A mai napig nem tudom kellő racionalitással megmagyarázni, hogy miért nézem még mindig az Arrow-t. Még csak azzal sem tudom áltatni magam, hogy a képregények/szuperhősök iránti vonzalmam, urambocsá’, elfogultságom tart a seggemen hétről hétre egy óra erejéig, mert pl. a szintén CW-s Smallville-t anno minden gond nélkül, sőt, felszabadultan és örömmel kaszáltam, és az Agents of S.H.I.E.L.D. is rég kiesett a kegyeimből. Az Arrow-t mégsem tudom magára hagyni, pedig nem más, mint egy eszement túlkapásokkal, buta emocionális hullámzással és kényszerű fordulatviharral teli szappanopera, amelynek picsogó-szerető-csalódó-durcizó karakterei történetesen maszkot viselnek, és gazfickókat gyepálnak. Rossz, valahogy mégis jó nézni.
Namost, a szappanopera-elemek persze szinte minden sorozatban megvannak, evidens módon főleg azokban, amik sok karaktert mozgatnak; és egyáltalán nem biztos, hogy negatív hatásuk van, szóval hiba volna a műfaji/formátumi besorolást exkluzíve pejoratív értelemben felfogni – még a kábeles sorozatok esetében is. Az pl. teljesen világos, hogy a Maffiózók sokat cincált-citált-vitatott befejezése egy csodálatos, briliáns elismerése a soha véget nem érő történetszálakkal és melodrámai, érzelmektől túlfűtött karakterviszonyokkal jellemzett szappandramaturgiának. Vagy ott van a Sons of Anarchy, ami tokkal-vonóval egy male-bonding szappanopera férfiaknak. És mindkettő baromi jól működik.
Viszonylag kevés sokévados széria létezik, amelynek narratívája olyannyira elegáns és fókuszált, hogy teljesen elhagyja a fent említett jellegzetességeket (ld. Breaking Bad). Ami viszont az Arrow-t illeti? Az ujjongva a keblére öleli, simogatja, csókolgatja, eteti, gondozza őket. Valószínűleg épp azért nem tudok haragudni rá, mert faarccal vállal fel mindent, amit egy komolyság és érettség zászlaját lengető dráma lángszóróval tartana távol magától.
A szappanopera egyik sajátossága, hogy úgy van kitalálva, hogy a néző bármikor be tudjon kapcsolódni: teljesen mindegy, hány száz tragédia, átverés, érzelmi összeomlás, szerelmi háromszög esett meg korábban, mindig az aktuális konfliktusok számítanak. Ilyen az Arrow is. Lehet, hogy ha a közepén kezded el nézni, egy-két részig néhol össze leszel kicsit zavarodva, de úgyis hamar letisztázódik minden, ami fontos. A friss néző nem tudja, mi volt korábban – az új meg már nem emlékszik. Mert most komolyan, idézze már fel nekem valaki három év után, hogy a sorozat két tetszőleges karakterének milyen főbb fordulatok mentén alakult a viszonya. Én már kurvára nem tudom számon tartani, Oliver mikor melyik Lane-csajt döngölte, mikor és miért hazudott a húgának vagy a volt nőjének (bármelyiknek), és hogy az cserébe mikor és meddig volt dühös rá miatta. A bepipulások és a megbocsátások epizódonként sorjáznak egymás után, ráadásul sokszor ordítóan triviális dolgok következtében.
Az okok úgysem fontosak: a lényeg, hogy minden részben legyen egy jelenet, amelyben valamely karakter hitetlenkedve, érzelmi sokktól bénultan reagál valami hű de durvaságra, és egy, amelyben mások gyengéd, megbocsátó, szeretetteljes ölelésben és/vagy csókban forrnak össze. A „soha többé…”, a „még soha életemben…”, a „mindennél jobban…” és az efféle kijelentések a „szép napunk van” fajsúlyával és gyakoriságával repkednek. Minden, ami történik, iszonyatosan fontos, mindenből erkölcsi/lelkiismereti/magánéleti problémát kell csinálni, és minden vagy rendkívül csodálatos, vagy hihetetlenül borzalmas. De főleg utóbbi, mert az Arrow nem ismer tréfát és könnyedséget, egy légkalapács szorgalmával igyekszik beleverni nézőjébe a képernyőrepesztő, zsebkendőirtó drámát (spin-off/testvérsorozata a The Flash egyébként némileg hasonló módszerekkel él, csak sokkal könnyedebb, vidámabb stílusban teszi, ezért kevésbé tolakodó).
