Arcadia #1
Történet: Alex Paknadel
Rajz: Eric Scott Pfeiffer
Boom! Studios
Digitális utópia vs az összeomlás utáni valódi világ? Az elsőképregényes Paknadel feladta a főállását, hogy megírhassa az ötletét, és előrukkolt az utóbbi évek egyik legjobb koncepciójával: a tudatfeltöltés megvalósult technológia, az alkalmazásának minden morális problematikáját megoldotta egy járvány, ami elpusztította az emberiség 99%-át. Hat évvel a katasztrófa után pár száz millió túlélő maradt a valódi világban, míg négymilliárd szerencsés tudatát sikerült feltölteni halála után egy Arcadia nevű gigászi szimulációs programba. A virtuális világ földrajza tükrözi az elpusztultat, de a különböző nemzetekben különböző törvények szabályozzák a (szimulált) fizika törvényeit, azt, hogy mi számít valósnak és mi nem, vagy, hogy hogyan tekintenek a már többé nem létező halálra. A szegények még láthatóbban különböznek a gazdagoktól: ha nincs pénzed, meg kell elégedned a deafult skinnel, minden szeplőért, hajszínért vagy megkülönböztető jegyért komoly összegeket kell fizetni.
A valós (the Meat) és a virtuális világ kapcsolata meglehetősen bonyolult: az Alaszkába telepített óriási energiamennyiséget felzabáló szerverpark zavartalan működését biztosítani kell, cserébe annak számítási kapacitása és zseniális tudósokat felsorakoztató népessége a járvány ellenszerén dolgozik, halálos versenyben állva annak mutálódásának sebességével. Mindkét világ vezetői a másik irányításáért küzdenek, de kölcsönösen szükségük van egymásra, ráadásul Arcadia lakói a valós világban élők gyermekei, szülei, rokonai, ami újabb csavart ad a dolognak. Lee Pepper, az alaszkai adatközpont vezetője például abba a fura helyzetbe került, hogy amikor azt hitték meghalt, feltöltötték a személyiségét, de miután visszahozták az életbe, most kénytelen saját maga egy verzióját nézni tehetetlenül, ahogy széthullik körülötte a virtuális családja, így úgy dönt, minden szabályt megszegve kapcsolatba lép a (tulajdonképpen halott) lányával.
Iszonyatos potenciál van ebben a képregényben, a részletek és a lehetőségek lenyűgözőek. Egyrészt ott vannak a virtuális világ sajátosságai és társadalmának problémái, ahol a gazdagok eltüntetik a halálukról szóló emlékeiket, a szegények tüntetésekkel bénítják meg a közlekedést, hogy a felsőbb társadalmi rétegek ne tartsák meg maguknak az összes pixelt, és hackerek ásnak a kódolás mélyére, hogy pénzt, új külsőt vagy akár szuperképességeket szerezzenek maguknak. Másrészről a jócskán összezsugorodott valódi világban is jelentősen megváltoztak a dolgok: az USA-ban egy latin-amerikai az elnöknő, a kontinenseken szétszórt szerverbankok között zajlik az ipari kémkedés, a túlélők egy csoportja inkább az élőkre fordítaná azt a rengeteg erőforrást, amitől a „halottak” fosztják meg őket, és a szervezett, jól működő közösségek peremén már gyülekeznek a fosztogató, túlélő üzemmódba kapcsolt bandák. Mindez rengeteg filozófiai, társadalmi kérdést vet fel nem csak a kiberutópia/disztópia lehetősége, hanem számos valós, jelenleg is aktuális probléma kapcsán, így az Arcadia azon ritka képregények közé tartozik, amik effektíve elgondolkodásra és némi önvizsgálatra is késztetik az olvasót. (Nagy Krisztián)
Dead Drop #1
Történet: Ales Kot
Rajz: Adam Gorham
Valiant Entertainment
A Valiant-univerzum jobbára a másik Két Nagy árnyékában él, pedig jócskán megérdemelné a figyelmet, és ezt a képregényipar legjobb írói már előttünk felismerték, nem véletlen, hogy a kiadó friss vérrel feltöltött címeiből számosat ők jegyeznek: Peter Milligan (Bloodshot, Eternal Warrior, Shadowman), Fred Van Lente (Archer & Armstrong), Matt Kindt (Divinity, Ninjak, Rai), Jeff Lemire (The Valiant), Robert Venditti (X-O Manowar) és nem utolsósorban Ales Kot, aki a Dead Drop négy részes minsorozatát írja.
