Az utóbb évek legnagyobb, minden mást elsöprő, jelenleg is tartó filmes divathullámát egyértelműen a szuperhősök mozikba költözése okozta. Bár a zsáner (komolyan vehető formában) még 1978-ban robbant be a világba Richard Donner Supermanjével, pár fellángolást leszámítva (Burton Batmanje) csak a 2000-es években vetette meg igazán a lábát. Mostanra azonban oda az újdonság varázsa – a „you will believe a man can fly” csodája évtizedekkel ezelőtt elmúlt, és Singer X-Menje és Nolan Sötét lovag-trilógiája után már azon sem lepődünk meg, ha egy szuperhősfilm komolyabb, érettebb vizekre merészkedik.
Ehhez képest a zsáner áradata nemhogy enyhül, folyamatosan erősödik, és 2020-ig vagy harminc szuperhősfilmet darál ki magából Hollywood. Meddig lehet ezt fenntartani? Mikor unnak rá végleg az emberek? Vagy a jelmezes igazságosztók már örökre velünk maradnak a szélesvásznon, ahogy a képregények lapjain is? Múló divathullám ez, vagy valami több? Megvitattuk!
baski sándor: Egyelőre divathullám, de ha a népnek nem lesz tele a töke a szuperhősfilm-cunamival a következő években, akkor ez a műfaj is hasonló státuszba kerülhet majd, mint a western. Annak is volt egy csúcspontja, többször is eltemették, de mindig visszatér, mert már kitörölhetetlenül beleivódott az amerikai és az egyetemes (pop)kultúrába. Nekünk még kuriózum latexruhás felnőttek eposzi küzdelmeit nézni, de azoknak, akik szó szerint ezeken a filmeken nőnek fel, már elképzelhetetlen lesz egy szuperhősmentes filmvilág.
Nemes András: Divathullám, persze, de szerintem egyhamar nem fog lecsillapodni. A képregények népszerűsége nyilván töretlen marad, az ikonikus hősök a popkultúra szerves részeivé váltak, nem látom okát, miért kopnának ki onnan. Legfeljebb a filmek hangvétele változhat, reményeim szerint pozitív irányba: jöhetnek a komplexebb, mélyebb tartalmú sztorik, a folyamatos anyagi siker magával hozhatná a bátrabb kísérletezést.
Nagy Krisztián: Amint elválik a szar a víztől és egyre-másra hasalnak el majd a nagy költségvetésű, ám gyengébb produkciók, úgy fognak szépen összeomlani a távlati tervek is.
Rusznyák Csaba: Igen, a divathullám előbb-utóbb elmegy, de a szuperhősök már örökre velünk maradnak a nagyvásznon. Az meg talán nem is baj, ha eljön az idő, amikor a jelmezes hősök filmjeinek száma egy normál szintre csökken - bár erre 2020 előtt nyilván semmi esély.
Forgács W. András: Ne legyen igazam, de lehet, hogy a szuperhősfilmek lesznek a mi korunk szandálfilmjei, amik bedöntik az ipart egy kicsit. Nem nagyon, csak kicsit.
Nemes András: A magam részéről abszolút vevő vagyok a Marvel további filmjeire, minimális kilengésekkel megbízható - bár csak ritkán kiemelkedő - minőséget szállítanak, az univerzum pedig rendkívüli gazdagságú, nagyjából kimeríthetetlen forrásanyaggal szolgál. Az első fázisból csak A hihetetlen Hulk, a másodikból pedig a Thor: Sötét világ okoztak igazi csalódást, egyébként kellemesen szórakoztam, még a közmegegyezés alapján elhibázottnak mondott Vasember 3.-at is csíptem.
