A világot nagyjából 15 éve kerítette hatalmába a modern televíziós kultúra: sorozatai két vállra fektették a nézőket, és lecsippentették maguknak a mozirajongók egy jó nagy szeletét is. Ha úgy tetszik, a mozi egy jelentős része átkerült a nappalinkba, a lapos tévénkre, a laptopunkra, a tabletünkre, a növekedő igények pedig jobbnál jobb, grandiózusabbnál grandiózusabb szériák képében manifesztálódtak.
Természetesen, ahogy ilyenkor lenni szokott, a korábban erős felhozatal elkezdett felhígulni, és manapság ember legyen a talpán, aki képes a több száz vagy ezer tévés produkció közül kiválasztani azt, ami témájában a szájízének megfelelő, és még a minőséggel szemben támasztott követelményeivel is találkozik. A mai sorozatok döntően különböznek a '80-as, '90-es években képviselt ideológiától és ábrázolásmódtól: az erőszak nyíltabb és zsigeribb, az adott téma feldolgozása komolyabb és eposzibb. Részemről valahol itt kezdődik a probléma. A túladagolt tévécunami közepette évek óta hiányolom azt a klasszikus tematikát, ami a 20-30 évvel ezelőtti show-kat jellemezte. Aztán egy munkahelyi kollégám ajánlására megnéztem a Gomorrát.
A széria gócpontjában a Nápoly egyik legveszélyesebb negyedében, a Scampiában székelő maffia áll, alapját pedig Roberto Saviano azonos című tényfeltáró könyve képezi (abból készült a 2008-as mozifilm is). Saviano egyébként a sorozat készítésében is szervesen részt vett. A történet a Camorra legnagyobb helyi szervezetének felépítésébe enged bepillantást, és miközben tipikus keresztapai toposzokból építkezik, keveredik benne a Maffiózók családregénye és a Drót zárt, helyi kultúrkörének realitása.
Leegyszerűsítve az első évad Don Pitero Savastano egy szem elkényeztetett kisfiának metamorfózisa. Láthatjuk, hogy az erőskezű anya hogyan és miként járul hozzá ahhoz, hogy fia képes legyen felnőni előre predesztinált feladatához. Útját számos nehézség, probléma és megoldandó feladat övezi, melyek közepette botladozva igyekszik megtalálni az egyensúlyt és a helyes irányt. Emellett megjelenik a vezetői ambíciókkal rendelkező alvezér figurája is, aki a család fejének fiával ápolt szoros, eleinte komolynak hitt barátságát arra próbálja felhasználni, hogy a fiatal trónörököst a saját célja elérése érdekében irányítsa. Kettejük kapcsolatának átalakulása a sorozat végi nagy cliffhangerek sokaságában csúcsosodik ki igazán, hogy aztán a néző úgy álljon fel az utolsó rész végén, hogy szinte ölni tudna a folytatásért.
Olaszországban a maffia témája örökzöld, hiszem az elmúlt 60-70 évben a szervezett bűnözés olyan mértékben szőtte át az ottani közéletet, hogy a kérdéssel már nemcsak a bűnüldöző szervek és a politika, hanem a kortárs olasz irodalom is részletesen foglalkozik. Ez pedig kétségtelenül élteti azt a közhelyet, amely szerint a probléma kibeszélése lehet a gyógyír magára a problémára. Ennek fényében Saviano könyve óriási sikert aratott, az író személye pedig az olasz szervezett bűnözés elleni harc szimbólumává vált, amolyan Jake Adelstein-módra. A könyv részletesen és kíméletlenül mutatja be a Camorra világát, kapcsolatát a társadalommal a kisembertől egészen a legfelsőbb politikai színterekig.
Már e könyv is komoly vitasorozat tárgyát képezte, és ebből a tévésorozatos adaptáció is bőven kivette a részét. A tiltakozás és az ellenállás értelemszerűen a történet színhelyéül szolgáló Scampia negyedből érkezett a leghangosabban és a leglátványosabban. A helyiek ugyanis attól tartottak, hogy a lakóhelyük felé irányuló kiemelt figyelem komolyan hátráltathatja azt a bűnüldözői és társadalmi munkát, amelyet Scampia törvénytisztelő polgára a Camorra ellen vívott harcba fektettek. A hirtelen felindulásból pillanatok alatt megszervezett civil ellenálló mozgalmak tevékenységéből a helyi politika igyekezett gyorsan tőkét kovácsolni, a megmozdulások és a politikai csatározások által teremtett káosz pedig amellett, hogy az egész ország figyelmét egy irányba terelte, jelentősen hátráltatta magát a forgatást is.
A társadalom ellenállásának egyik legnagyobb bajtársa maga az olasz köztévé volt, amelynek hosszú évek óta tartó erkölcsi dogmáival a Gomorra tökéletesen szembement: a sorozat a nápolyi maffia belsejét fordítja ki, és tárja a néző elé, és ebből szinte teljességgel kihagyja mindenféle erkölcsi tanítás legnagyobb alapkövét, a jó rossz ellen vívott harcát. Ebben a világban ugyanis mindenki velejéig romlott, a látszólag pozitív cselekedetek mögött is a hatalom megszilárdítása és az anyagi javak harácsolása húzódik meg, amihez mindent és mindenkit felhasználnak a testi fogyatékos emberektől a nőkön át egészen a kisgyerekekig. És ebben szinte nyoma sincs a fikciónak, a bemutatott képsorok, természetesen szigorúan a médium sajátosságai mellett, a nyers és rideg valóságot prezentálják. Nem csoda, hogy Matteo Renzi miniszterelnök komolyan dolgozik azon, hogy Olaszország megítélését pozitív irányba terelje.
Ezen realitást mélyíti a nézőben (főleg az olaszokban) a sorozatban felvonultatott rengeteg helyszíni és kulturális origó. A Scampia negyed, a Gallo család egyik villájának forgatási helyszínként való használata és a feliratozott nápolyi dialektus együttesen járulnak hozzá ahhoz, hogy a fikció és a valóság összemosódjon, a vegyületet összefogó mátrixot pedig a kiválóan összeválogatott színészgárda alkotja. Nagy részük még olasz viszonylatban sem számított túlzottan ismertnek, amíg a sorozatot be nem mutatták: a kiemelt figyelem akkor egy csapásra piedesztálra helyezte őket.
A végére pedig még egy jó hír: természetesen berendelték a sorozat második évadát is, már javában folyik a forgatás. Konkrét megjelenésről még nem tudni, pletykálták az idei év végét, de várhatóan csak valamikor a jövő év elején számíthatunk rá. Az tuti, hogy ha elindul, én ott leszek, és „élőben” közvetítek róla! Aki pedig még nem látta az első évadot, annak csak egyet mondhatok: hagyd a fenébe egy kicsit a sok tújhájpolt, hülye sárkányt, meg csoszogó zombit, ülj le a tévéd elé, és állj neki a Gomorrának. Tuti nem fogod tudni abbahagyni.