„I’m gonna tell you what the old whore said… When you start comin’ with the customers, it’s time to quit.”
Bobby Gold (Joe Mantegna) zsidó, de neki aztán tökmindegy, akár arab, néger vagy marslakó is lehetne. Identitását nem származása határozza meg, hanem munkája: annak él, hogy zsaru, a társa (William H. Macy) a családja. Amikor egy öreg zsidó nőt agyonlőnek a fekete környéken lévő boltjának pultja mögött, Gold nem is szarhatná le jobban. Fontosabb dolga van, igazi rendőrmunkát kell végeznie, rács mögé kell juttatnia egy gyilkos drogdílert (Ving Rhames), akivel még a töketlen FBI sem bírt el – különben is, mi a francot képzelt a tehetős családból („They pay so much taxes.”) származó nyanya, hogy boltot vezetett egy fekete környéken? Miért nem mindjárt „I hate niggers” táblával a nyakában ment a dzsumbujba? Maga kereste a bajt.
Csakhogy a nyanya említett családja nem csak tehetős, hanem – nyilván – befolyásos is, és szeretnék, ha zsidó nyomozó dolgozna az ügyén. Úgyhogy a rendőrkapitányt felhívják telefonon, és szívességet kérnek tőle. Azt a fajta szívességet, amiben van egy ki nem mondott, de érezhető „vagy különben” záradék. Goldnak pislogni sincs ideje, máris leveszik a drogdíler ügyéről, és ráállítják a hülye, gazdag („Fuck ’em and the taxes they pay!”) nyanya gyilkosára. De ahogy kelletlenül nekiáll a nyomozásnak, gyanakodni kezd, hogy sokkal többről van itt szó, mint egy egyszerű bolti rablásról. Agresszív neonáci csoportok és cionista ellenszervezetek körvonalai rajzolódnak ki a komor urbánus környezetben, Goldnak pedig át kell gondolnia, hogy minek tekinti magát – zsarunak vagy zsidónak.
A kiváló David Mamet 1991-es krimidrámája (Homicide) a szerzői és a műfaji film remekbeszabott ötvözete: mindkét oldalról a legjobb elemeket hasznosítja. A (neo)noir atmoszférát vágni lehetne: a cselekmény sötét rejtekhelyek, háztetők, pincék, alagsorok, titkos célokra használt épületek közt manőverezik, mintha csak a meg nem nevezett nagyváros obskúrus helyszínei a karakter identitásának bizonytalanságára reflektálnának. Gold és társai szakmájuk öreg rókái, mindent láttak, mindent átéltek, puskával a kézben berúgni egy ajtót, ami mögött akár egy géppuskás mániákus is várhat rájuk, nekik a mindennapok része, annyi, mint másnak felszállni egy buszra, vagy leinteni egy taxit. Rég nincsenek illúzióik: „We are the garbage men” – mondja Gold az üldözött drogdíler idős anyjának.
A megjegyzés nem cinikus – bár az lenne –, hanem sajnos realisztikus. A társadalmi rendszer nem működik, csak a szemetet termeli igazán jól. Az utcákon különböző kissebségi csoportok tépik egymást szanaszét, mind dühösek, paranoiásak, vagy ön- és közveszélyesen makacsok. Ahogy Gold elmerül ebben a világban, ami a „mélyben” van, a drogok és a gyilkosságok hátterében, megpróbálja megtalálni saját magát. Zsidó származása egész életében hátrányt jelentett a számára, gúnyolták, lenézték miatta, de végül kivívta magának az elismerést. Most kezdheti elölről. Ezúttal nem kívülállóknak kell bizonyítania, hanem saját népének, és a bizonyítási kényszer elviselhetetlenül nagy. Észbe sem kap, és már egy cionista csoportnak segít felrobbantani egy neonáci üzletet.
Mametnek ez volt a harmadik rendezése, és bár az ő filmjei jellemzően az eleven, realisztikus dialógusaiban élnek igazán, itt emellett nagyjából levetkőzte azt a színpadias képi stílusát is, ami az egyébként remek debütálását, a Játékos végzetet még erősen meghatározta. A gyilkossági csoport vizualitása sokkal dinamikusabb, élénkebb, markánsabb, kifinomultabb – megkockáztatok egy nevetségesen nyilvánvaló kijelentést: ehhez valószínűleg nem ártott Roger Deakins közreműködése.
De Mamet legnagyobb húzása a befejezés: ravasz és kegyetlen individuális tragédiára futtatja ki a sztorit, közömbösen vágva el minden szálat, legyen szó a nyomozásról, az összeesküvésről vagy az identitáskeresésről. Az élet gonosz tréfákat űz velünk: fatális véletlenekkel hülyít, amikbe rendszert látunk bele, hogy aztán délibábokat kergessünk, megszállottakká váljunk, és teljesen tönkremenjünk. Gold csak áll, bambul, és nem érti. Többé nem zsidó, nem nemzsidó, nem nyomozó, nincs családja, nem tartozik se kívülre, se belülre.
Szinte látni az arcán, ahogy egy zsidó napokkal korábban neki címzett szavai ismétlődnek a fejében: „Hát akkor mi maga?”