Kaijumax #1
Történet és rajz: Zander Cannon
Oni Press
Már amikor először megláttam a Kaijumax borítóját, tudtam, hogy ezt mindenképpen el kell olvasnom: egyszerűen briliáns high concept a fegyenc óriásszörnyekkel teli szigeten játszódó börtöndráma, ami ráadásul egyáltalán nem realisztikus, hanem inkább egy rajzfilmes irányba hajló stílust használ. Szerencsére az író/rajzoló Zander Cannon nem ma kezdte a szakmát, ráadásul olyan szerencséje volt, hogy Alan Moore és Gene Ha mellett dolgozhatott a zseniális Top 10 sorozaton, majd teljes egészében illusztrálhatta annak spin-offját, a Smaxet. Azóta saját kiadót alapított (Big Time Attic), és indított egy Double Barrel című digitális képregénymagazint, de továbbra is dolgozik más, nagyobb kiadóknak is, így születhettek meg további sikerei, a Heck és a The Replacement God. Legfrissebb önálló munkája az Oni Press égisze alatt jelent meg.
A történetet Electrogor, a supermax szörnybörtönbe frissen érkező, elektromossággal táplálkozó, gyerekeitől elszakított bogárszörny szemszögéből ismerhetjük meg, aki rögtön felkelti a helyi bandák figyelmét. Rengeteg börtönfilmes klisé köszön vissza humorba csomagolva, a fegyencek szövegét okosan kitalált szleng tarkítja (az „Oh, my God!” helyett az „Oh, my Goj!” kifejezést használják, ami egyértelműen a kvintesszenciális, ősarchetípus Godzilla eredeti, japán nevére, a Gojirára utal, vagy például a japán szörnyfilmekből szalasztott lényeket J-popnak becézik), az egyik banda vezetője egy élő vulkán, a konditerem elemei felhőkarcolókból és tankerhajókból állnak, a sakkozó elítéltek autókat használnak bábunak, a shiv (házilag barkácsolt szúrófegyver), amit hősünk kezébe nyomnak, hogy intézzen el valakit, egy olajtanker élesre fent fémdarabjából készült- szóval Cannon sziporkázik, amikor a részletekről van szó.
A sziget őrei mind Power Ranger-szerű szuperharcosokká képesek válni, és közülük is legfőképpen a Kang fegyőrt rettegik a szörnyek, aki megpróbálja kiszedni hősünkből, hogy hol vannak a gyerekei, mert őket is el akarja zárni az emberi társadalomtól, mielőtt valami kárt okoznak. A dolgokat némiképp komplikálja, hogy Electrogor egy éppen szabaduló, széttetovált szárnyú, óriási molylepkére bízza ezt a titkot, hogy ételt küldhessen nekik, de kiderül, hogy Hellmoth egy pszichopata kannibál, aki felzabált egy teljes várost (ez az apró technikalitás, ami miatt ki kell engedjék: nem maradt szemtanú), és most a gyerekei felé tart. Ebből sejthető, hogy a következő füzetekben egy nagy szökési terv kidolgozására kerül sor.
Cannonnak sikerül az az igazán nehéz manőver, amit eddig kevesektől láttam (legjobb példa erre az Adventure Time): úgy lavírozik egy abszurd, rajzfilmes világban, hogy képes drámai pillanatokat felépíteni benne, pedig minden emberi számítás szerint egy pillanatra sem kellene komolyan venni a bálnamajom hibridekből, rákollós páviánokból és szárnyas teknősökből álló társaságot. Hogy a képregény mégis működik, azt csakis egy profi szakmabélinek köszönhetjük. (Nagy Krisztián)
Kanan: The Last Padawan #1
Történet: Greg Weisman
Rajz: Pepe Larraz
Marvel Comics
A héten úgyis Star Wars-lázban ég az egész világ (igen, az EGÉSZ – ha te nem, akkor nem vagy része a világnak; sajnálom, hogy tőlem kellett megtudnod), szóval naná, hogy elővesszük a legújabb SW-képregényt is. Ami érdekes élmény volt, merthogy a Marvel újonnan indult SW-szériái közül (úgymint: Star Wars, Darth Vader, Princess Leia, Kanan) ezt vártam a legkevésbé. A Kanan a Star Wars: Rebels című pofás kis animációs tévésorozat jedijének háttértörténetét hívatott elmesélni, és a klónháború idején játszódik – mármost nekem rég tele van a tököm a klónháborúval. Vagy tíz éve mással se foglalkozik a Star Wars EU, mint a klónháborúval, minden létező médiumban szanaszétcincálták már a témát.
