Az Intruder című filmben Sam Raimit az arcánál fogva felaggatják egy húskampóra. Aki látta a Pókember 3.-at, jó eséllyel már csak ezért az egy jelenetért is imádni fogja az alkotást, de ez a fergeteges, hasfalat és minden egyéb testfelületet tépő-szaggató, bájos slasher-komédia még számtalan szívmelengető pillanatot tartogat.
Egy abszolút átlagos amerikai boltocska, a Malnut Lake Market fiatal, jó kedélyű alkalmazottai épp záráshoz készülődnek, mikor vészjósló szintidallamok kíséretében felbukkan a nagyon para, ex-drogos-ex-sittes Craig (David Byrnes), a már első pillantásra is final girl küllemű Jennifer (Elizabeth Cox) korábbi fickója. Craig tiszta ideg, tör-zúz, a bolt teljes férfiállománya szükségeltetik, hogy hosszú, idegtépő hajsza után kihajítsák a picsába. Az incidens után a személyzet összeül, kiderül, hogy a bolt bukó, a többségi tulajdonos Danny (Eugene Robert Glazer) eladja, a társtulajdonos Bill (Dan Hicks) legnagyobb bánatára. NAGYON NAGY bánatára. Mit lehet tenni, az alkalmazottak gyászos hangulatban nekilátnak, hogy egyetlen éjszaka alatt az üzlet összes termékét leárazzák. Úgy érzik, ennél szarabb már nem lehet nekik. Pedig dehogynem. Ja, és azt említettem már, hogy Craig amúgy a bolt körül ólálkodik, vészjósló szintidallamok kíséretében?
Az Intruder akkora móka, hogy a fal adja a másikat, legszimpatikusabb tulajdonsága pedig, hogy láthatóan rengeteg lelkesedéssel és odaadással, a műfaj iránti teljes, értő elkötelezettséggel és kurva sok kreatív pofátlansággal készült. Az író-rendező-színész Scott Spiegel és Raimi óriás haverok, az Evil Dead 2 szkriptjét együtt írták, de a két film stábja a színészek és a kiváló maszkmesterek (Greg Nicotero, Robert Kurtzman) terén is mutat átfedéseket, ami a szellemiségen, a megvalósításon és a beteg poénokon egyaránt érződik (meg azon, hogy Bruce Campbell is beugrik egy fasza kis cameóra). A filmet teljes mértékben valós események inspirálták: Spiegel valamikor melózott egy Walnut Lake Market nevű helyen, és rohadtul tele lett a töke az egésszel.
Rendezőnk iszonyú hülye helyekre bírja letenni a kamerát: kitalálja, mekkora poén, ha belepakolja egy bevásárlókocsiba, és végigtolja a polcsorok között, azzal szórakozik, hogy torzító üvegfelületeken keresztül milyen fura képeket kap, de van, mikor az éppen felsöpört padló alól (!), vagy egy tárcsás telefon belsejéből (!!) láthatjuk az eseményeket. Tisztán érezhető, mennyire örül, hogy filmet csinálhat, lelkesedése pedig óhatatlanul ránk is átragad, vele együtt vigyorogjuk végig a játékidőt. A vágások szintén baromi viccesek és lendületesek: "komoly" filmkészítőnek eszébe sem jutna ilyen megoldásokat alkalmaznia (vagy, ha mégis, mélyen hallgatna róluk), itt azonban abszolút helyénvalók és szerethetők.
A gore természetesen csodálatosan gusztustalan, a maszkok pedig pazarul valósághűek: akad itt kinyomott szem, szép lassan kettényiszált arc, összepasszírozott fej, mindegy hogy kés, húsvágó bárd, vagy teherlift akad a közelben - a lényeg, hogy rohadtul fájjon. Az emberi test semmiféle tiszteletet nem kap, sőt, gyilkosunk előszeretettel pakolja áldozatai maradványait művészi kompozíciókba, vagy épp egy levágott fejjel ütlegeli a szerencsétleneket. A részben az alapötletért is felelős, illetve Campbell mellett cameót is vállaló Lawrence Bendernek ez volt az első produceri munkája - ez csak azért érdekes, mert nevezett úriember a Kutyaszorítóban óta Tarantino filmjein (is) munkálkodik: a szemgolyóra taposás a Kill Bill 2-ben szinte tuti, hogy ebből a moziból lett finoman átemelve és továbbfejlesztve.
A színészi munka slasher-kompatibilis, a gyilkost alakító Dan Hicks azonban (picsába, elspoilereztem, hogy nem is Craig az, bocs!) mindenképp méltatandó: elképesztő fintoraival, hanghordozásával és mozgáskultúrájával ott a helye a legnagyobb pszichopata-ikonok dicső panteonjában. Azzal pedig, hogy a film egy boltjáért ilyen megszállottsággal ragaszkodó, habzó szájú kereskedőt tesz meg mészárosaként, illetve, hogy a cselekményt termékekkel és árucikkekkel borított polcsorok labirintusába helyezi (ahonnan nincs menekvés, ugyebár), a film még a fogyasztói társadalom precíz kritikáját is képes megfogalmazni.
Az Intrudernek ott a helye minden idők legszórakoztatóbb slasher-komédiái között. Ha imádtad Raimi korai dolgait, és hasonló élményt garantáló szórakozásra vágysz, bátran ugorj be a Malnut Lake Marketbe. Ha esetleg mégis csalódnál, nyugodtan írj be a panaszkönyvbe.
Majd meglátjuk, a boltvezető mit szól hozzá.