A soha el nem készült filmekről szóló cikksorozatunk – egyelőre – utolsó részében olyan egykori projektekből szemezgetünk, amelyek végül megvalósultak ugyanis, de drasztikusan más sztorival és/vagy más stábbal, mint ahogy eredetileg tervezték. A korábbi cikkeket itt találjátok: sci-fik, horrorok/thrillerek, történelmi és kalandfilmek, szuperhősfilmek, folytatások.
William Gibson: Alien 3
Az Alien 3 a ’90-es évek egyik legnagyobb nyűglődéssel megszületett filmje, tucatnyi változatot, írót és rendezőt fogyasztott el, mire végül megvalósult David Fincher irányítása alatt. Az egyik legérdekesebb verzió a cyberpunk atyjáé, William Gibsoné volt, aki többek közt Walter Hill ötletéből írta meg a forgatókönyvét. A koncepció kapásból két filmet helyezett kilátásba: az elsőben Ripley-nek még csak egy cameo jutott volna, átengedve ezzel a főszerepet Hicksnek, aki egy űrállomás-bevásárlóközpont hibriden lófrálva felfedezi, hogy a Weyland-Yutani xenomorphokból épít magának hadsereget. A film cliffhangerrel végződik: az űrállomást (természetesen) lerohanó alienek kiirtása után Hicks és Bishop megegyeznek, hogy fel kell keresni a lények forrását, és el kell azt pusztítani.
A sztoriban hangsúlyos szerep jutott egy Union of Progressive People nevű, meglehetősen kommunista jellegű szervezetnek, ami afféle hidegháborúban állt a Weyland-Yutanival. A Szovjetunió összeomlása után ez az analógia elavulttá vált, és a Fox egyébként sem volt oda a forgatókönyvért (többek közt azért sem, mert mellőzte azokat a cyberpunk-elemeket, amikért Gibsont eredetileg felbérelték). A stúdió átírásokat követelt, Gibson viszont megunta a tökölést, és lelépett.
Vincent Ward: Alien 3
Erre jött Vincent Ward, akit Walter Hill azután hívott meg a projektbe, hogy látta tőle a Navigátort. Addigra már több új forgatókönyv is született, és az egyikben, amit David Twohy írt, felbukkant a börtönbolygó koncepciója. Ward inkább szerzetesekben és vallási felhangokban gondolkodott, és végül ezt a két koncepciót fésülte össze. A sztori egy kis, műholdszerű „fabolygón” játszódott volna: a mentőkapszulájával lezuhanó Ripley szexuális kísértésként jelenik meg a kizárólag férfiakból álló, elszigetelten élő szerzetesek számára, akik szemében ráadásul a xenomorph maga az Ördög.
Ward leginkább Ripley belső konfliktusaira koncentrált (mármint a lelki konfliktusaira és a testében növekvő alien miatti konfliktusra egyaránt), és a történet ugyanúgy az önfeláldozásával végződött, mint az elkészült film esetében. De a stúdiónak természetesen nem igazán tetszett ez a „művészibb” megközelítés – pedig egyébként a fabolygó látványvilága minden vélemény és beszámoló szerint fantasztikus lett volna (ahogy azt a lenti koncepciós rajzok is sejtetik). Végül a Fox odahajított Wardnak egy karhosszúságú listát a történeten eszközlendő változtatásokról, mire a rendező kb. azt mondta, hogy menjetek a picsába. Mire a Fox ténylegesen elküldte őt a picsába. Fincher végső verziója egyébként Ward elképzeléseinek egy igen jelentős részét megtartotta.
Tim Burton: Batman 3
Tim Burton a ’90-es évek első felében eredetileg egy harmadik Batman-filmet is akart forgatni Michael Keatonnal. A tervezett sztoriban a Riddler volt a főgonosz, és felbukkant benne Batman segítőtársa, Robin is, akit egyszerre mintáztak az eredeti és a második képregényes Robinról, Dick Graysonról és Jason Toddról – egy fekete utcakölyök lett volna (és most vegyél egy nagy levegőt), Marlon Wayens alakításában. Úgy volt, hogy Billy Dee Williams visszatér Harvey Dentként (de még nem vált volna belőle Kétarcú), Dr. Chase Meridian szerepére pedig Rene Russót szemelték ki.
