Daredevil: 1. évad – Felejts el mindent, amit eddig tudtál a szuperhőssorozatokról

(spoilermentes) A Marvel soha semmiben nem volt első, viszont mindig ők voltak azok, akik azt mondták: „Á, szóval így csináljátok. Nagyon jó. De hadd mutassuk meg, hogyan lehetne még jobban csinálni.” Ebből lett a ’60-as évek szuperhősforradalma az esendő, hétköznapi, emberi problémákkal küszködő karakterekkel, ebből alakult ki a 2000-es évek végére a kiadó nagy, egységes filmes univerzuma – és ebből született most meg a Daredevil, a Netflix és a Marvel közös sorozata (első az összesen öt közül), amely mellett minden (!) eddigi szuperhősös vonatkozású tévéshow hirtelen elavultnak, rossz esetben érdektelennek és gagyinak, jobb esetben szórakoztató félmegoldásnak hat.

dd03
A hasonszőrű szériák eddig mindig országos tévén futottak, vagyis mindenféle költségvetési, hangulati, felfogásmódbeli és korhatárkorlátok közé szorultak, de a Netflix, amely saját gyártású szériái alapján (ld. House of Cards) simán odaállítható az olyan nívós kábelcsatornák mellé, mint az HBO vagy az AMC, természetesen simán leszart minden ilyesmit. A Daredevil ezért egy felnőtteknek szóló komplex, brutális, intelligens bűnthriller (fényévekre van a Marvel-mozik hangvételétől), pszichológiailag megalapozott karakterekkel, a bűn, a törvény, az igazság és a moralitás kapcsolatának súlyos témájával, sötét, noiros atmoszférával, kőkemény akciókkal és a műfajtól eddig páratlan produkciós minőséggel (kapásból a második rész vágás nélküli harca szenzációs).

A Daredevil az a szuperhőssorozatoknak, ami annak idején a Drót volt a nyomozós szériáknak.

Egyébként pedig az egyik legelegánsabb eredettörténet, ami valaha készült, részben, mert még csak nem is igazán tűnik eredettörténetnek. A széria két atyja, Drew Goddard (Cabin in the Woods) és Steven S. DeKnight showrunner az első évad 13 epizódja során fokozatosan tárja fel főhőse gyerekkorát, hátterét és motivációit, a párperces flashbackeket és dialógusokat gondosan szórva szét a jelenben előrerobogó cselekmény vonatkozó pontjain. Nem infodumpokat és összecsapott „legyünk túl rajta, hogy rátérhessünk az akcióra” expozíciót kapunk, hanem fokozatosan felépülő és elmélyülő, méltóságteljes komolysággal hömpölygő sztorit, és olyan karaktereket, akiket a kamerába mondott kijelentések helyett a tetteikről ismerünk meg.

dd400
Matt Murdock gyerekkorában megvakult egy vegyi anyagtól, ám egyéb érzékei cserébe rendkívül kiéleződtek. Felnőve nem csak ügyvédként próbál rendet tenni New York hírhedt körzetében, a pokol konyhájában (nem sokkal a Bosszúállók eseményei után vagyunk, az újjáépítés idején – szóval igen, a Daredevil is része a Marvel nagy filmes univerzumának, bár ez csak pár utalás erejéig merül fel), hanem fekete ruhába és maszkba öltözött önbíráskodóként is. Meg akarja menteni a várost. Wilson Fisk még keményebb gyerekkort élt meg, és most a háttérből lassan uralma alá hajtja New Yorkot – gyilkossággal, megvesztegetéssel, pénzzel és vérrel, könyörtelenül építi hatalmát, mindenkit eltapos, aki az útjába kerül. Ő is meg akarja menteni a várost.

Mindketten elveszett emberek. Murdock katolikus hite, apja neveltetése, a törvény betűje és saját meggyőződése közt őrlődik. Megannyi útmutatás, megannyi irány, amely mind helyesnek tűnik, közben mégis ellentmondanak egymásnak. Charlie Cox remekül hozza a karaktert, eltökélt, mégis ingatag, kemény, mégis sebezhető (fizikailag és érzelmileg egyaránt). Társai és barátai, a durvább bunyók után orvosi segítséget nyújtó Claire-től (Rosario Dawson) a partnerén, Foggyn át (Elden Henson) az ügyfélből titkárnővé lett Karen Page-ig (Deborah Ann Woll) mind kiválóak, szépen érzékeltetik a magányos küldetésre induló ember humanitáshoz való kapcsolatának szükségességét – és ennek a kapcsolatnak a törvényszerű megingását, ahogy lassan mindenki a két (majdani) titán harcának kereszttüzébe kerül.

