Az Ultron kora egyszerre jobb és rosszabb film, mint elődje. A három évvel ezelőtti Bosszúállók abszolút nem szólt semmiről, azt viszont zseniálisan tette: elsőként ültette minden visszafogottság és kompromisszum nélkül vászonra a szuperhősképregények grandiózusságát, lenyűgözött látványával, humorával, a karakterek közti interakcióival. Annak idején úgy jöttem ki a moziból, mint egy tizenkét éves, aki tűzijátékokat lődöző kisvasutat kapott karácsonyra.
Egyértelmű volt azonban, hogy a folytatás sikeréhez kevés lesz ennek a felnőttet is gyermekké formáló kis csodának a puszta reprodukálása. Joss Whedon író-rendező-geekpápa nem is próbálkozott ilyesmivel, magasabbra tört, többet, jobbat akart, ez pedig önmagában becsülendő. De nemcsak a film áldása lett ez, hanem az átka is.
A Bosszúállókkal ellentétben, amely szimplán összegereblyézte a csapatot, és némi frappáns beszólogatás kiosztása utána nekieresztette azt egy idegen inváziós seregnek, most egymást érik a karaktereket építő és mélyítő, és köztük konfliktusokat generáló jelenetek. Whedon mindig is remek volt abban, hogy egy egész rakás szereplővel zsonglőrködjön egyszerre, itt pedig jobb pillanataiban még önmagán is túltesz, ahogy pl. Sólyomszem meglepően szép hátterét vagy éppen Fekete Özvegy sötét múltját a cselekmény szerves részeként, azt előrelendítő elemként tárja fel.
Ultron, Stark és Banner béketeremtésre hívatott, az emberiséget mégis kiirtani készülő mesterséges intelligencia-projektje a puszta létezésével ver éket a hősök (leginkább Vasember és Amerika Kapitány) közé, akiknek így elvi síkon is meg kell küzdeniük vélt igazukért, és tisztázniuk kell, mi a szerepük a világban, és meddig mehetnek el ebben a szerepben.
A film legjobb jelenetei egy blockbustertől szokatlanul nem az elképesztő pusztításorgiák, hanem azok, amelyekben ezek a hol ténylegesen, hol „csak” majdnem isteni lények sebezhető emberekké csupaszodnak le a szemünk előtt: félelmek és traumák hajtják őket előre, hibáznak, meginganak, torzsalkodnak, összetört lényeik egymással igyekeznek kiegészíteni önmagukat (Fekete Özvegy és Banner kapcsolata egészen megható, sőt, olykor kifejezetten szívszorító). A Bosszúállók mitikus alakokká emelte őket, az Ultron kora újra halandókat faragott belőlük.
Maga Ultron (Loki után a Marvel második épkézláb főgonosza) pedig tökéletes ellenség számukra: ő is megtört egyéniség, félkész, gyűlölettel teli, óriási hatalmat birtokló gyerek-őrült, egyszerre félelmetes és szánalmas, és mindvégig lenyűgözően izgalmas.
Komolyabb, érettebb témái és súlyosabb konfliktusai ellenére az Ultron kora azért nem egy sötét hangvételű film (ami nem is baj), Whedon sok helyütt megtartotta az első rész humorát és könnyedségét, és másokkal ellentétben (rád nézek, Zack Snyder) nem feledkezik meg róla, hogy a hősök elsődleges feladata nem a rosszak legyakása, hanem az ártatlanok védelme.
Minden pozitívuma ellenére azonban a második Bosszúállók sokkal nehézkesebben áll össze (ha ugyan összeáll) egy kerek, masszív egésszé, mint elődje. Whedon a játékidő közepe táján elveszíti az uralmat a ki-bejárkáló karakterek garmadája fölött, így egyesek elsikkadnak (főleg az újoncok, Higanyszáltól Vörös Boszorkányon át Vízióig), mások pedig csak bizonytalanul beköszönnek (Heimdalltól Hadigépig), hogy a Marvel univerzumát építgessék, és a folytatásoknak adogassák fel a labdát. Jó néhány jelenet és sztoriszál közül hiányzik az a ragasztóanyag, amely a kiváló részeket patentosan összefoghatná, és ezt még az eposzi finálé is meg-megszenvedi.
Whedon első vágása bő három órás volt, ezt nyiszálta vissza végül cirka 140 perccé – és már be is jelentették, hogy DVD-n/BD-n elérhető lesz a filmnek egy bővített verziója is. Ami jó hír, mert simán lehet, hogy ott van az Ultron korában minden idők egyik legjobb szuperhősfilmje. Addig is, míg ez kiderül, be kell érnünk a mozis változattal, ami ugyan így is piszkosul látványos és szórakoztató, de minden igyekezete ellenére sem tudja úgy tátott szájú gyerekké transzformálni a nézőt, mint elődje.