Most mégis úgy vagyok vele, hogy a Marvel SW-képregényeinek zászlóshajója, a kiváló Star Wars után ez az újonnan indult sorozatok legjobbika (tudom, persze, hogy egyetlen rész után ez merész kijelentés, de az idő majd úgyis igazol vagy pofán ver). A Kanan a 66-os parancs előestéjén játszódik, amikor a tizenéves padawan főhős a mestere oldalán, egy klónhadsereg élén, egy távoli bolygón harcol a szeparatista erők ellen. Weisman több elegáns és okos megoldással is árnyalja a jó és a rossz küzdelmét.
Például azzal, hogy Kanan most először érzi úgy, hogy megtalálta a helyét a világban, hogy tiszta számára létezésének célja és értelme – épp csak ezt nehéz összeegyeztetnie a jedi rend tanaival, és a ténnyel, hogy ez az önmagára találás egy pusztító, a fél galaxist felemésztő háborúnak köszönhető. Vagy azzal, hogy a történetben csatatérré vált bolygó urai számára meglehetősen közömbös, hogy ki nyeri a harcokat, a Köztársaság vagy a szeparatisták, mert az ő szempontjukból így is, úgy is egy megszálló hatalom ül majd a nyakukon – a különbség csak annyi, hogy az egyik oldal ezt pepitában adja elő.
Hogy Kanan saját, személyes története felől nézve mit jelent mindez, az még kérdés, de a kezdet kifejezetten bíztató. Pepe Larraz rajzai is egész ügyesek (sokkal jobbak, mint a kollégáié a Princess Leia vagy a Darth Vader esetében), ha nem is kiemelkedőek, a színezés viszont lehetne egy kissé kifinomultabb, visszafogottabb. (Rusznyák Csaba)
Nemo – River of Ghosts
Történet: Alan Moore
Rajz: Kevin O’Neill
Top Shelf Productions
Hugo Hercules egy rövid életű (alig öt hónapig futott) és nem túl sikeres comic strip főszereplője volt 1902-ben; egy hatalmas méretű és hatalmas erejű ember, aki többnyire triviális, hétköznapi hőstetteket vitt véghez. A karakter mára többé-kevésbé elfelejtődött (legfeljebb afféle proto-szuperhősként, érdekességként kerül elő a szuperhősök történetének taglalásakor), és semmi kétségem felőle, hogy életútjának legnagyszerűbb tettét Alan Moore Nemo-trilógiájának (a League of Extraordinary Gentlemen folytatásának/spin-offjának) utolsó részében viszi véghez: kiüt, egészen pontosan agyonüt egy kurva nagy T-Rexet, ami volt olyan méla, hogy rálépett, és tönkretette a kalapját.
Szóval Moore és Kevin O’Neill megint baromi jól elszórakoznak. Következésképp pedig az olvasó is.
A River of Ghostban Nemo kapitány immár vénséges, közeli barátai szerint (és talán ténylegesen) is szenilis és félőrült lánya, Janni Nemo és hősökből, különcökből, kalózokból álló kompániája a ’70-es évek közepén ered egy halottnak hitt ellenség nyomába, hogy aztán egy hosszú és veszélyes utazás után egy történelem által elfelejtett, teljesen eszement szigetre jusson, ahol nácik, robotok, őrült tudósok és dinoszauruszok rohangálnak. Tehát még egyszer: nácik, robotok, őrült tudósok és dinoszauruszok. Ja, és a fekete lagúna szörnyei.
Moore jó szokásához híven összedobál egy egész rakás ponyvairodalmi, filmes és popkulturális karaktert és jellegzetességet, de annyit, amennyi mindenki mást maga alá temetne. Egyedül ő képes rá, hogy ezt a rengeteg, innen-onnan kölcsönzött alkotóelemet egységes, masszív egésszé formálja, ami egyszerre izgalmas, vicces, okos, profán, elegáns és még szívmelengető is (Tarantino? Az meg ki?).
Az egész Nemo-trilógia lenyűgöző, abszolút méltó kiegészítése a LoEG-legendáriumnak, a River of Ghosts pedig egyenesen tökéletes lezárás. Ja, és Kevin O’Neill szintén zseniális – imádom a rajzaiban azt a sajátos, kissé régies, valahogy mégis modern szögletességet, amely, mint mindig, teljesen sajátos ízt ad Moore agymenéseinek. De hát ők ketten mindig is tökéletes párost alkottak. (Rusznyák Csaba)
Rebels #1
Történet: Brian Wood
Rajz: Andrea Mutti
Image Comics
A mainstream amerikai képregényeknek megvan az a némileg furcsa sajátosságuk, hogy még ha el is tekintünk a szuperhősműfajtól, viszonylag ritkán merészkednek a sci-fi, a fantasy és a (többnyire természetfeletti) horror határán túlra. A realitásban gyökeredző comicok nem valami gyakoriak (talán a kriminek/noirnak jut még egy viszonylag tisztességes szeletecske a tortából), a történelmi témájúak meg aztán főleg nem – ezt egyébként nem panaszképpen mondom, elvégre mi azért csináljuk a Geekzet, mert ugye picit szeretjük a műfaji cuccokat, és azon belül a mindenféle fantasztikumokat is. De azért néha-néha nagy öröm rábukkanni egy olyan képregényre, mint a Rebels.