Bár az Ant-Man körüli méltatlan hercehurca elég nyugtalanító, a Marvel mostanában kockázatvállalásra is mutat némi hajlandóságot, úgyhogy egyelőre nem aggódom, hogy a filmjeik színvonala sokat romlana a közeljövőben. A képregénykultúra népszerűsítését szerencsétlen kis hazánkban minden eszközzel támogatni kell, a stúdió filmjeinél pedig kevés alkalmasabb médium van a feladatra.
baski sándor: Még emlékszem rá, milyen erős izgalmi állapotba kerültem, amikor kábé 20 éve a magyar kiadású Pókember az egyik hónapban a szokásos rajzos borító helyett egy fényképes címlappal jelent meg, rajta egy hús-vér fickó a jól ismert piros-kék szerelésben. Addig a pontig fel sem merült bennem, hogy érdemes, vagy egyáltalán lehetséges ezt a rajzolt univerzumot élőszereplőssé konvertálni. Ma már kábé annyi hírértéke van egy újabb szuperhősfilm bemutatójának, mint egy időjárás-jelentésnek, egyelőre mégsem sikerült megunnom őket. A többségük inkább középszerű, mint jó, de a „műfaj” még mindig nagyon fiatal, bőven van hova fejlődnie, és talán ezért is vagyok elnőzőbb a képviselőivel.
Nagy Krisztián: Bármilyen nagy rajongója vagyok is a szuperhősképregényeknek, sajnos muszáj megállapítanom, hogy legalább fél évtizede elérkezett az a pont, amikortól nagy többségük nem több már, mint önmaguk röhejes paródiája. Rendre ugyanazokat a kliséket pufogtatják, igaz, ezért (mármint a viszonyítási pontért, tudniillik, hogy mi a szar) akár hálásak is lehetünk, hiszen kontextusba kerül az a pár író, aki ennek ellenére képes újabb, eddig fel nem fedezett aspektusát is kiaknázni a zsánernek (The Twelve Straczynskitől, The Sword a Luna testvérektől, az első Kick-Ass Millartól, hat füzetnyi Secret Avengers Warren Ellistől, folytathatnám, de ez az apró tutaj úgyis azonnal elmerülne a híg fos tengerében). Így nem véletlen, hogy az utóbbi években egyre kevesebb Marvel kiadványt, szinte semennyi DC-képregényt, ám annál több Image címet olvasok.
Rusznyák Csaba: Te nem az a Nagy Krisztián vagy, aki rendszeresen dicsér marveles és DC-s képregényeket a GeexKomixunk hasábjain??? Amúgy persze, értem, amit mondasz, de hát ez mindenféle művészettel, legyen az festészet vagy ponyvairodalom, így van: a többség szar vagy max. közepes, és csak egy réteg van, ami igazán jó. Ez igaz a szuperhősképregényekre, de ugyanígy igaz a függetlenekre is.
Nem gondolnám, hogy jelentősen kevesebb jó szuperhősképregény van most, mint 20 vagy 30 éve, bár kétségkívül vannak aggasztó trendek, amikről már írtunk is korábban. Lehetséges viszont, hogy aki túl sok szuperhősképregényt olvas, az egy idő után megcsömörlik tőlük - akár a ‘60-as években kezdi olvasni őket, akár a ‘80-asokban, akár a 2000-esekben, mert tény, hogy vannak bizonyos témák, jellegzetességek, sztoritípusok, amelyekből ezek nem, vagy csak ritkán tudnak kitörni. És erről csak azért érdemes itt beszélni, mert ugyanezek a dolgok állnak a mozis adaptációkra is: egyre kevésbé hatnak az újdonság erejével, közben viszont egyre több van belőlük.
Nagy Krisztián: Egy szóval sem mondtam, hogy NINCSENEK jó szuperhősképregények (több példát is hoztam rájuk), de azért nyugodtan össze lehet számolni, hogy az utóbbi, mondjuk 10 GeexKomixban mennyi Marvel/DC, illetve mennyi Image/egyéb kiadó címet emeltem ki. Segítek, az eredmény 18 - 7, az egyéb (főleg Image) javára. A legtöbb Marvel füzet heveny csuklást vagy önkéntelen ásítást vált ki belőlem, a DC címei még ennyit sem, mert jobbára érdektelenek. Az aggasztó trendekkel teljesen egyetértek, és sajnos ugyanezt látom a nagyvásznon is, így hát finoman szólva is mérsékelt lelkesedéssel várom a Marvel mozis dömpingjét.
