Ii Naosuke a japán történelem egyik legfurább figurája volt, sokak szemében ellentmondásos politikája kétélű fegyverként fordult ellene. A bakumatsu korszak nagy hatalmú politikusaként tökéletesen látta az ország helyzetét, azonban a két részre szakadt haderők feudális hívei számára túl modernnek, reformpárti politikusai számára pedig túl konzervatívnak számított. Naosuke, aki minden erejével azon volt, hogy a sógun hatalmát erősítse, az amerikai hajók megérkezésekor hamar rájött, hogy a külső ellenséggel való hadakozásban Japán gyorsan alul maradna.
Hogy az országot megmentse egy esetleges háborútól, 1858-ban egy hazája számára előnyösnek éppenséggel nem mondható kereskedelmi egyezséget kötött. A szerződés a fent említett okok miatt mind a konzervatív, mint a reformpárti hatalmasságok szemét bökte, a sógun bizalmasaként pedig főleg a vidéki nagyurak szemében vált ellenségképpé.
Az ellene irányuló harag gócpontja a Mito tartomány volt, ugyanis a sógun 1858-as halála után hatalmi harc alakult ki a két ellentétes külpolitikai nézetű fél között. Mivel a sógunnak nem volt fiúgyermeke, a két lehetséges jelölt támogatói két részre szakadtak. Az egyik csoport az akkortájt 12 éves Tokugawa Iemochit, míg a másik a Mito tartomány daimyójának Tokugawa Nariakinak fiát (Tokugawa Yoshinobu) támogatta. Mivel Iemochi még túl fiatal volt ahhoz, hogy a posztját betöltse, a fundai daimyo (a daimyok azon osztályának vezetője, aki vérrokonságban állt a sógunnal) Ii Naosukét nevezte ki a sógunátus vezetőjének. Hogy a fiatal utód pozícióját megerősítse, és Iemochi Mito tartománybeli ellenségeit likvidálja, Naosuke szisztematikus „boszorkányüldözést” indított, amely végül 1860-ban, a Sakurada kapujában (Edo kastély) ellene elkövetett merénylettel ért véget. A sikeres támadás mögött a Mito tartományhoz köthető 17 ronin és egy bizonyos Arimura Jisaemon, a Satsuma klán egyik szamurája állt.
A merényletet a történészek a mai napig az 1860-as évek reformjának egyik legnagyobb katalizátoraként tartják számon, minthogy az ebből kinőtt eseménysorozat, amely a későbbi Meinji rekonstrukcióban teljesedett ki, alapjaiban járult hozzá a modern Japán kialakulásához. Fontosságát az is mutatja, hogy a japán filmesek nem először nyúltak Naosuke merényletének témájához; bár kétségtelen, hogy aki valamennyire is jártas a chanbarák világában, az tudja, hogy könnyebb olyan filmet találni a műfajban, ami a bakumatsu korszakban játszódik, mint olyat, amelyik nem.
A téma leghíresebb feldolgozása kétségtelenül a Kihachi Okamoto nevéhez köthető 1965-ös Samurai Assassin. A Sakurada Gate Incident (Sakuradamon-gai no hen, 2010) és Okamoto filmje között azonban lényegi különbség, hogy míg utóbbi főként a merénylet előkészületeit és az oda vezető utat mutatja be részletesen, és a merénylet a film csúcspontjaként funkciónál benne, addig előbbi szinte egyből ezzel indul. Az első 30 percben lezavart merényletet követően aztán végigkövethetjük az azt szervező és végrehajtó emberek sorsát, egészen a kivégzésükig.
A film első harmada mesterien megkoreografált, ám talán néhol túlontúl ambiciózus. Az első fél órába ugyanis a film szerkezete miatt belesűrítették a merénylet előzményeit, az azt indukáló politikai és hatalmi konfliktusokat és magát a szervezést, is, úgy bőven repkednek a feliratokkal tűzdelt magyarázatok, hogy ki kicsoda, milyen rangú és származású, és hol helyezkedik el ebben a szövevényes politikai konfliktusban. A hasonszőrű japán filmek egyik legnagyobb hibája, hogy a kellő történelmi háttértudás nélkül szinte érthetetlenek. Itt ez, mivel a játékidő első negyedében kell felvázolni mindazt, amit általában két órában oldanak meg, hatványozottan igaz. Még a témában jártas nézőnek is oda kell figyelnie, ha minden szereplőt a megfelelő helyére akar beilleszteni.
Ha sikeresen túllendültünk az előzményeken, megcsodálhatjuk magát a mérhetetlen aprólékossággal megkoreografált, eposzi merényletet. Mondtam már, hogy nincs menőbb annál, mint amikor szamurájok csapnak össze egymással a hóban? Nem? Akkor most mondom. Ezen nincs is mit túlragozni, a film előretolt csúcspontjába szinte képtelenség belekötni. A fennmaradó közel két óra néhol erősen fuldokol a japán filmek precizitásában és az érzelmi töltet túladagolásában, az azonban kétségtelen, hogy a második felében kifejtett politikai szálak ábrázolása a merényletéhez hasonlóan rettenetesen precíz. Részletesen követhetjük végig a szereplők menekülését, ahogy klánjaik által kitaszítottakká vállnak, és ahogy cselekedeteikkel kvázi hősi státuszt vívnak ki maguknak a köznép szemében.
A látványvilágra pedig az újhullámos japán mozikhoz méltón egy szemernyi panaszunk se lehet. Gyönyörű beállításokon és képsorokon keresztül követhetjük végig a renegát roninok menekülését, amíg végzetük utol nem éri őket. Ha röviden és tömören kellene megfogalmaznom a lényeget, akkor azt mondanám, hogy a Sakurada Gate Incident egy gyönyörűen kivitelezett, újhullámos chanbara, ami sajnos kicsit sokszor botlik meg a saját alaposságával maga elé emelt akadályokban.
