Azért ilyet nem látni minden nap: egy vámpírvadász egy asztal tetején vív kardpárbajt egy vérszívóval, fokhagymának, karónak, feszületnek se híre se hamva, de még szemfogak is csak elvétve bukkannak elő az íny mögül.
A Hammer 1974-es horrora egy furcsa műfaji hibrid, a klasszikus rémtörténet és a hagyományos kardozós kalandfilmek vegyítése. Egyike volt ez a legendás stúdió kétségbeesett próbálkozásainak arra, hogy visszaédesgessék magukhoz egyre fogyatkozó közönségüket: mindenképpen valami újat akartak mutatni, és ez nagyjából sikerült is nekik, sajnos azonban a várt hatás elmaradt. A Captain Kronos a kutyát sem érdekelte, így a tervezettel ellentétben nem lett belőle sorozat, a Hammer pedig szép lassan eltűnt, mint vámpír a ködben. De a film, érdemeihez méltón, idővel kultstátuszt vívott ki magának.
Kronos kapitány egy rettenthetetlen kardforgató, aki bölcs, púposhátú segítőtársával utazgat faluról falura, vámpírokra vadászva. Most egy régi barátja, Dr. Marcus segítségére érkezik, akit némileg aggaszt, hogy a környék fiatal lányai egymás után válnak matuzsálemkorú hullákká. A jelek szerint egy olyan vámpír járja a vidéket, amely nem a vért, hanem a fiatalságot szívja el az áldozataiból, és így biztosítja magának az öröklétet. Kronos és társa, oldalukon egy korábban megmentett, szemrevaló fehérnéppel, felveszik a kesztyűt.
Vámpírfilmként a Captain Kronos korához képest döbbenetesen progresszív. Nem csak, hogy sutba vágja a vámpírmítosz egy rakás „kötelező” elemét (ami még egy jó ideig nem lesz divat), de ráadásul hajlamos arra, hogy ezt direkt a néző szeme láttára, groteszk humorral tegye (ami még úgysem). A jelenet, amelyben a főhős válogatott eszközökkel próbálja eltenni láb alól egy vámpírrá vált, székhez kötözött barátját (merthogy többfajta vérszívó van, és mindegyiket másképp kell kinyírni), egyszerre kegyetlen, abszurd és vicces.
A filmnek egyébként is rendkívül szokatlan, egyedi hangulata van – már csak azért is, mert szinte minden jelenete verőfényes világosságban játszódik, és a titokzatos vámpír sem nagyon zavartatja magát a napfénytől. Az egészet egy furcsán álomszerű, szürreális kvalitás jellemzi, és a horrorjelenetek, noha nem különösebben véresek és kegyetlenek, részben ezért olyan hatásosak még mai is. Félelmetes, ahogy az erdőből hazafelé távozó nőt csak pár másodpercre téveszti szem elől az őt vigyázó tekintettel kísérő szerelme, és már hallatszik is a halálsikoly. Vagy, ahogy egy templomban egy falra vetülő kereszt árnyékáról kiderül, hogy nem is egy kereszt árnyéka.
Aztán egyszer csak a legjobb Robert E. Howard-hagyományoknak megfelelően egy rakás útonálló támad a hősre (alkalomadtán a vámpír megbízásából), és a horror a háttérbe húzódik, hogy teret engedjen egy daliás, kardforgató férfi már-már könnyed kalandjainak (a kocsmai küzdelem ugyan gyors és brutális, de a temetői összecsapás akár egy Errol Flynn-filmből is lehetne). A finálé különösen hatásos és bizarr, ahogy Kronos és ellensége a vámpírtranszba esett mellékszereplők közt párbajozik, és a harc minden erőlködés nélkül ingázik oda-vissza a horror és a swashbuckling elemei között.
Ha ehhez még hozzávesszük azt a mélységes humanizmust, ami a főszereplő, az ő rendkívül intelligens, púpos társa, és a velük tartó, aranyszívű lány kapcsolatából szivárog a véres vámpírfilm és a kellemes kardcsörték közé, akkor tényleg ott kötünk ki, hogy a Captain Kronos egy egészen egyedülálló darabja, rejtett kis gyöngyszeme a műfaj történetének. Nem egy kemény horror, de igencsak szórakoztató, nem véletlenül tartják az egyik utolsó igazán jó, klasszikus Hammernek.