Rusznyák Csaba: Én a magam részéről egyelőre kifejezetten élvezem, hogy Hollywood felfedezte magának gyerekkorom hőseit, és a mai napig szétvigyorgom a fejem, ha eszembe jut az érzés, amikor a Bosszúállók előzetesében először megláttam egy frame-ben Thort, Vasembert és a Kapitányt (azóta is az az asztalhátterem). Szóval totál geek out, azzal együtt, hogy persze a Marvel filmjeinek is csak kb. a fele jó, a többiről meg egyelőre beszélni se nagyon érdemes a Sötét lovag-trilógián és a jobb X-Meneken kívül.
A mostani dömping ugyan kezd nagyon sok lenni, de nem baj, majd néhány film alaposan elhasal, az emberek pedig egy idő után nem szopnak be automatikusan mindent (bár négy Transformers után…) csak a divat miatt, és szépen letisztázódnak a dolgok. Addig is: a tavalyi év legjobb blockbusterei közül három kapásból szuperhősfilm (A galaxis őrzői, Amerika Kapitány 2., X-Men).
Nagy Krisztián: Szuperhősfilmes próbálkozások eddig is voltak, hogy berántsák azt az el nem hanyagolható tömeget (nyilván elsősorban az amerikai képregények hazai pályás és az Újvilágon kívüli rajongóira kell itt gondolni), amelynek tagjai azonnal felkapják a fejüket egy ikonikus, XXI. századi hős nevének hallatára. Elkeserítő eredmények születtek.
A teljesen félrecastingolt, Raimi-féle Pókember-trilógia harmadik részéről nyüszítve-zokogva menekültek ki a jobb érzésű képregénynördök (én már az első fimtől hupililát hánytam), a rebootolt Hulkot még Edward Norton se tudta kihúzni abból a gödörből, amibe Ang Lee ásta, sőt, inkább csak többször fejbe vágta az ásóval, majd a szerencsétlenre rácsillézett még néhány tonna földet. Felhozhatnánk még a totálisan félreértett Macskanőt Halle Berryvel, a Ben Affleck-féle Fenegyereket és az abból elfajzott Elektrát, valamint a ráadásul nem egyszer, hanem kétszer teljesen elhibázott Fantasztikus Négyest, de igazából nincs sok értelme, mert még ennyi szót sem éri meg elpazarolni rájuk.
Cserébe megtörtént a csoda és Joss Whedon geek félisten olyan pozícióba került, hogy kaphattunk egy Bosszúállókat, és ezzel visszatért a remény, hogy Hollywood a dollárgurigák mellett (mert illúzióink azért ne legyenek) valami értéket is képes (és hajlandó) letenni az asztalra. A felvezető filmjeit ugyan csak a crossover miatt (mert most már erről beszélhetünk a filmiparban is, nem csak a képregényeknél) néztem meg, de, bár a marketingstratégia kétségkívül zseniális volt, az Első Fázis, talán a második Vasember kivételével, sajnos elég közepes produktumokkal büszkélkedhet.
Whedon paradigmaváltó, egyúttal herkulesi hőstette (értsd: felrobbantotta a Box Office-t) tágra nyitotta a kapukat a szuperhősök áradata előtt, és kaptunk is három, effektíve jól sikerült filmet a főszereplésükkel: Az eljövendő múlt napjait, A tél katonáját és A galaxis őrzőit. Utóbbi kitörő sikere ellenére sem várom azonban a további dömpinget. Számítok rá, hogy lesz köztük egy-két értékelhető darab, de esélyesebb, hogy jobbára nyakig fogunk úszni a fekáliában.
Forgács W. András: Ahol utoljára azt éreztem, hogy a szuperhős, mint karakter, érdekes, és van is fejlődése - persze ehhez megint egy eredetsztori kellett - az a 2008-as Vasember volt, azóta ez az érdeklődés egyre halványul bennem. Azt hiszem az utolsó szöget a Thor 2. verte bele az érdeklődésem koporsójába - kérem, az első sem volt egy nagy eresztés, a második pedig kifejezetten érdektelen lett. Persze ez nem jelenti azt, hogy befellegzett volna - anyagi veszteséget a Marvel max. akkor szenvedhetne el, ha valahogy sikerülne totálisan elszúrni valamelyik filmjüket, bár már érik nekik egy kiadós zakó. A Superman V Batman dologgal pedig ne is fárasszatok. Két szavam van rá: Zack (kibaszott) Snyder.
