(Képtelenség érdemben írni az évadról a 10. epizód részletezése nélkül, de a későbbiekből semmit sem spoilerezek el.)
„Nagyon szeretünk téged” – mondja az amerikai asszony a mellette álló férje nevében is tinédzser lányának, tipikus, amerikai kertvárosi házukban. Oroszul. A szavak egyszerre hátborzongatóak és meghatóak. A lányban világok dőlnek össze, az egész élete felfordul, tizenhat évnyi hazugság és színjáték lepleződik le, és hirtelen minden megkérdőjeleződik számára, amit valaha tudni vélt. Szülei nem minta-amerikaiak, hanem szovjet kémek.
A ’80-as évek elején járunk. Elizabeth (Keri Russell) és Philip Jennings (Matthew Rhys) sok éve érkeztek az Egyesült Államokba, hogy férjként és feleségként tisztes családot alapítsanak, és látszólag tisztes polgárként éljék tisztes amerikai életüket tisztes otthonukban és tisztes családi vállalkozásukkal. Valójában azonban az FBI által „illegálisaknak” nevezett szovjet ügynökök közé tartoznak, és az a dolguk, hogy kémkedjenek, lopjanak, és ha kell (általában kell), öljenek az Apaföld nevében.
Az elegáns, kifinomult cselekményvezetésű The Americansben bőven megvannak a témától elvárt izgalmak, üldözések, átverések, bár a készítők értelemszerűen óvatosan és visszafogottan bánnak az amúgy sem gyakori akciókkal: itt árnyékokban settenkedő, álcában dolgozó, több, párhuzamos életet vezető karakterekről van szó, ha a fegyverek dörögni, a gumik pedig csikorogni kezdenek, az azt jelenti, hogy valamit elrontottak. Ha pedig sokat hibáznak, az egy ilyen realisztikus kémdrámában a végüket jelenti. De a sorozat egyébként sem erről szól – hanem a házasságról és a családról.
Joe Weisberg showrunner egykor a CIA-nak dolgozott, és olyan ügynökök ihlették a széria elkészítésére, akik külföldön dolgoztak, velük élő családtagjaiknak pedig fogalmuk sem volt róla, hogy mit is csinálnak valójában. Így a The Americans mindig is a család és a munka képtelen emocionális összeegyeztetése körül forgott: nem arról van szó, hogy Elizabeth és Philip ellenséges terepen hajtanak végre akciót – hanem arról, hogy ellenséges terepen élnek. Nap, mint nap, hosszú évek óta, egész életüket az ügynek áldozva, mindig a hátuk mögé nézve, az alkalmankénti biztonságnak legfeljebb csak az illúziójával. Ténykedésüknek nincs lejárati ideje, nincs mission: accomplished, ami után csomagolhatnak, és mehetnek haza.
Mindezt úgy, hogy házasságukat a Központ, vagyis a KGB rendelte el, mint fedősztorit az amerikai küldetésükhöz. Egy egymáshoz kényszerített férj és feleség, akik elfojtott sebekkel, traumákkal, kételyekkel kucorognak hazugságvárukban, örökre feláldozva a normál életet a szovjet ügy rideg oltárán. Az első két évad főleg ennek a házasságnak a szükségszerű döccenőiről szólt: Elizabeth és Philip szerencsésnek mondhatják magukat, amennyiben álcájuk egymás közt megszűnt hazugságnak lenni, vagyis kapcsolatukat megtöltötte a tisztelet és a szeretet – sőt, a szerelem. De attól ez még messze nem egy hagyományos házasság: kényszer szülte, feszültségekkel teli, és terhes egy olyan ideológiától, amelyet mindketten önmaguk fölé helyeztek.
Egy este az illegálisak életében: egyikük otthon várja a mit sem sejtő gyerekekkel, hogy a másik hazaérjen aktuális feladatáról, és odabújjon hozzá az ágyba egy másik férfi/nő illatát hozva magával, akit az ügy érdekében el kellett csábítania, miközben a levegőben végig ott csüng a lehetőség, hogy talán nem is tér haza, mert lebukott, és majd az FBI rúgja be az ajtót.