Csakhogy a Batman visszatér „vacak” 266 milliót hozott a konyhára a Batman 411 milliójához képest, és a Warner Burton sötétebb, bizarrabb stílusát hibáztatta ezért. Szülő- és gyerekbarátabb (meg persze merchandise-barátabb) filmet akartak, úgyhogy kipenderítették Burtont a projektből, és meghívták bele a pokol földi helytartóját, Joel Schumachert és az ő denevérmellbimbóit. A forgatókönyvet durván átírták, megjelent benne Kétarcú, Russót lecserélték Nicole Kidmanre, Williamst Tommy Lee Jonesra, Wayenst Chris O’Donnellre, a gótikus látványvilágot pedig… áh, a picsába ezzel.
Joel Schumacher: Az elveszett fiúk 2. (The Lost Boys: The Beginning)
Joel Schumacher a fél ’90-es éveket azzal töltötte, hogy összehozza klasszikus, 1987-es vámpírhorrorának folytatását (talán még jobban kellett volna próbálkoznia, akkor esetleg ez megvalósult volna, a két Batman-filmje meg nem – nem hangzik rossz alternatív történelemnek). A forgatókönyvet a kiváló Eric Red (Kék acél, Alkonytájt, Az országút fantomja) írta, és a címszereplő elveszett fiúk akciódús eredettörténetét, vagyis egy ősi vámpírral (khm: Vlad) való találkozásukat mesélte el a századforduló San Franciscójában. És ez azért elég jól hangzik.
Nincsenek infók róla, hogy a Warner konkrétan miért passzolta a projektet, a lényeg, hogy passzolta – és inkább 2005-ben csinálta meg a folytatást A törzs címen, egyenesen DVD-re. Viszont az, a pocsék kritikák és a csalódott rajongók ellenére akkora sikert aratott, hogy a harmadik rész is rögtön zöld utat kapott. (Ha most azt kérted, hogy „De minek?”, akkor jogosan teszed.)
David Cronenberg: Az emlékmás
Az emlékmás első adaptálására még a ’80-es évek közepén tett kísérletet Dino Di Laurentiis, ám ebből nem lett semmi. Kicsit később képbe került David Cronenberg, Phillip K. Dick nagy tisztelője, és úgy volt, hogy ő írja és rendezi a filmet William Hurt főszereplésével (Scwarzenegger már ekkor be akart szállni a buliba, de hiába). Csakhogy Cronenberg tucatnyi forgatókönyvváltozat és jó egyévi munka (meg egy rakás elkészült koncepciós rajz) után azzal szembesült, hogy a fejesek nem egy rá jellemzően durva és sötét filmet akarnak, hanem inkább (idézem) egy „Elveszett frigyláda fosztogatóit a Marson”. Úgyhogy Cronenberg megmutatta nekik a középső ujját, és lelépett. (Elég tekintélyes mennyiségű látványterv maradt fenn utána, ld. lent.)
A dolog iróniája az, hogy Di Laurentiis stúdiója közben csődbe ment, és ezzel elszállt az a könnyedebb, kalandfilmes követelmény is, ami miatt Cronenberg távozott. És itt jött képbe Schwarzenegger: villámgyorsan megvette a felszabadult jogokat, felkérte rendőznek Verhoevent, a többit meg már tudjuk… És bár nyilván nem baj, hogy így alakult, mert Az emlékmás baromi jó film, de azért kíváncsi lettem volna Cronenberg verziójára is. A marsi mutánsok és Quatu egyébként eleve mind az ő ötlete volt (utóbbira így retrospektíve csak azt tudom mondani, hogy: hát PERSZE, hogy az ő ötlete volt, ki a franc másé?), bár nem tüntették érte fel a nevét a kész filmben.
Indiana Jones and the Monkey King
Eredetileg ez lett volna a harmadik Indiana Jones-film Az utolsó kereszteslovag helyett. A George Lucas ötletén alapuló forgatókönyvet Chris Columbus (Szörnyecskék, Kincsvadászok) írta, és a Nyugati utazás (Journey to the West) című kínai mítosz majomkirálya szerepelt benne. Az 1937-ben játszódó, Skóciától Afrikáig vágtázó sztoriban Indy egy őt folyton elcsábítani igyekvő brooklyni lánnyal az oldalán harcba száll egy gyilkos szellemmel, talál egy kétszáz éves pigmeust, megleli a halhatatlanság barackos kertjét, és nácikkal, városőrző gorillákkal meg afrikai kannibálokkal csap össze. A fináléban aztán meghal, de a majomkirály újraéleszti.