Mindez tökéletesen ágyazódik bele a klasszikus szuperhőstémákba – vagy inkább azok ágyazódnak bele a szappanoperába. Az Arrow-ban minden ellenség, minden új fenyegetés, minden küzdelem csak egy újabb ürügy a fenti érzelmi kitörésekre. Oliver fő lelki problémái az „amiatt, amit csinálok, nem lehetek együtt a szerelmemmel”-féle férfias rinyálástól a „minden az én hibám”-féle önsanyargatásig terjed, és szinte minden egyes akciójelenet után előkerül valamelyik nagy világfájdalom – ha épp nem az övé, akkor valaki másé.
Merthogy a sorozatban lassan már a legutolsó mellékszereplőből is szuperhős lesz (a főszereplőt mostanra egy egész jelmezes kompánia veszi körül, akik két éve még mind átlagos nők és férfiak voltak), vagyis a szappanopera egyre csak dagad és bonyolódik, simán elvisel még egy „Én vagyok az apád”-szerű klasszikust is. A szériára, annak komolykodó hangvétele, képi világa (és persze a milliárdos önbíráskodó karaktere) miatt sokszor afféle Batman-pótlékként utalnak, noha a szülei halálán harminc év után is lamentáló Bruce Wayne egy csillámpóni az Arrow búval- és felelősséggel baszott címszereplőjéhez és instant morális, szerelmi és baráti konfliktusokat és bölcsességeket pufogtató társaihoz képest.
Persze el kell ismerni, hogy amikor a sorozat erőt vesz magán, akkor háttérbe tudja szorítani a fenti csacsiságokat: a harmadik évad utolsó pár része, lényegében a nagy finálé, annak minden átverés-duplaátverés játékával a természetéből adódóan sokkal letisztultabb, koncentráltabb, a cselekmény szinte már nyílegyenesen gördül előre az időtöltő és –húzó szappanelemek nélkül.
Más kérdés, hogy az akciók sokszor még csak nem is jók, vagy mondjuk úgy, durván változó színvonalon mozognak (a színészi játékokat meg inkább jobb nem is említeni). Ra’s al Ghul és Oliver évadközepi hegyi párbaja döbbenetesen hatásos, nyers, szép és profin koreografált (bármilyen nagyszabású mozifilmbe elmenne), ugyanakkor az Arrow és az Atom nagyban beharangozott harca nevetségesen rövid és élvezhetetlen kulimunka, annak tipikus esete, amikor úgy akarnak high-tech szuperhős-akciót forgatni, hogy nincsen rá sem pénz, sem ötlet.
A szappanopera nélkül mindenesetre az Arrow hosszútávon életképtelen – három év után egyértelmű, hogy ez határozza meg az identitását, és ez az abszolút "bűnös élvezet"-faktoron túl ez már csak azért is rendben van, mert a sorozat fejesei ezzel csupán a klasszikus szuperhősképregények jellegzetességét veszik át. A szérializált-végtelenített történetmesélés azóta a műfaj elengedhetetlen tartozéka, hogy 1962-ben elstartolt Stan Lee és Steve Ditko Pókembere (a DC korábbi sorozataira ez még jóval kevésbé volt jellemző): újítása pont abban állt, hogy mondjuk Bruce Wayne-nel vagy Clark Kenttel ellentétben Peter Parker, amikor nem viselte a maszkot, egy tipikus, hétköznapi tinédzser életét élte, nem egyszer Barátok közt-szerű eseményekkel és fordulatokkal tarkítva. Oliver Queen persze nem egy önbizalomhiányos tini, hanem egy multimilliomos felnőtt, úgyhogy személyisége és az őt körülvevő konfliktusok alapján az Arrow inkább egyfajta furcsa Batman-Pókember hibrid.
Mindezek után túlzás nélkül meg is döbbentett a harmadik évadnak a sorozat természetével szembenő befejezése - amivel az Arrow, jó szappanopera módjára elérte, hogy a negyedikbe is belevágjak majd. Így megy ez.