A paradicsomban nincs gyilkosság, hangzik el többször is a filmben. Ez a sztálinista rezsim álláspontja 1953-ban, Szovjetunióban. Aki megkérdőjelezi, számíthat rá, hogy egy nap megáll a háza előtt egy fekete autó, és zsákkal a fején hurcolják el. Úgyhogy Leo Gyemidov (Tom Hardy), a második világháború hősi veteránja, a moszkvai titkosrendőrség tagja bajban van, amikor rájön, hogy egy perverz gyerekgyilkos szedi áldozatait a dicsőséges apaföldön. Mert hogyan nyomozhat egy olyan tettes után, aki a párt szerint nem létezhet?
A 44. gyermek (Child 44) Tom Rob Smith azonos című bestsellerének (egy trilógia első darabjának) adaptációja, és nagyjából a rosztovi rém, Andrej Romanovics Csikatilo ’70-es, ’80-as évekbeli gyilkosságain alapul (Csikatilo tetteit konkrétabb formában is feldolgozták már 1995-ben, a Stephen Rea és Donald Sutherland főszereplésével készült X polgártársban - nagyon erősen ajánlott darab). Vagyis krimi, de egyáltalán nem ez a lényeg benne: az elnyomás, a paranoia olyan borzalmas súllyal nehezedik rá, hogy a whodunitnál sokkal fontosabbá válnak benne a nyomorúságos, sötét körülmények közt boldogságukat kereső, vagy sokszor inkább simán csak túlélni igyekvő karakterek hányattatásai (az orosz cenzoroknak olyannyira nem tetszett ez az ábrázolásmód, hogy cakk-pakk be is tiltották a filmet).
Leónak nem csak a gyilkossal kell megbirkóznia, hanem egy ellenségévé vált tiszttársával, Vaszilijjel (Joel Kinnaman), felesége, Rajsza (Noomi Rapace) mélyen személyes és felkavaró titkaival és az egész kommunista diktatúra kérlelhetetlenségével és kegyetlenségével is – miközben jól tudja, hogy ez utóbbi rendszernek ő maga is aktív része, és rengeteg vér tapad a kezéhez. A brutális képekkel tűzdelt nyomozás azért olyan izgalmas és nyugtalanító (már azon túl, hogy egy beteg állat gyerekeket öldös), mert a főhősnek az egész romlott társadalmi berendezkedéssel kell szembemennie, így mintegy mellékesen és véletlenül lázadva fel mindaz ellen, amit addig szolgált.
Ez persze valahol csak a „hamisan megvádoltak, és most menekülve kell bizonyítanom ártatlanságomat”-sztori, ám ezúttal egy perverz csavarral megfejelve. Itt végképp nem számít a moralitás, az ember, az igazság, de még a diktatúra saját törvényi rendszere sem – a Szovjetunió identitását elhaló sikolyok, fekete autók, egyenruhás végrehajtók és az utópiapropaganda érdekében vasúti sínek mellett halni hagyott kisgyerekek határozzák meg. És a titkok meg a hazugságok – nem csak a politikában, a titkosrendőri munkában, hanem mindenhol, az otthon állítólagos melegében, a négy fal között, a hitvesi ágyon is.
A jelenet, amelyben egy koszos, büdös, lepukkant lyukban Rajsza elszánt könnyek között feltárja férjének házasságuk igazi természetét, hátborzongató, felkavaró, szívbemarkoló, zsigerekben tőrt forgató. Rapace és Hardy szenzációs páros (egyébként mindenki más is remek, Gary Oldmannel az élen, és még az apróbb szerepekben is olyan nevek bukkannak fel, mint mondjuk Charles Dance), az a pár perc pedig totális érzelmi sokk, filmek és könyvek közt is párját ritkító, briliáns és félelmetes demonstrációja a diktatúra még akaratlanul is mérgező, fertőző, pusztító természetének, a „paradicsom” igazi, személyes, a lelket felzabáló poklának.
„Mindketten gyilkosok vagyunk”, mondja a végjátékban a tettes Leónak, és igaza van. A 44. gyermek egy sötét, kényelmetlen kommunista-noir fojtogató atmoszférával és a bizonyossággal, hogy így vagy úgy, de mindenki bűnös: ölésben, hazugságban, elnyomásban, árulásban… a sor hosszú. A gépies közönnyel működő, inhumán diktatúra és az emberi természet alapvető gyarlóságának nyomasztó találkozása ez – a kegyetlenség csak kegyetlenséget szül, legyen az fizikai vagy érzelmi, szándékos vagy véletlen, eredjen akár ambícióból, akár vakhitből, akár betegségből.