Columbus forgatókönyvének második verziójában a majomkirályból gonosztevő lett, de Spielberg és Lucas nem szerették a sztorit az afrikaiak negatív ábrázolása és a túl hihetetlen cselekményelemek miatt (szerencsére a realisztikussággal kapcsolatos aggályaik 2008-ra mind nyom nélkül eltűntek… khhm). Columbus verziója kétségkívül zsúfolt és őrült, de attól még (vagy akár: pont azért) nagyon szórakoztató film is lehetett volna belőle. Persze aligha fog bárki panaszkodni, hogy Az utolsó kereszteslovag készült el helyette…
George A. Romero: A kaptár
Romero, a modern zombizsáner atyja 1998-ban rendezett egy élőszereplős reklámfilmet a Resident Evil 2-höz, úgyhogy duplán egyértelmű volt, hogy a játék filmadaptációját neki kell elkészítenie. Minden rendben is ment – egy darabig. Romero megírta a forgatókönyvet, és a lehető legközelebb maradt vele az első Resident Evil sztorijához és hangvételéhez – a főszereplői Chris Redfield és Jill Valentine voltak. Csakhogy a stúdió nem konkrét Resident Evil-adaptációt, hanem egy sokkal szabadabb, akciódúsabb feldolgozást akart, így Romero verzióját minden további nélkül kikukázták.
Aztán jött a következő teljesen logikus, magától értetődő lépés: felbérelték Romero helyére Paul W. S. Andersont. Várjunk csak… nem, ez kurvára nem logikus és magától értetődő. Mégis kinek jutott eszébe, hogy Paul W. S. Anderson majd jobb zombifilmet csinál, mint George A. „fucking” Romero? Igaz, a 2000-es években már utóbbi se nagyon tudott mit kezdeni a műfajjal, de még így is kétlem, hogy olyan taknyot alkotott volna, mint Anderson.
Ridley Scott: Legenda vagyok
Richard Matheson klasszikus regényének eddig három adaptációja készült (ha nem számoljuk a 2007-es, Will Smith-féle verzión élősködő asylumos I am Omegát), és akárhogy nézem is, egyik sem tudott felérni az eredetihez (a Smith-féle a legkevésbé). A ’90-es évek közepén azonban Ridley Scott is tető alá akarta hozni a maga válozatát, ami elég érdekesen hangzik: az első órájában nem lett volna dialógus, megtartotta volna Matheson könyvének nyomasztó befejezését, és lényegében nem lettek volna benne akciójelenetek. A stúdió persze ezek egyikének sem örült, főleg a 100 millió dollárt meghaladó költségvetés fényében (Scott vad mutánsokkal teli, hatalmas, földalatti „anti-katedrálisokat” akart építtetni a filmhez).
Scott kicsit átírta a forgatókönyvet, hogy lejjebb tornássza a költségeket, de miután mind az ő (1492, Tomboló szél, G.I. Jane), mind a főszerepre kiszemelt Scwarzenegger utóbbi filmjei (Végképp eltörölni, Hull a pelyhes, Batman & Robin) megbuktak, a Warner beszart, és lelőtte a projektet. Később még próbálták újraéleszteni Rob Bowman majd pedig Michael Bay (te jó ég!) segítségével, de végül csak 2007-ben, Francis Lawrence rendezésében valósult meg a Scott tervezett verziójától lényegesen eltérőm, és hát nem túl combos film. A lenti videóban az effektesek beszélnek Scott meg nem valósult adaptációjáról.
Joe Carnahan: Mission: Impossible 3
Lehet, hogy J.J. Abrams mostanra a legnagyobb geekpápák közé tartozik (bár a bíróság majd csak a Star Wars után mondja ki végső ítéletét), de attól a Mission: Impossible 3 színvonala még… enyhén szólva kétes. A filmet eredetileg nem is ő, hanem David Fincher, aztán pedig a méltatlanul sokat mellőzött, remek Joe Carnahan rendezte volna – olyannyira, hogy Carnahan 15 hónapot töltött a projekttel, mielőtt dühösen, csalódottan, kiábrándultan távozott, mert Crusie és a producerek túlságosan rá akarták erőltetni az akaratukat, és egyre inkább szétforgácsolták a kreatív szabadságát.