A koncepció szerint a teljes történetet négy nézőpontból követhetjük végig, mindegyik füzetben más szereplőkkel, de ugyanazon téma körül gravitálva: egy rendkívül veszélyes, öntudatra ébredt vírus mintája egy titokzatos csoport kezébe kerül, ezt akarják a terrorelhárítás oldalán (vagy éppen a sajátjukon) álló hősök megakadályozni. Nem is akármilyen eklektikus csapatot verbuvált Ales Kot erre a célra: az első részben X-O Manowar, alias a dák Aric, egy ötödik században egy idegen faj által elrabolt, elképesztő technológiájú high-tech páncélt használó vizigót áll a középpontban, a másodikban Archer, egy halhatatlan megölésére egy szekta által kiképzett, bármilyen képességet pillanatok alatt elsajátító ex-orgyilkos ered a veszélyes fiola nyomába, a harmadik füzetben Neville Alcott, a UNITY szupercsapat összekötőjeként ténykedő MI-6 kém és a nyolcvanas években mára elavult technológiával alkotott kiborg, Beta Max fog össze, míg a befejezésben Alejandra Cejudo, a washingtoni rendőrség detektívje ered az ügy nyomába.
A Dead Drop első része tulajdonképpen teljes egészében egy adrenalin-fűtötte üldözési jelenet keresztül-kasul New York utcáin, amiben a repülőgépből kiugrott Aric próbálja meg elkapni a gyalogosan, de elképesztő parkour mozdulatokkal menekülő célpontot, mielőtt az elér a városban szerteszét elszórt titkos átadási pontok (a címbéli dead drop) valamelyikéhez. Neville rádiókapcsolaton keresztül próbál neki segíteni, mert természetesen a hatóságok nincsenek beavatva az akcióba, így az X-O Manowar páncél tulajdonosának nem csak a közbelépni kívánó rendőrökkel gyűlik meg a baja, hanem az akció következményeinek rádiuszába kerülő ártatlanok megóvásával is (mondani sem kell, hogy minden ennek ellentmondó paranccsal szemben).
A megállás nélküli, maximálisan felpörgetett cselekmény éppen csak addig áll meg egy-egy pillanatra, míg a narráció elmeséli nekünk az öntudatra ébredt, saját létezésének megvédéséért a szélsőségekig elmenő antibiotikum kozmikus hátterét, vagy míg Aric a saját testével véd meg egy járókelőt a beléjük rohanó járműtől. A panelek a témához illően dinamikusak, és a rajzoló Gorham is elég jól megbirkózik a rá bízott feladattal. Mivel a téma szakít a szokásos klisékkel, így még azoknak is bátran ajánlható a minisorozat, akik egyébként hidegrázást kapnak a szuperhősöktől. (Nagy Krisztián)
Harrow County #1
Történet: Cullen Bunn
Rajz: Tyler Crook
Dark Horse Comics
Valami van az erdőben. Valami régi, sötét és rosszindulatú. Cullen Bunn új horrorsorozata óhatatlanul is Scott Snyder Wytchesét juttatja az olvasó eszébe – és nem csak azért, mert mindkettő boszorkányokról szól, hanem azért is, mert mindkettőnek egy erdő mellett élő fiatal lány a főszereplője, ráadásul hangvételükben, atmoszférájukban is igen hasonlóak. És ahogy a Wytches, az első szám alapján a Harrow County is megéri a pénzét.
