Első rendezésében Alex Garland, a 28 nappal később és a Dredd írója fogta az öntudatára ébredő, teremtőjét messze felülmúló gép megjelenésének témáját, amelynek a filmesek szeretnek egy-kétszázmilliós, de legalábbis akciódús és mozgalmas körítést adni, egyértelműen letéve voksukat vagy a barátságos (Chappie) vagy az ellenséges (Terminator) A.I. mellett, és csinált belőle egy félelmetesen ravasz, négyszereplős, egyhelyszínes pszichológiai thrillert. Másképp fogalmazva: az utóbbi évek legintelligensebb sci-fijét. Megint másképp fogalmazva: az év egyik legjobb filmjét.
Caleb, egy internetes cégnél dolgozó programozó nyer egy hetet főnöke, Nathan világtól elzárt, hegyvidéki luxuslakásában. Amikor megérkezik, kiderül, hogy nem csak a lábát fogja lógatni a góréval: a japán szolgálónője, Kyoko társaságában élő Nathan megalkotott egy Ava névre keresztelt humanoid robotot, és azt akarja, hogy Caleb végezze el rajta a Turing-teszt egy verzióját, vagyis állapítsa meg, hogy csak egy gépről van szó, vagy egy érző, öntudatára ébredt életformáról. Tesztelő és tesztalany között azonban valószínűtlen érzelmek látszódnak fellobbanni, miközben Nathan a beszélgetéseik minden pillanatát kamerákkal figyeli, és egyre valószínűbb, hogy hátsó szándékai vannak.
Ahogy Spike Jonze kiváló A nője, az Ex Machina is a férfi-nő kapcsolatból indítja a gép-ember kapcsolat témáját, csak sokkal alattomosabb és felkavaróbb következményekkel teszi. A nemi szerepek típusai kezdettől fogva világosak: a gazdag, excentrikus és arrogáns-agresszív, alfahím zseni, Nathan a ház patriarchája, a két „nő” teljhatalmú ura, Kyoko a neki teljességgel behódoló szolga, Ava a ketrecbe zárt, félve őrizgetett büszkeség, Caleb pedig az egyszerű, de igaz férfi, aki természetéből fakadóan az elnyomott Ava megmentésére kényszerül.
Bár Nathanként Oscar Isaacnek jutott a leghálásabb, leglátványosabb szerep (és generációjának egyik legjobb színészeként ki is facsar belőle mindent), és Domhnall Gleeson is nagyszerű Calebként, a legmélyebb benyomást az Avát alakító Alicia Vikander hagyja. Félig emberi, félig robot külsejével szinte tartozékának tűnik a gyönyörűen kivitelezett, fehér- és üvegfalakkal, tompa fényekkel teli, steril épületnek, egész jelenléte fenséges, másvilági és furcsán felkavaró, egyszerre riasztóan intelligens, számító és gyermekien tudatlan, elesett – de mindig átjárja valami megfoghatatlan, felzaklató érzékiség (egyébként a képregényrajzoló Jock tervezte).
Garland mesterien rángatja ide-oda a néző szimpátiáját a karakterek között. A pengeélesre írt, gyakran váratlan vulgarizmussal és humorral feldobott dialógusok újra és újra átrendezik az erőviszonyokat és a kapcsolatokat, ahogy a cselekmény egyre növekvő feszültséggel, kimért és stílusos (már-már Kubrick precizitását idéző) képi és zenei világgal, lassan és nyugtalanítóan hömpölyög a végkifejlete felé, nyomasztó erővel tolva maga előtt a közben felvetett, kétségbeesetten megválaszolásra váró kérdéseket. Mi az ára, a moralitása és a következménye a modern Frankenstein istenkomplexusának illetve egy gép és egy ember abszolút példátlan „románcának”? Képesek ezek a férfiak felelősséget vállalni a tetteikért, ha egyszer egyikük sem annak látja Avát, ami, hanem szimpla eszköznek vagy érzelmei tárgyának? Egyáltalán: mindenki az, akinek látszik?
Az Ex Machina nem a könnyebb utat választja, nem rúgja fel komplex és izgalmas csoportdinamikáját egy nagy, hatásvadász fordulat kedvéért. Inkább következetesen végigviszi koncepcióját, és karaktereinek félelmetes manipulációs játékát egy briliánsan levezényelt, minden ízében hátborzongató fináléra futtatja ki, amikor is a kíméletlen pszichothriller potenciálisan grandiózus sci-fi utóhatásai a korábbiaknál is kínzóbb kérdések formájában maradnak velünk. Ritka az a film, amely ilyen hatásosan világít rá a bennünk rejlő lehetőségekre és az azokat gúzsba kötő korlátainkra – a zsenialitás és az ostobaság sok-sok arcára – egyaránt. Az Ex Machina az ember, a gép, a nő és a férfi közti kapcsolatok hihetetlenül elegáns, okos és provokatív mozgóképes vihara.
A film nem kerül normál mozis forgalmazásba itthon, de a Titanicon a héten megtekinthető. (Az első előadás durván teltházas volt, úgyhogy aki menne rá, előre vegye meg a jegyet.)