A harmadik évad már főleg Jenningsék két gyereke, és főleg az elsőszülött Paige körül forgott. A lány a Központ szerint már elég idős hozzá, hogy szülei beavassák őt az igazságba, és ún. második generációs illegálist, vagyis Amerikában született szovjet kémet faragjanak belőle. Ez az utasítás újabb éket ver az azt inkább támogató Elizabeth és az azt inkább elutasító Philip közé. Saját életüket tekinthetik másodlagosnak az ügyükhöz képest, ám a szülői szeretetet nem nyomhatja el semmilyen ideológia – így vagy úgy, de természetszerűleg azt akarják, ami a legjobb a gyereküknek. Ám a döntés végül kikerül a kezükből.
A 10. rész (Stingers) az egyik legnagyszerűbb sorozatepizód, amit valaha láttam. Miközben a Jenningsék szomszédságában élő szövetségi ügynök, Stan (Noah Emmerich) kezd gyanakodni a Philip által beszervezett FBI-os titkárnőre, és miközben a főszereplők az afgán háború kimenetelét igyekeznek befolyásolni a támogatásért Amerikába utazó mudzsahed lekapcsolásával, Elizabeth és Philip kénytelenek elmondani Paige-nek az igazságot. A lány nem hülye, régóta sejti, hogy valami nem stimmel a szüleivel, akik immár képtelenek a szemébe nézni, és hazugságokkal etetni őt tovább.
A jelenet briliáns, mélységesen drámai és elviselhetetlenül feszült. Elizabeth és Philip egyszerre állnak a tinédzser sokkjának teljes és döbbenetes ereje előtt (Holly Taylor hatalmasat alakít) a gyermeküket szerető és féltő szülőkként és a lelepleződés következményét hidegen mérlegelő, profi kémekként. Eddig ki-be járkáltak egyik világból a másikba, most viszont a kettő között rekedtek. Dönteniük kellene, de nem létezik jó döntés: ha a családot választják, óhatatlanul lebuknak, és börtönbe kerülnek, ha a hazát, akkor elveszítik a családjukat, és azzal odalesz önnön emberségük is. Marad a határmezsgyén való, veszélyes, kiszámíthatatlan lavírozás, és a szinte teljes bizonyosság, hogy előbb-utóbbi valaki, valahogy, valamilyen szituációban megint kiveszi a kezükből a döntést.
Weisberg bravúrja (itt és a sorozatban úgy általában), hogy bár „hősei” a kommunizmus nevében, amerikai földön, titokban ártatlanokat (is) ölő ügynökök, maximálisan birtokolják a néző szimpátiáját. Nem kegyetlen, amorális gyilkosok ők, hanem nagyon is humánus, szerető emberek, akik csak teszik a (történetesen véres) dolgukat, és a legjobb tudásuk szerint élik az életüket, valami náluk nagyobbnak a szolgálatában – legyen az akár a család, akár a haza (az árnyalt, okos ábrázolásmód egyébként az összes szereplőre igaz, a szovjetekre és az amerikaiakra egyaránt). És mindez egy amerikai sorozatban.
A harmadik évadban azonban egyre szorul a hurok a nyakuk körül. A munkából fakadó és a magánéleti konfliktusok veszélyesen összefonódnak, több fronton is a lelepleződés fenyegeti őket, és talán még saját elhivatottságuk is meginog – hiszen életük átkozottul nehéz, olykor csaknem élhetetlen, és a folyamatos gyötrődést, hazugságot, lelketlen akciókat csak ideig-óráig lehet megideologizálni. Hogy hová fut ki a történetük, az a karakterek és a téma sajátosságai miatt nagyjából megtippelhetetlen – de az biztos, hogy az odavezető út izgalmas, fordulatos, esetenként pedig egyenesen sokkoló.
Már harmadik éve hajtogatom: bőven nem nézik (nézitek) elegen a The Americanst.
