Rusznyák Csaba: 18 éves voltam, amikor bemutatták a Harcosok klubját – egy csajjal láttam a salgótarjáni Apolló mozi kistermében (nagyon kis termében), és összesen négyen ültünk bent rajta, egy másik pár és mi. Az élményhez nyilvánvalóan az is hozzátartozott, hogy akkoriban a jelenlegi filmes műveltségem töredékével is alig rendelkeztem, vagyis épp egy-két éve kezdett csak az otthoni VHS-klasszikusok meg a mozikban és a kereskedelmi tévékben futó mainstream filmek körén kívülre terjedni az érdeklődésem – és mindezzel együtt a Harcosok klubja valami olyasmi volt számomra, amilyenhez hasonlót addig még sosem láttam. (Palahniuk könyvét is csak évekkel később olvastam el.)
Vad, zabolátlan vizualitása, maró, gonosz humora, gúnyos társadalmi szatírája és harsány, cseppet sem visszafogott stílusa mind-mind nagyon betaláltak – amikor úgy hagytam el a mozit, hogy a barátnőmmel vitatkoztam a filmről (ő utálta), és megütötték a fülem a másik két nézőtől jövő mondatfoszlányok (ők is utálták), hirtelen mintha felsőbbrendűnek éreztem volna magam: megértettem, amit a többiek nem. (Ma már persze tudom, hogy ebben az érzésben nagyobb szerepet játszott a korom, mint a film maga, de a fenébe is, ennek az érzésnek a bizonyossága – arroganciája – mámorító volt.)
Érdekes egyébként, hogy talán a Harcosok klubja volt az utolsó nagy stúdiófilm, ami erkölcsi alapon váltott ki kollektív haragot és zúgolódást a kritikusokból – rengetegen ostorozták brutalitása, moralitása, üzenete és „felelőtlensége” miatt. Aztán persze a huhogók félelmeivel ellentétben nem lett belőle erőszakhullám, és a bemutatott viselkedésforma se nagyon talált utánzókra. Azóta pedig mintha a mainstream kritika óvatosabban vállalna be erkölcsi alapon nyugvó kifakadásokat – ebben mondjuk valószínűleg az is benne van, hogy az efféle filmek azóta perifériára szorultak Hollywoodban, ergo nem jutnak el akkor közönséghez, mint a Harcosok klubja. Nem mintha ez kezdetben olyan nagy közönséghez jutott volna el – a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem lett kurva nagy siker, sőt, alaposan megbukott. Mint sok más klasszikus és kultfilm, ez is idővel lépett túl vegyes fogadtatásán, és vált a tömegek számára is szenzációvá. (Kíváncsi vagyok, Palahniuk mit hoz ki a könyv nemsokára megjelenő, képregényes folytatásából.)
Nemes András: Kitörölhetetlenül él bennem az egész testemen átzúduló adrenalinlöket kéjes gyönyörűsége, ahogy a moziteremben felsercen a bakelitbarázdákon megugró tű nyugtalanító zaja, majd a dobhártyámra szőnyegbombázásként lecsap a The Dust Brothers rafinált, kőprimitívnek tűnő, de okosan komplex indusztriál-brutál-elektro-zúzdája, a kamera pedig elsőre értelmezhetetlen, amorf, torz sejtburjánzások rengetegén átszáguldva előbukkan Edward Norton verejtéktől csatakos fejéből (a FEJÉBŐL, bazmeg!), leszánkázik az orrnyergén, majd a szájába erőltetett pisztoly fekete csövén, hogy aztán páni rémülettől elkerekedő szemein, eszelős tekintetén állapodjon meg.
A totális tudatlanság kegyelmi állapotában ültem be a filmre. A Hetediket ugyan már láttam és bálványoztam (valószínűleg Fincher miatt mentem el egyáltalán a moziba), a hihetetlenül cool, mégis lepukkant és vészjósló, nihilben dagonyázó atmoszféráról, a szemét, mizantróp fekete humorról, bámulatos, technicista esztétikáját tudatosan a narratíva szolgálatába állító képi megoldásairól, vagy briliáns végső csavarjáról fogalmam sem lehetett. Remegő lábakkal botorkáltam ki a teremből, napokig szédelegtem a mámortól, úton-útfélen a Harcosok klubja zsenialitásáról áradoztam, messianisztikus küldetéstudat vezérelt, hogy mindenkit berugdaljak a moziba.
Tinédzserként hatványozottan létélményem volt a kívülállósság tudata (persze, hasonló korban sokan vagyunk ezzel így), ez a film pedig minden ízében igazolta meggyőződéseimet, az anarchia egészen új, egyszerre prosztó és intelligens eszközökkel került tolmácsolásra, a lázadás életformaként hirdette magát, a társadalmi berendezkedés, a nyárspolgári attitűd arcába tolt, nagyvászonról integető orbitális bré forradalmi kiáltványként hatott, miközben Palahniuk és Fincher egy percig sem állították, hogy ennek így, ebben a formában építő jellege, vagy úgy egyáltalán, bármi értelme lenne.