A képregény egy kellően horrorisztikus, hátborzongató flashbackkel indul: Harrow County népe eléget egy boszorkányt, aki sötét szertartásokat végzett, az erdő rettenetes lényeivel kokettált, és gyerekeket ölt. A nőnek már javában forr a húsa a máglyán, amikor megjegyzi, hogy ez még nem a vég: vissza fog térni. Történetileg persze semmi különös nincs ebben a felvezetésben, de Bunn és a B.P.R.D.-n edződött Tyler Crook fantasztikus hangulatot teremtenek, és ezt a későbbiek során rendkívül ügyesen mélyítik tovább.
A valamikor a XX. század elején (de legalábbis az első felében) játszódó történet nyilván a boszorkány újbóli felbukkanásáról fog szólni: a falusiak félnek a lehetséges jövőtől, egy farmon az apjával élő, nemsokára tizennyolc évessé váló lány pedig sötét rémálmoktól szenved. A kapcsolat már most egyértelmű, nem nehéz kikövetkeztetni, hogy hová tart Bunn, és azzal sem lehet vádolni, hogy akár karakterépítésben, akár cselekményvezetésben valami mesteri dolgot vinne véghez. Viszont láthatóan elég jól érti a horror hatásmechanizmusát, és pontosan tudja, hogyan fojtogassa szimpatikus hősnőjét súlyos, már-már nyomasztó sorsszerűséggel.
A Dark Horse gótikus tündérmese-horrorként reklámozza a Harrow Countyt, és ez jó meghatározásnak tűnik: Bunn szembeállítja az ártatlanságot a romlottsággal, az idillt a borzalommal, Crook pedig remek képekben és fantasztikus színvilággal kelti életre a történtet (az egyetlen oldalas álomjelenet merész, a képregény egészétől durván elütő színkavalkádja pl. nagyszerű megoldás).
Örülök, hogy a Dark Horse talán összekapja magát végre, és nem csak a hosszú évek óta futó, stabil sorozatira épít, hanem új, potenciálisan remek szériákat is piacra dob. (Rusznyák Csaba)
Ms. Marvel #15
Történet: G. Willow Wilson
Rajz: Takeshi Miyazawa
Marvel Comics
Úgy kellett már ez a képregénysorozat, mint egy üde szellő egy tikkadt nyári napon. Bár az utóbbi években kezdenek rájönni a Marvelnél és a DC-nél is, hogy nem muszáj mindig mindent véresen komolyan venni, azért még mindig a sötétséggel, világvégékkel és tragédiákkal teli szuperhőscuccok vannak (bő) túlsúlyban. Ami önmagában egyébként nem is baj, mert amíg ezeket olyanok írják, mint Scott Snyder, Jonathan Hickman vagy Rick Remender, addig hajrá, de azért nagyon nagy öröm olykor kézbe venni egy olyan szériát, mint a Ms. Marvel.
G. Willow Wilson képregénye kedves, humoros és frappáns, még akkor is, amikor épp egy gonoszverő fináléról van szó, mint ezúttal. Az Inhumánok belharcába belekeveredett főhősnő rosszfiúk karmai közül igyekszik megszökni New Attilanból, szóval csattannak a pofonok, zajlanak a hajszák, de közben jut idő kedélyes hangulatra, finom poénokra és már-már rajzfilmesen könnyed vonásokra is. Wilson egyaránt remekül kezeli az akciót, a humort, a családi és az esetleges romantikus szálakat is, ez pedig azért nem kis dolog. És persze az sem árt, hogy a címszereplő egy 16 éves pakisztáni lány: ilyen szuperhősből nem sok szaladgál a nagyvilágban.