Rusznyák Csaba: Dehát az három szó! Egyébként igen, amíg ő ott van (márpedig a Justice League-filmeket is ő viszi majd), a DC-t 80%-ban le lehet írni (és ne feledkezzünk el a másik kóklerről, David S. Goyerről sem).
Nemes András: A DC bénázásait rossz nézni, pedig örömmel venném, ha legalább valamennyire sikerülne felzárkózniuk a nagy rivális mellé: lógnak nekem egy jó (vagy legalább nézhető) Zöld Lámpás-filmmel, Flash is többet érdemelne a meglehetősen gyermeteg tévésorozatnál, meg amúgy is, a DC univerzum hőseiben is kurva sok lehetőség rejlene, ha végre értő kezekbe kerülnének. A kapkodás, a fejetlenség, a kétségbeesett hadüzenetek, majd meghátrálások (mint a Superman-Batman premier ide-oda tologatása) meglehetősen visszatetszők, le kéne nyugodni, és szép lassan szállítani a fasza mozikat. Abból, hogy hideg verejtékben fürödve megpróbálják bizonyítani a saját létjogosultságukat (mert dominanciát hazudni azért talán már ők sem akarnak), semmiképpen nem jöhetnek ki jól.
baski sándor: A DC pont annyival jár a Marvel mögött a filmeket illetően, mint a képregényekben. Egyetlen kivétel: a Nolan-féle Batman. Valami azt súgja, hogy mire a DC beletanul az univerzumépítésbe, le fog csengeni a szuperhősdivat. Akkora a hátrányuk, amit nem lehet rövid idő alatt ledolgozni.
Rusznyák Csaba: Vagy bele fognak bukni. Ők most nagyon fel akarnak zárkózni, és nagyon sokat akarnak nagyon gyorsan. Olyan gyorsan, amilyen gyorsan a Marvel sem haladt anno, amikor pedig neki még nem volt számottevő konkurenciája. A másik nagy kérdőjel a Sony volt, ami szintén nem állt túl jól a tervezett Pókember-univerzumával, de most a marvellel kötött dealük hatására talán van esélyük egyenesbe jönni. Az biztos, hogy a dömping miatt pár film csúnyán bele fog állni a földbe, és kétlem, hogy azok Marvel-filmek lesznek. Plusz a DC univerzumát Zack Snyder igazgatja, aki eddig mindent csak eleve elbaszni, de legalábbis az eredetihez képest jelentősen rontani tudott (300, Watchmen). És hát a Marvel a Vasemberből építette fel, amije van, a DC meg az Acélemberből építkezik… rossz ómen.
Nagy Krisztián: Jelenleg a Marvel filmekben, a DC tévésorozatokban erősebb, de eredeti harcterükön, a képregényes piacon utóbbi vert seregként kullog riválisa mögött. Igazából ez engem tökéletesen hidegen hagy: hagyják inkább érvényesülni a jó írókat és a még jobb rajzolókat. Pontosan úgy, ahogy az Image kiadó. Robert Kirkmanhez intézném is a teljesen releváns kérdést: mikor indítják útjára az első nagyfilmjüket, ami nem a költségvetésével, hanem az eredetiségével és a forgatókönyvével döngöli a földbe a többiek produkcióit?
Forgács W. András: Amikor a Nolan-féle Batman-trilógia lezárult, azt hittem “na, remek, a Warner nem akarja egy az egyben másolni a Marvelt, nekik mindig lesz egy-egy benyögésük, ami azért valamennyire eredeti - nem muszáj ám kínkeservvel, mindenhol mindenáron univerzumot építeni. Erre… tudjuk mi történt, az öltönyösök beijedtek, és csak követik a rivális példáját.
Rusznyák Csaba: Egy kis újítás pedig mindenkire ráférne. Lassan hét éve tart ez az egész (ha a Vasembertől számoljuk), és csak most kezdenek továbblépni ezek a filmek az eredettörténet kliséjén – viszont ha egyszer tényleg továbblépnek, abból nagyon jó dolgok is kisülhetnek, sőt, lehet, hogy csak akkor látjuk majd meg, hogy mit is tud igazán ez a zsáner.
baski sándor: Ami a romkomokban a finálébeli „nagy futás”, az a szuperhős mozikban az eredettörténet. Dramaturgiailag tökéletesen indokolt a léte, mégis unalmas újra és újra végignézni ugyanazt. A picsogó hősök sem hiányoznának annyira, ha nem lennének. Túl sok a mélyérzésű, traumáktól gyötört figura, és kevés a vagány és vicces szuperhős. A pozitívum: a CGI fejlődésének hála ma már gyakorlatilag a filmek is élőszereplős képregényekként működnek, bármilyen látványvilágot meg lehet valósítani.