A brutalitástól megrettenő és utcai zavargásokat vizionáló, karót nyelt kritikusoknak már csak azért sem lehetett igazuk, mert a Harcosok klubja nem előhozza, inkább levezeti az agressziót, olyan, mint egy hangszálszaggató, diadalmas üvöltés, egy hosszú, végkimerülésig hajszolt rohanás a szakadó esőben, vagy, mint egy több menetes, extatikus, gumikesztyűs, lepedőáztató kefélés Marla Singerrel. Utána csak kurva elégedetten vigyorogni lehet, mozdulni nem.
Desrix: Ó, Harcosok klubja, Te Fiatalság szemfelnyitója! Milyen más szemmel nézek vissza Rád most. Ne sértődj meg, ezzel nem bántani szándékoztalak, arra nem vetemednék semmiképp. Olyan voltál nekem, és a miskolci Béke mozi hetedik sorában ülő még 10 kópénak, mint egy semmiből felbukkanó Mester, aki tisztában van a valóság fátyla mögötti igazi valósággal, és jött, hogy minket, érdemes kiválasztottakat beavasson eme titkokba. Nem tagadom, volt köztünk olyan, aki az élménytől letaglózva őszintén beismerte, hogy a csöcsöket növesztett Meat Loaf bőgését látva alaposan fontolgatta a távozás lehetőségét - és mily bölcsen döntött, hogy ülőgumóin maradt.
Megszédítettél mindannyiunkat, Te zsivány! Ha halak lettünk volna, Te a tökéletes csali voltál. Olyan éhség gyötört bennünket, amiről fogalmunk sem volt, és Te jöttél, hurrikánként végigsöpörtél felettünk, és megadtad azt a hiányzó puzzle-darabkát, amitől úgy éreztük, igen, most végre helyére billen minden, nekünk is juthat szelet a fogyasztói társadalom peremére vágyó, ám mégis a biztonságot választó lődörgők tortájából. Nyilván ifjonti hevületünk keltette csupán eme csalfa illúziót, amit addig szerepjátékok, könyvek és filmek aprólékos gondossággal kimetszett részeiből szőttünk magunknak, és mint képzelt kívülállók, szuperképességre vágyók, vámpír Ölelésére áhítozók, Gaia védelmére kelők, Hermész titkos rendjébe kívánkozók - egyszóval kiváló geek-alapanyagok, végre felnézhettünk Tyler Durdenre, mint fenegyerekre.
Te voltál nekünk a család fekete báránya, az a báty, aki rég elhúzta a csíkot és a jég hátán is megél. Egyszerre voltál mentor és badass példakép, mertél olyat mutatni, amiért egyes tanárok büntetést rónak ki, másféle tanárok meg félve bátorítanak. Hát így voltunk mi Veled, tisztelettel és hálával borultunk le nagyságod előtt. De ez már régen volt. Tudod, kedves Harcosok klubja, az emberek felnőnek. (A közhiedelemmel ellentétben mi, geekek is, csak mi ugye máshogy. De azért fel, nyugodj meg.) Más szemmel nézek már Rád, hisz nem lerombolni, hanem építeni akarom a rendszert. Vagy ha azt épp nem is, de legalább már hozzászoktam. Jó tudni, hogy van egy ilyen laza, a társadalomra fittyet hányó alak, és szívesen leülök Veled bármikor sörözni, csak, tudod, a varázsod, az már valahogy megfakult. De ne vedd sértésnek, nincs ezzel semmi gond. Te nem változtál, maradtál tökös és kúl. Én változtam. A fátyol nélküli valóságban való kalandozás során felszedtem magamra egy kis resist humanity's bullshitet.
Elmeboy: Ha már Tyler Durden, akkor én most fogom magam, és jól kitáncolok a sorból, direkt. Nem szeretem a Harcosok klubját. Mikor először láttam, simán csak hidegen hagyott (biztos nem értettem), ez a nemtörődömség az évek során aztán háborgó idegességbe csapott át, valahányszor belefutottam a méltatásaiba - márpedig másba nem nagyon lehetett, lehet belefutni. Kultuszfilm, kultuszfilm, oké, de hát kultusza éppenséggel a Sátánnak is van. Végül, mikor a cikk kedvéért a minap újranéztem, megértettem, mennyire kicsinyes volt a részemről a felkapottsága, a fősodorbelisége, illetve a szememben nem létező értékei folyamatos felmagasztalása miatt gyűlölnöm - pont, mint ahogy a sztori szerint agyonsulykolt, a fennálló berendezkedés elleni kirohanás is nevetségesen éretlen és bagatell. Már tökre nem utálom. Szeretni viszont továbbra sem tudom.