Wilson fantasztikus érzékkel találta ki Kamala Khan karakterét, kb. ő most az a szeretnivalóan csetlő-botló, hatalmas szívű, jót akaró, de saját családi és magánéletében kissé ügyefogyott tinédzser a Marvel univerzumán belül, aki 50 évvel ezelőtt Peter Parker volt. Amikor valami új, nem fehérbőrű figurát (ráadásul nem férfit) vezetnek be a mainstream képregényekbe, mindig van egy rakás szűklátókörű szerencsétlen, aki túlzott politikai korrektségről meg propagandáról fröcsög, de az olyan szériák, mint a Ms. Marvel (vagy akár Brian Michael Bendis Ultimate Spider-Manje a fekete-hispán Miles Moralesszel) az ilyeneknek a puszta minőségükkel fogják be a szájukat (hasonlóért ld. még Jason Aaron Thorját az új, női címszereplővel).
Szóval a Ms. Marvel nagyon kellett már. Nem csak a hangvétele, a stílusa, hanem a hősnője miatt is. Öröm olvasni. Kicsiknek, nagyoknak, nőknek és férfiaknak. (Rusznyák Csaba)
Secret Wars #1-2
Történet: Jonathan Hickman
Rajz: Esad Ribic
Marvel Comics
Eljött a világvége! Vagyis már megint péntek van. Bár ez most elvileg más, mint a többi. Jonathan Hickman két és fél éven át, bő 80 füzettel vezette fel a Secret Warst – és aki még nem olvasta volna a szerző Avengers és New Avengers címeit, az azonnal álljon neki. Nem csak azért, mert a Marvel történetének egyik legambiciózusabb, legmonumentálisabb és legdeheroizálóbb sztorija (amellett az egész Marvel Univerzum kivégzése), hanem azért is, mert anélkül kb. semmit sem fog érteni a Secret Wars első részéből. Amit márpedig érdemes elolvasni, mert nagyszerű (akit ennyi nem győzött meg 80 képregény gyors átnyálazásáról, azt pár nap múlva bővebben is igyekszem majd rávenni a dologra).
A Secret Wars trükkösen indul: az első száma nem is annyira a Secret Wars első száma, mint az említett monumentális Avengers /New Avengers történetfolyam zárlata. Világok ütköznek össze, univerzumok semmisülnek meg, hősök halnak meg. Pontosabban: mindenki meghal, és minden véget ér. Esad Ribic realisztikus, részletekben gazdag, eposzi képi világa segítségével Hickman könyörtelenül szabadítja rá az apokalipszist a Marvel világára, és ezúttal nincs menekvés. A Secret Wars első száma döbbenetesen fatalista és tragikus, kis túlzással torokszorító, annak ellenére is, hogy rég tudtuk, ez a crossover az univerzum pusztulásával kezdődik majd. Olyat meg viszonylag könnyű írni: monumentális akciók, fájdalmas haláljelenetek, ilyesmivel nem nagy kunszt hatást elérni. Persze, hogy iszonyúan olvastatja magát.
Szerencsére a második rész, a Secret Wars tényleges kezdete is tartja a színvonalat, ezzel pedig Hickmannel már nehezebb dolga van: egy új, a multiverzum pusztulása utáni, rejtélyes világot épít fel, amelyben Doom istenkirályként uralkodik, és senki sem emlékszik rá, hogy valaha létezett egy másik élet, egy másik világ is – talán még maga Doom sem, ez egyelőre nem tiszta. A különböző univerzumok darabkáiból és hőseiből/gonoszaiból összetákolt Battleworld főkonfliktusa egyelőre még körvonalazódni is alig kezd (pedig egy közel ötvenoldalas képregényről beszélünk), de ez nem baj, egyértelműen kell az expozíció.
Hickman szépen, türelmesen és érdekfeszítően fekteti le az új, izgalmas ötletekkel és furcsaságokkal (pl. Thorokból álló rendfenntartó erő) világ szabályait, és határozza meg a karakterek abban betöltött szerepét. Aztán megjelenik Thanos és kompániája az elpusztult Marvel (és ultimate) univerzumból, és nem értik, mi ez a Doom-vallással átitatott hely – ennek pedig a maguk módján adnak hangot, és színrelépésük természetesen brutális erejű. Szóval ez egyelőre remek, és nyilván rengeteg potenciál van benne. (Rusznyák Csaba)