Nagy Krisztián: Az eredettörténetektől néha már fizikai rosszullét kerülget, valamint attól is, amikor a képregényes világtól teljesen távol álló írók próbálják megszakérteni és újragondolni a karaktereket (Macskanő, Ang Lee-féle Hulk, Raimi-féle Pókember). A hollywoodi producerek azóta rájöttek, hogy jobb lóra tesznek a képregénygeekek által keblükre ölelt, a képregények közt otthonosan mozgó, lelkesedéstől fűtött szerzőkkel, azonban ez sem garancia a sikerre (lásd még The Spirit, avagy Frank Miller látványos bukása filmesként, nem is értem hogyan sikerült összehozni a második Sin Cityt).
Rusznyák Csaba: Azért itt gyorsan megvédeném a Hulkot - messze nem tökéletes film (főleg az utolsó harmadára gyengül el), de ahhoz képest, hogy Lee tényleg mennyire távol áll a képregénytől, mint médiumtól, senki nem tudta még a képregényes esztétikát úgy átültetni a szélesvászonra, mint ő (kivéve a Sin City esetét, de az már egészen szélsőséges példa). Meg ne feledkezzünk el Bryan Singerről sem, aki talán életében nem olvasott képregényt, mielőtt fel nem ajánlották neki az X-Ment.
Nemes András: Lee Hulkját én kifejezetten szeretem, attól függetlenül, hogy a végére valóban darabjaira (paneljeire) hullik: a képi megoldásai baromi ötletesek, Bana és Nolte pedig kurva jók. Abban a filmben ritka jól működik a sztori érzelmi aspektusa is, Banner drámája megrázó, és mint eredettörténet is különleges (persze ez inkább a karakter, mint a film érdeme). Szerintem pont izgalmas, ha képregényfilmhez “műfajidegen” rendezőt választanak, remélem, hogy Aronofsky a bedőlt projektek után (Batman, Wolverine) még esélyt kap egyszer.
Forgács W. András: Valahol mindig elfelejtődik a nagy CGI-balett közepén, hogy itt emberekről (is) van szó. Blockbusterben nagyot kell mutatni, ezt tudom, de az a baj, hogy egy-egy vizuálisan jól kinéző dolognak rendelődik alá minden - lépték, karakter, történet.
Rusznyák Csaba: Igen, de ez a blockbusterekkel általában így van, és megkockáztatom, hogy egy Amerika Kapitány 2.-ben vagy egy A galaxis őrzőiben még mindig több karakterrajz van, mint egy átlag blockbusterben. Persze a Marvel legnagyobb erénye továbbra sem a forgatókönyvekben keresendő (ami még nem cinikus szemmel is szomorú kicsit), hanem az univerzumépítésben.
Nemes András: A filmes univerzum építése vitán felül példa nélküli, marketingötletnek és a rajongók felé tett szimpatikus gesztusként is abszolút működőképes. A villanásnyi utalások többsége nem csak a hardcore fanok számára értelmezhető, a stúdió sikerrel promótálhatja még el sem készült filmjeit, várakozásokat gerjeszt, miközben a nézőben is biztonságérzetet kelt az átgondolt, filmről filmre történő, tudatos építkezés hangsúlyozásával. Újranézve a mozikat különösen impozáns a tervszerűség illúziója, még akkor is, ha az alkotói nyilatkozatok alapján a cameók, előreutalások egy része nagyjából ötletszerűen került a filmekbe.
baski sándor: A Marvel vérprofi, kifigyelték a trendeket, és úgy döntöttek, kizsákmányolják saját magukat, mielőtt még más tenné meg. A módszereik előbb fognak bekerülni a marketingtankönyvekbe, mint filmjeik a klasszikusok közé, de nyilván nem is az utóbbi a cél. Tetszik vagy sem, de beindult a futószalag. A kérdés, hogy mennyire tudják hosszú távon tartani a középutat a kommersz és kreatívabb megoldások közt. A tippem: nem sokáig.