Merthogy ez bizony egy ízig-vérig mainstream, a tágabb közízlést kiszolgáló (megteremtő?) film, ami persze egyáltalán nem baj, bírom én az olyat, csak hát ne tetszelegne a vagány, kritikus lázadó szerepében, pláne ne hivatkozna rá boldog-boldogtalan akként. Ez utóbbiról persze nem feltétlenül tehet, hiszen ha kissé hányavetin is, de azért láthatóan megvan benne legalább a szándék, hogy szembeforduljon önmagával, még ha ehhez kicsit későn is kap észbe. Hiába kérdőjelezi meg, teszi idézőjelbe ugyanis a végkifejlet az addigiakat, a film hatását és azóta áhítattal idézett döntő többségét mégiscsak a Narrátor fásult álbölcsességei és Tyler Durden prédikációi nyújtják, melyek egész egyszerűen laposak és semmitmondóak. A Harcosok klubja megállapításai súlytalanok, haragja kamaszosan szertelen, karcossága, cinizmusa erőltetett, kúlsága vegytiszta póz, és az egész (Fincher látványos, feleslegesen tolakodó képi világáról nem megfeledkezve) mindenestül kínosan művi. Amiben nem kevés ellentmondás lappang.
És akkor mégis miért írok róla pont ebbe a rovatba, ahol inkább rajongani és méltatni szoktunk? Mert hatásában, fogadtatásában, örökségében kétségtelenül fontos, ezt hülye lennék tagadni, így hát írni, gondolkozni, beszélgetni is érdemes róla. És mert némi jó szándékú rugdosás sosem árt az ilyen státuszt elért műveknek, arról már nem is beszélve, hogy itt a blogon az árnyalt véleményalkotás elkötelezett hívei vagyunk. Fenébe, még azt is kimondom, hogy a Harcosok klubja voltaképp egész jó, izé, na, korrekt film - csak szerintem az égvilágon semmi keresnivalója azon a bizonyos piedesztálon. Persze azon sokak, akik odaemelték, nyilván tudják, miért tették, és ez jól is van így. Engem szerencsére már nem zavar az ottléte. Megszoktam, a l'art pour l'art hőzöngést meg úgy általában kurvára unom.
Borbíró Andris: Én zavarban vagyok, ha a Harcosok Klubjáról kell beszélnem (és nem csak az Egyes és Kettes szabály miatt...), de beszélnem kell róla, mert azon kevés filmek egyike, amik agyonesztétizált, videoklipszerű jelenetekkel és tolakodó beállításokkal, effektekkel, filmes eszközökkel vannak telitömve, mégsem nyomja el a stílus a tartalmat, megoldásai nem válnak öncélúvá. (Pedig én erre állati érzékeny vagyok ám, és rühellem, mikor túlerőltetik a francia újhullámos, filmnyelv-megújító parádézást - és aki egyáltalán használ ilyet, általában túlerőlteti.)
Meg is védem a fenti állításomat: azért viseli el a Harcosok Klubja a kimerevített, előre-hátra tekert képsorokat, mai szemmel máris megkopott CGI jeleneteket, ide-oda száguldozó kamerákat, Tyler Durden bevillanó álló faszát és még ki tudja, mennyi más truvájt, mert pontosan erről szól az egész film: a pofánkba tolt, minden mást elfedő, agyondizájnolt, péppé piackutatott, seggé product placementelt Globális Termékkultuszról (mert minden "termék" a marketinges kiskátéban, még a szerencsétlen, 16 éves, cigipénzért melózó pultos kiscsajok mosolya is, aminek produkálását szigorú tekintetű, 19 éves, életkilátások tekintetében talán még szerencsétlenebb kisnáci főnöke szorgalmasan ellenőrzi és ikszeli teljesítmény-értékelési űrlapjának vonatkozó rubrikájában).
Annak pedig, hogy miért nem csap át az egész példabeszédbe, miért nem lesz olyan íze, mint a kamaszoknak zenélő, igazságosztó rockbandák dalainak, az az oka (a tényleg nagyon jól elkapott felszíni kidolgozottság mellett), hogy van humora a filmnek. Sőt - önkritikája. És mivel a filmbeli példákat bárki tudná sorolni, hadd emeljek ki egy kevésbé ismert poént a DVD kiadás extrái közül: a karakterek filmben hordott ruhadarabjait és használati tárgyait (Marla napszemüvege, Tyler piros bőrdzsekije stb.) böngészhetjük végig egy Cosmopolitan-ízű katalógusban, hatásvadász szövegekkel körbeszórva ("ezzel aztán jól tökön rúgod a kapitalizmust!", meg ilyenek, nem pontosan idézem, rég volt). És persze mindegyik mellett ott az árcédula, szép komoly összegekkel. Kitaláltuk neked a fogyasztói társadalom kritikáját, keményen, tökösen, vérző ínyű irodistákkal, esztétizált nyomorlakhellyel, a kispolgárok világának romantikus pusztulásával, akkor most kifizeted és megveszed, vagy mi lesz, nem kell...?
Ezért lehet szeretni a Harcosok Klubját akkor is, ha igazhitű, belsőkörös filmsznobnak tartja magát az ember.
---
A film június 18-tól újra látható lesz a mozikban a Pannonia Entertainmentnek köszönhetően. A részletes, országos mozilistát itt találjátok.