dd04
De a show igazi sztárja Fisk. Vincent D’Onofrio óriási alakításában az alvilági király egy kíméletlen vadállat, akin öltönye a civilizáció vékony és sérülékeny rétegeként feszül, reménytelenül próbálva benntartani a bestiát, folyton a szétszakadás, a lemállás határán állva (olyan, mint Bob Hoskins a Hosszú nagypéntekben). Az elegáns üzletember és a tömény barbarizmus határán beszédes gesztusokkal és mimikával táncoló Fisk azonban mindeközben egy iszonyatosan magányos, gyötrődő ember, aki, mint sok zsarnok, meggyőződésből cselekszik: nem csupán álszent duma a részéről, hogy meg akarja menteni a várost, valóban, teljes szívvel a nép jótevőjének hiszi magát.

Az ártatlanok leölése vagy egyik saját társának kocsiajtóval való lefejezése (!) mind csak eszközök, amelyeket szentesít a cél (D’Onofrio testileg kb. feleakkora, mint hatalmas képregénybeli eredetije, ugyanakkor sokkal fenyegetőbb, félelmetesebb, mint az valaha is volt). Fisk klasszikus gengszterfilmes pályája döbbenetes emocionális hullámvasút: karaktere egyszerre vonzó és taszító, karizmatikus és fertelmes, gyűlöletes és szánnivaló – talán az írók legnagyobb bravúrja az, hogy rendre képesek együttérzést kelteni iránta a nézőben.

dd06
Az egész sorozat Murdock és Fisk párhuzamos felemelkedésére épül. Mindketten az évad végére érik el teljes potenciáljukat, akkor válnak önmaguk legjobb (avagy legrosszabb) verzióivá, és addig részben ugyanazt az utat járják be, többé-kevésbé ugyanazt az elvet vallva (vagyis: a cél szentesíti az eszközt – Murdock szemrebbenés nélkül kínoz meg bűnözőket a szükséges információért). Az események kikezdik emberi kapcsolataikat, lojalitás és barátság kérdőjeleződik meg körükben, fizikai és érzelmi káosz rántja magával őket, veszélybe kerül minden és mindenki, amit és akit valaha ismertek, de végül pont ezeknek köszönhetően, rengeteg veszteség és brutalitás után oszlanak el kételyeik, és válik világossá számukra, hogy mit és hogyan kell tenniük.

Goddard, DeKnight és a többi író olyan realizmusba ágyazzák a sorozatot, ami példátlan a szuperhősadaptációktól – ehhez képest még Nolan Batman-trilógiája is szinte Power Rangersnek tűnik. Semmi sincs elbagatellizálva a műfaj tipikus bombasztikusságának oltárán, mindennek súlya és következménye van, egy átlag éjszakai bunyónak éppúgy, mint egy ember halálának. Törnek a csontok, szakad a hús, fröccsen a vér, hullanak a szereplők, azok is, akikre nem feltétlenül számítasz. Ez nem az a képregényfilm, amelyben egy daliás hős felszegett állal, óvó tekintettel fürkészi a várost, háta mögött lobogó köpennyel. Hanem az, amelyben a kétségektől, haragtól, bosszútól gyötört önbíráskodó sötét sikátorok és lepukkant épületek mocskában dagonyázik dicstelenül, hosszú idő alatt érve el keveset, miközben ellenségei újra és újra összeverik, és vérét ontják.

dd014
Ha szigorú akarok lenni, akkor azért megjegyzem, hogy motiváció szempontjából nem ártott volna elidőzni Murdock apjának halálánál (ami elég fontos aspektusa az eredeti karakternek, érdekes az elhagyása – talán el akarták kerülni a batmanes/pókemberes „halott rokon” rutint), és az utolsó pár epizód a szálelvarrásokkal együtt kicsit kevésbé erőteljes az előzményekhez képest. De ez még így is egy lenyűgöző, drámai bűneposz, amely olyan profizmussal és magabiztossággal aknázza ki a tévés szuperhősadaptációkban rejlő potenciált, mint még soha semmi.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!