Rusznyák Csaba: Hogy milyen jól csinálják, az azon is látszik, hogy az összes stúdió őket próbálja majmolni. A DC/Warner egyértelműen, de a Sony (Pókember), a Universal (klasszikus horrorkarakterek univerzuma) és a Disney is (Star Wars). Az egész iparág a Marvel módszerére csorgatja a nyálát.
Nagy Krisztián: Számomra különösen érdekes a képregényes és a filmes Marvel univerzum szimbiózisa és egymásra hatása. Mark Millar az Ultimateshez a filmekből kölcsönözte Samuel L. Jackson ábrázatát, cserébe a filmes kánonba is ő került Nick Furyként. A karakter elsöprő sikerének és így ismertségének hatására mostanra a képregényekben már nem csak az Ultimate, hanem a mainstream 616-os univerzumban is a fekete Fury a kánon (az eredeti, fehér bőrű Fury balkézről származó fia, Nick Fury Jr. képében). Ugyanakkor, mivel a Marvelnél a valóságok multiverzuma nem újkeletű dolog (az egyik leghíresebb pont az említett Ultimate univerzum), én nagyon is örülök ennek.
Forgács W. András: Nagyon szép, közös, koherens világ. Viszont ahogy egyre bonyolultabb lesz, úgy lesz nehezebb új nézőket megszólítani. Számoljunk: az első Vasember 2008-as, most még három év, és tíz éves. Ennyi idő alatt felnőtt egy újabb jelentős “célcsoport”, nekik újra el fogják mesélni? És ha RDJ hetven lesz, még mindig ő lesz a Vasember? A képregények legnagyobb előnye, hogy szabadabban kezelhetik az időt, erre az élőszereplős film (jelenlegi formájában) nem alkalmas. Bár el tudom képzelni, hogy RDJ-t mondjuk lecserélik egy CGI-színészre. Vagy talán már meg is történt...
Rusznyák Csaba: Mindenestre jelenleg nemhogy lanyhul az érdeklődés a mozifilmek iránt, de egyre több a szuperhősös tévésorozat is (illetve úgy általában, egyre több a sorozatok közt is az adaptáció/remake/stb.). Itt a DC és a Marvel versenye kiegyensúlyozottabb, de kíváncsi vagyok, hogy utóbbi netflixes szériái, kezdve a héten debütáló, a filmeknél komolyabbnak ígért Fenegyerekkel hogy sülnek majd el. Még azt is el tudom képzelni, hogy a Marvel a tévében is robbant valami olyat, amilyet a képregényekben a ‘60-as évek elején, a vásznon meg a 2000-es évek végén. És nem elhanyagolható tényező az sem, hogy míg a DC-adaptációk szanaszét vannak (a mozifilmekhez nem kapcsolódóan fut az Arrow/Flash páros, egyikhez sem kapcsolódóan a Gotham stb.), a Marvel esetében a tévésorozatok is mind ugyanannak az univerzumnak a részei, mint a szélesvásznú adaptációk.
Nemes András: Batmannel egyelőre a DC sem tudott hibázni (na, majd jön Snyder, és beleszarik a lecsóba), a Gothamet nagyon csípem, kurvasok potenciál rejlik benne, és egyelőre úgy néz ki, okosan építgetik. Sorozatok esetében a szerényebb költségvetés jelentheti a legnagyobb gondot, a zsáner egyszerűen megköveteli a látványt (a Flash például számomra ezen bukott igazán), ilyen sztorikat nem illik lóvé nélkül prezentálni, hülyén veszi ki magát, ha egy látványalapú történetet látvány nélkül mesélnek el. A Gotham pont ezért ideális szériának, illetve a Fenegyerekről is el tudom képzelni, hogy működhet a tévé képernyőjén, de kevés olyan népszerű hős van, akik érvényesülnek grandiózus csatajelenetek, vagy profi CGI nélkül is (egy felnőtteknek készülő Megtorló-sorozat azért eszébe juthatna valakinek).