Brian Wood, aki már írt egy remek vikinges széirát 2008-tól 2012-ig (Nézed a History Vikings című tévésorozatát? Tetszik? Akkor a Northlanderst neked találták ki.), most az amerikai függetlenségi háború témáját veszi elő. A Rebels egy fiatal New Hampshire-i gyarmatos, Seth Abbott története, aki 1775-ben belekeveredik a korona elleni felkelésbe, és beleszeret egy nőbe. Bár az első szám nagyrészt sűrített expozíció, rengeteg történelmi- és karakterinformációval, Wood van olyan rutinos és jó író, hogy még ezt is izgalmasan adja elő. A nyitójelenet a mogorva apával és a háborúba csöppenő fiúval szimplán briliáns.
A sztorinak különleges ízt ad, hogy nem a konfliktus szívében játszódik, hanem messze északon, ahol a farmerek a saját földjeikre kivetett adók miatt zúgolódnak – nem érdekli őket a politika, sem Anglia, sem a függetlenség, csak az, hogy ne lehetetlenítsék el az életüket. Fokozatosan ébrednek rá, hogy zúgolódásuk pusztán része valami sokkal nagyobbnak. A Rebels így egyszerre bensőséges, drámai karakterdarab, megkapó puritanizmussal elővezetett szerelmi történet (Seth és Mercy kapcsolata olyan szépen kerüli el a romantikus szálak minden létező csapdáját, hogy öröm nézni) és háborús eposz.
Az olasz és francia piacról Amerikába érkezett Andrea Mutti szívesen látott érzékenységet és kifinomultságot visz a rajzaiba, képei alapvetően realisztikusak, közben bőven akad bennük annyi egyediség (pl. az arckifejezések markáns ábrázolásában), amennyi emlékezetesség teszi őket. (Rusznyák Csaba)
UFOlogy #1
Történet: James Tynion IV és Noah J. Yuenkel
Rajz: Matthew Fox
Boom! Studios
Az utóbbi hónapokban több egészen jó, tinédzsereket főszerepeltető sorozat is indult (We Can Never Go Home, Giant Days, No Mercy, The Surface), mégis erre esett a választásom, mert egyrészt a két különc főszereplő, Becky és Malcolm nagyon jól eltalált karakterek, másrészt pedig a hat részes minisorozat a felütése alapján olyan, mint egy Twin Peaksben játszódó X-akták. Valójában a havas Wisconsinban járunk, de az egyre több munkával elhalmozott Tynionnak (Dark Universe, Hellblazer, Batman Eternal, Memetic), aki a The Woods című sorozatát ezzel párhuzamosan viszi, nem okoz különösebb gondot, hogy bizarr atmoszférájú kisvárost építsen fel (a másik képregényében egy komplett középiskola kerül át egy ismeretlen, veszélyes dimenzióba).
Becky egy magának való tinédzser lány, aki egyáltalán nem akarja, hogy felfigyeljenek rá, és megszabják az életét, amit egyébként is Mukawgeeben, ebben az isten háta mögötti kisvárosban akar eltölteni, akár az apja, a seriff vagy anyja, a helyi orvos nyomdokaiba lépve. Malcolm, akinek habókos apja a helyi, főképpen összeesküvés-elméletekkel, szürke idegen lényekkel és kriptozoológiával foglalkozó rádió műsorvezetője, ugyancsak nagyon kötődik a városkához, hiszen itt tűnt el titokzatos körülmények között az édesanyja, és azóta is az eget kémleli, hátha visszatérnek az űrlények, akik vélhetőleg magukkal vitték. Az eltűnés évfordulóján fura fényjelenség tűnik fel az égen, és csapódik be egy lakatlan, semmi közepén álló házba, de mire Malcolm odaér, már minden lángokban áll, Becky a hóban fekszik valamiféle idegen jellel az arcán, valahol máshol pedig életre kel egy számítógép, és elkezdi rögzíteni az újabb esemény adatait.
Nagyszerű felütés, és bár Matthew Fox vonalkezelése némileg egyszerű, azért megbirkózik a feladattal, sőt, az arckifejezések terén még remekel is. Finom humor, remek karakterek, egy kis csavar az idegen lényes kliséken és máris elstartolt egy könnyed és szórakoztató új sorozat. (Nagy Krisztián)
