Jonathan Mostow nevét legtöbben a sajnálatosan elbaltázott - diplomatikusabban fogalmazva: simán csak érdektelen - Terminátor 3: A gépek lázadása kapcsán jegyezhették meg, pedig a direktor 1997-ben leszállította ezt a minden szempontból kifogástalan, torokszorongatóan feszült, nyaktörő iramot diktáló országúti akció-thrillert, ami ugyan távolról sem reformálja meg műfaját, de tökéletes szórakozást nyújt a paranoiára és a kiélezett csapdahelyzetek halmozására éhező, adrenalinfüggő publikumnak.
A fiatal házaspár, Jeff (Kurt Russell) és Amy Taylor (Kathleen Quinlan) vadiúj verdájukon Massachusettsből San Diego felé tartanak, ám az autó a sivatag kellős közepén, rejtélyes okból lerobban. Egy arra járó kamionsofőr, Red Barr (J. T. Walsh) előzékenyen felajánlja, hogy elfuvarozza a párt egy közeli kajáldába, ahonnan segítséget hívhatnak. Jeff kezdetben ódzkodik az ötlettől, Amy rábeszélésére azonban elfogad egy vállalhatónak tűnő kompromisszumot: a nő elviteti magát a kamionossal, a kajáldából telefonál, a férfi pedig az autó mellett marad, míg a segítség meg nem érkezik.
Jeff vár, vár türelmesen, míg végül sikerül beindítania a kocsit - örömmel hajt az étteremhez, ott azonban csalódnia kell: senki színét sem látta az asszonynak. A helybeliek semmiféle hajlandóságot nem mutatnak a segítségnyújtásra, hamarosan kiderül, hogy a hatóságok is tehetetlenek az ügyben, az új élet reményével kecsegtető utazás pedig rémálomszerű, kegyetlen élethalálharccá aljasul.
Mostow szkriptje nem sokat tököl a felvezetéssel: percek alatt kirángatja Jeff lába alól a talajt, a férfi pedig egy számára totálisan idegen, ismeretlen szabályrendszer szerint működő, kiút nélküli labirintusban találja magát. Hazugságok és féligazságok útvesztőjében bolyong, fogalma sincs, kinek hihet, minden és mindenki ellene van. Környezetének tagjai legjobb esetben is megveszekedett őrültnek hiszik, azt kívánják, bár visszatakarodna a sivatagból oda, ahová való. Bár a film dicséretesen felhasználja a kietlen táj nyomasztó, emberellenes kulisszáit, az igazi fenyegetést itt a helybéli tahók jelentik: olyan figurák, akiknek szent meggyőződésük, hogy saját territóriumuk határain belül bármit megtehetnek. És meg is teszik, amikor csak alkalmuk nyílik rá.
A redneck-falka vezéreként és gondoskodó, dolgos családapaként egyaránt működő Barr nyilvánvalóan pszichopata, de nem ösztönszerűen, inkább előre megfontolt szándékkal, hidegvérrel átgondolt terv szerint cselekszik, tevékenységére egyfajta üzleti vállalkozásként tekint - pont ettől olyan pokoli félelmetes. Lekenyerezhetetlen, nem ismer irgalmat, és felesleges alkudozni vele: Az országút fantomja John Ryderével szemben nem valamiféle felsőbb cél, messianisztikus küldetéstudat vezérli, egyszerűen csak lóvét akar - ez pedig a lehető legszemetebb hajtóerő egy amorális elmebetegnek. Nem kevésbé kattant, összehangolt csapatmunkában működő brigádja örömmel - és nyilván némi kápé fejében - asszisztál kegyetlenségeihez, a kurva nagy semmi kellős közepén senkinek nincs jobb dolga, mint hogy ártatlan, sejthetően jómódú átutazókat öldössenek halomra.
A folyamatosan fokozott feszültség bámulatosan pörgős cselekménnyel párosul, a fináléra pedig makulátlan, szemet gyönyörködtető, vérprofin levezényelt akcióorgiába vált. Mostow nagyon érti az autós üldözéseket - talán megegyezhetünk abban, hogy a T3 egyetlen értékelhető pontja is az a bizonyos vontatós ámokfutás volt - az utolsó percek hídkorláton billegő kamionján lezavart, elkeseredett bunyója pedig a maga morbid, de maximálisan kielégítő végkimenetelével egyenesen frenetikus.
Russel minden Snake Plisskeni tökösségét mellőzve, meggyőzően hozza az eseményeknek kiszolgáltatott, de feleségéért bármire képes, begőzölt és legyűrhetetlen átlagembert, J.T. Walsh rezzenetlen, érzelemmentes ábrázata pedig egyszerre bicskanyitogatóan irritáló és hátborzongatóan nyugtalanító - a rendőr előtti ártatlan mentegetőzése ezen sorok írója számára minden idők egyik leghatásosabb "A jó kurva anyádat!"-jelenete.
Douglas Milsome operatőri munkája abszolút telitalálat, a gigászi sivatag kérlelhetetlen hatalmát érzékletesen közvetíti, az akciójeleneteket pedig kellő dinamikával és lendülettel prezentálja, a film igazi aduásza azonban a zseniális Basil Poledouris (Conan, Robotzsaru, ilyesmik) elképesztően hangulatos, sejtelmes és idegőrlő score-ja: már a remekül eltalált főcím alatt felcsendülő dallamok is elegánsan, de félreérthetetlenül tudatosítják a nézőben, hogy itt bizony valami óriási gebasz készülődik.
A félelem országútján soha nem lesz olyan megkerülhetetlen hivatkozási alap, mint Spielberg legendás Párbaja, inkább a bármikor újranézhető, és mindig tökéletes szórakozást garantáló akció-thrillerek ligájában játszik. Lebilincselően izgalmas, eszeveszetten pörgős és nagy műgonddal legyártott munka - van, hogy ennyi pont elég az üdvösséghez.