Rusznyák Csaba: Ami még egy érdekes dolog, hogy a képregényekben a ‘90-es évektől fokozatosan elterjedtek a szuperhőstörténetek direkt felnőtteknek szóló, vagy éppen szatirikus ill. egészen más műfajokkal kevert ágazatai (szuperhősök, akik nyugdíjasok vagy alkoholisták vagy amorálisak stb.) Némelyikből már készültek filmes adaptációk (Kick-Ass, Watchmen), de idővel lehet, hogy ezek is külön trenddé növik ki magukat. Ha kisebb, illetve az ikonikus karakterek jogaival nem rendelkező stúdiók is be akarnak szállni a buliba, akkor ezek erre jó lehetőséget jelenthetnek nekik. (Egyébként pár éve úgy volt, hogy Joe Carnahan csinál egy Daredevil: Born Again adaptációt afféle exploitation-stílusban - nem is kellett volna hozzá egetverő költségvetés. Ez egyrészt fantasztikus lett volna - de sajnos a Fox begyávult, és visszaengedte a karakterjogokat a Marvelnek -, másrészt hasonlóval bármelyik stúdió próbálkozhat.)
Forgács W. András: Az Agents of S.H.I.E.L.D.-et három rész után lőttem le. Persze azóta belenéztem, és látom, hogy próbálkoznak a karakterekkel meg az átívelő sztorikkal, de… szóval ez akkor is egy CSI. Clarke Gregget nagyon szeretem a Sports Nigh (Esti meccsek) óta, de… csináljon mást egy kicsit. Az Arrowt is sajnos láthatóan a kisképernyő átka, az olcsó CGI és a nagytotál-közeli-közeli szentháromságából kirobbanthatatlan képi világ jellemzi.
Nagy Krisztián: Megvédeném az Agents of S.H.I.E.L.D.-et, mert ugyan az elején még nem találta a hangját (én is lelőttem az első három rész után, de aztán tettem egy újabb próbát), azonban amikor összevezették a második Amerika kapitány-filmmel, gyakorlatilag főnixként született újjá a tizenhatodik epizódjával (“End of the Beginning). Újradefiniálta a zsánerét, ugyanis egy meglepően sok csavarral teli kémsorozat lett belőle, amely épp csak érintette a szuperhős tematikát.
Rusznyák Csaba: Én meg szintén betámadom az Agents of S.H.I.E.L.D.-et. Már nem nézem, de az említett paradigmaváltás után még követtem egy darabig, pont abban reménykedve, hogy jót tesz neki az új status quo, de nem - az első évad fináléja a legrosszabb volt, amit tavaly bármilyen sorozattól láttam, és a második évad első részei is unalmasnak, sablonosnak bizonyultak. Ez az egész "egy évad 20+ rész" felállás már egyébként is elavult, egyszerűen káros hatással van a sztorira, és erre kezdenek rájönni végre az országos tévék is: az ABC-nek már volt annyi esze, hogy az Agent Carterből csak nyolcrészes évadot készítsen. Így sokkal koncentráltabb, feszesebb a cselekmény - a Gothamnek is ezt a modellt kellene követnie, és egészen fantasztikus lenne (az a sorozat eleve egy kábelcsatornáért üvölt). Ellenben a Flash (én azt veszem védelmembe) egyelőre meglepően jól kufárkodik ezzel a formátummal. Szóval a tévés területen még épp úgy van hová fejlődniük ezeknek a történeteknek, mint a mozison. Sőt, ott még inkább... de majd a Netflix...
Nagy Krisztián: Ami a zsánert kiforgató filmek sikerét illeti, az részben pont annak köszönhető, hogy szembementek a mainstream klisékkel vagy új nézőpontból vizsgálták meg a témát: lásd még Kick-Ass, Az erő krónikája vagy az érdemtelenül kevéssé ismert James Gunn-féle Super. A szívemnek a legkedvesebb persze egy, a tárgyalt, aktuális trendektől igen messze eső film, a meglehetősen megosztó Sebezhetetlen. A lényeg viszont ez: igen, lehetséges még új fogást találni a szuperhőstémán, de legnagyobb fájdalmamra a nagy stúdióknak esze ágában sincs új, kiszámíthatatlan mennyiségű pénzt hozó filmeket készíteni.