A dolog iróniája, hogy Carnahan elmondása szerint az ő verziója leginkább a későbbi negyedik részhez hasonlított (többek közt a csapat feloszlatása szempontjából) – egyébként pedig Kenneth Branagh (a ’95-ös oklahomai merénylet elkövetőjéről, Timothy McVeigh-ről mintázott karakter bőrében), Scarlett Johansson és Carrie-Anne Moss játszottak volna benne. Karakán és szabad szájú fickóként Carnahan (aki a lenti videóban részletesebben is mesél tapasztalatáról) egyébként simán kimondta pár interjúban, hogy az ő filmje sokkal jobb lett volna, mint ami végül Abrams irányítása alatt elkészült. És én el is hiszem neki. (Fun fact: A szupercsapatot saját bevallása szerint az M:I 3 elvesztése miatti frusztráció okán csinálta meg, mert akart valami ahhoz hasonló, nagy költségvetésű akciót, annak ellenére, hogy azt a franchise-t amúgy teljesen leszarta – látszik is a végeredményen, hogy nem volt benne a szíve.)
Terry Gilliam: Watchmen
A Watchmen megfilmesítésének története 1986-ban kezdődött: akkor vette meg a jogokat a Fox, állította rá az ügyre Joel Silver producert, és kérte fel írónak magát Alan Moore-t – aki ezen először röhögött egy jót, aztán pedig elküldte őket a picsába. A projekt némi sikertelen próbálkozás után a Warnerhez került, ahol Terry Gilliamat ültették a rendezői székbe. A szereposztás valahogy így nézett volna ki: Kevin Costner (Nite Owl), Arnold Schwarzenegger (Ozymandias), Linda Hamilton (Silk Spectre), Robin Williams (Rorschach) és Jack Nicholson (Comedian) – enyhén szólva… érdekes. Silver azonban nem tudta összeszedni a szükséges költségvetést, Gilliam pedig végül ugyanarra a következtetésre jutott, amire Moore, hogy ti. a képregény megfilmesíthetetlen, így aztán kiszállt az egészből. Filmje egyébként abszolút hű lett volna az alapanyaghoz, kivéve a végét: az ő sztorijában Ozymandias meggyőzi Doctor Manhattant, hogy menjen vissza az időben, és akadályozza meg, hogy Doctor Manhattanné váljon – ennek következtében a Watchmen karakterei kitörlődnek a realitásból, és képregényfigurákká válnak a Watchmen című képregényben…
Később David Hayter (X-Men 1-2) írt egy több forrás szerint is baromi jó forgatókönyvet (maga a híresen adaptációgyűlölő Moore is azt mondta, hogy kihozta a legtöbbet a sztoriból, amit a filmes formátumban ki lehetett belőle hozni), ami megjárta a Universalt és a Paramountot is, és aminek megrendezését Darren Aronofsky és Paul Greengrass is fontolgatta. Végül költségvetési okokból egyik sem valósult meg, és a projekt visszakerült a Warnerhez, ahol Hayter szkriptjét átírta Alex Tse, rendezőnek pedig beszállt Zack „slow motion” Snyder. Olyan is lett.
Bryan Singer: X-Men 3
Csak hogy demonstráljuk, hogy nem csak a stúdiók képesek pocsék döntéseket hozni. Két baromi sikeres X-Men után Bryan Singer azon dolgozott, hogy tető hozzá a harmadikat: az ő sztorija teljes egészében Jean Grey feltámadására és a Főnixre koncentrált volna, „mutánsgyógyszer” és egyéb mellékszálak nélkül. Jean közel mindenhatóvá válik, és bár mind az X-Men, mind Magneto próbálják maguk mellé állítani, végül a hatalma súlya alatt nyögve öngyilkosságot követ el; ám Főnix-esszenciája megmarad, elhagyja a Földet és – á la 2001 – istenszerű lénnyé válik. (A lenti látványtervek valamikor tavaly kerültek nyilvánosságra.)
A sztoriban (ahogy az alapul vett képregényben is) felbukkant volna Emma Frost (elvileg Sigourney Weaver), Küklopsz megépítette volna a Danger Roomot, a Főnix pedig megkapta volna a forrásműből ismert tüzes főnixmadár-alakját. Csakhogy Singernek közben felajánlották a Superman visszatért, ő pedig nem tudott nemet mondani rá. Otthagyta a mutánsok harmadik mozis kalandját az acélember kedvéért, és így történt, hogy kaptunk egy rossz X-Men-filmet és egy rossz Superman-filmet. Szóval, ja, elég szar döntés volt.
