magándetektíves regényekből áthozott macsóságnak, hanem az akkori sikerrecept tudatos követésének is köszönhető, hogy a nyomozós filmek többsége hasonló attitűdöt tudhatott magáénak, mint az alvilági torokmetszőkről szóló társaik: a zsaruk úgy oldották meg az ügyeiket, hogy berúgtak minden ajtót, betörtek minden orrot, kilyukasztottak minden gengsztert. A detektívmunka puszta keménységből állt, a vásznon vadul keveredett a cigi- és a lőporfüst.
Azért 1948 környékén már voltak, akik komolyabban, vagy mondjuk úgy, realisztikusabban ábrázolták a rendőrök munkáját: Jules Dassin klasszikus-zseniális norija, A meztelen város, a féldokumentumfilmesnek keresztelt police procedural egyik legfontosabb úttörője kis túlzással másról sem szólt, mint a fárasztó lábmunkáról, az eredménytelen kihallgatásokról, a zsákutcák tömkelegéről és a pár hasznos nyom ideg- és időőrlő kiválogatásáról a sok száz haszontalan közül.
De John Sturges (a majdani A hét mesterlövész és A nagy szökés rendezője) 1950-es Mystery Streetje még ennél is sajátosabb darab. Elsőként, kereken ötven évvel a CSI-őrület kezdete előtt ugrott fejest a törvényszéki orvosok és a helyszínelők munkájába.
Egy madarakat tanulmányozó tudós egy szinte teljesen homok fedte csontvázra bukkan a tengerparton. Az ügyre állított kisvárosi nyomozó, Peter Morales (Ricardo Montalban, fiatalon, pre-KhaAAAAAAAN!!!, khm, elnézést
Leonard Spigelgass Oscar-díjra jelölt sztorija (nem forgatókönyve – az akkor külön kategória volt) a police procedural forradalmasításának teljes és büszke tudatában, pionírként merül el a törvényszéki munka részleteiben. Az áldozat azonosítására vagy a halál okának kiderítésére, amelyeket a korszak hasonló filmjeiben kb. fél perc alatt rendeztek le, itt egész jelenetsorok épülnek: a nem megállapítása a csont erőssége alapján, eltűnt nők fényképeinek rávetítése a parton talált koponyára egyezőséget keresve, tóból kihalászott autó aprólékos átvizsgálása a gyilkos fegyver nyomait kutatva.
Mindebben az a legjobb, hogy mai szemmel is izgalmas és érdekes, és ezer hasonló, a Mystery Street után forgatott jelenet ismeretében sem tűnik porosnak, túlmagyarázottnak – ez pedig nem kis fegyvertény, tekintve, hogy amikor Hollywood felfedez magának valami újat, hajlamos hirtelen (és a szokásosnál is jobban) gyerekként kezelni a nézőt (kénytelen vagyok idecitálni a pszichológiában az elsők közt elmerülő, iszonyúan szájbarágós Spellboundot Hitchcocktól).
Persze az újdonság varázsa önmagában kevés a jól strukturált, feszes sztori hiányában, 65 év távlatából meg főleg. De a Mystery Street ezen a téren is kiválóan teljesít. A noir-legenda John Alton gyönyörű vizualitása (a műfajtól szokatlanul világos jelenetek csak annál nagyobb kontrasztban állnak a hagyományosan sötét, súlyos árnyékokkal teli képekkel) és Elsa Lanchester (maga Frankenstein menyasszonya) páváskodó, érzéketlen, visszataszítóan amorális, idősödő femme fatale-ja ellenállhatatlan őserővel rántják be a police proceduralt a fekete filmek mocskos, veszélyes, kiszámíthatatlan világába.
Ez a noir-közeg egyébként már a gyilkosságot hosszan és vészterhesen elmesélő nyitójelenetben is tapintható, a tettes utáni végső, pályaudvari, labirintusszerű hajszában pedig teljes erővel nehezedik a cselekményre. Sturges nagyszerűen rendezi meg a nyílegyenes, a nyomozás részleteibe belemerülő, mégis sodró lendületű, aljas alakokkal és egy rendkívül szimpatikus detektívfigurával (Montalban remek) fűszerezett sztorit – a Mystery Streetben bőven van annyi feszültség és spiritusz, hogy ne csak egy hajdanán formabontó kuriózumként lehessen emlegetni.