„Secrets have two sides. Either you own them, or they own you.”
Hivatalos-baráti békevacsora fontos emberekkel. Az asztalfőn a brit MI6 közel-keleti osztályának feje, Sir Hugh Hayden-Hole (Stephen Rea) ül, épp közömbösen, fél füllel hallgatja egy izraeli és egy palesztin vitáját. Ki volt itt először. Ki lőtt először. Ki a bűnös, ki az áldozat. Kinek mihez van joga. A véleménykülönbség sértegetésbe torkollik, az pedig tettlegességbe. A kamera csak Hayden Hole-t mutatja, ahogy zavartalanul törölgeti szalvétájával a szája szélét, mintha az lenne a legnagyobb gondja, hogy belekortyoljon-e már a teájába, vagy még hagyja kicsit ülepedni az ételt. Képen kívülről ökölcsapások, szitkozódások. Semmi, amit még ne látott volna. Legalább százszor. Elvégre ezek az emberek évezredek óta ölik egymást vallási és gyűlöletalapon.
Ebben a közegben próbál valami fontosat, tartósat, értékeset cselekedni Nessa Stein (Maggie Gyllenhaal), aki még gyerek volt, amikor izraeli fegyvergyáros apját a szeme láttára ölte meg egy palesztin terrorista. Nessa nem holmi kicsinyes bosszúra vágyik, ő azon kevesek egyike, akiket nem indulatok vezérelnek: öröklött cégével, bátyja segítségével a telekommunikáció eszközeit felhasználva igyekszik közelebb hozni egymáshoz Palesztinát és Izraelt. Közelebb a megértéshez. Közelebb a békéhez. Nem naiv, tudja, hogy amit tesz, az csak csepp a tengerben. De valahol el kell kezdeni. Csakhogy ez a Közel-Kelet. Nemes szándékait ármánykodás, vérontás és káosz követi. Minden oldalról.
Hugo Blick, a sajátos, súlyos atmoszférájú moralitásjáték/bűnügyi thriller, a The Shadow Line alkotójának tavalyi BBC-s minisorozata egy lassú folyású kémdráma, egy kirakósjáték egy kaotikus, kifürkészhetetlen képhez, amelynek kezdetben csak alig néhány darabja áll a néző rendelkezésére.
Merthogy a The Honourable Woman teljes egészében a titkok és a bizalom, pontosabban, a bizalom hiánya körül forog. A Közel-Keleten érdekek és érdekellentétek tucatjai ütköznek, az agressziót, az ártó szándékot, az előrenyomulást szerződések, zsarolások, pisztolygolyók és bombák egyaránt közvetítik. Egy lángoló darázsfészek az egész, amelynek a britekkel és az amerikaiakkal is kiegészülő politikai játszmájába megannyi személyes ambíció és motiváció, bürokratikus és gazdasági bonyodalom keveredik. Titkok mindenhol. És ahol ennyi a titok, ott a bizalom csak illúzió.
Nessa egy brit-izraeli üzletasszony rendíthetetlen küldetéstudattal, ám, mint szinte mindenki más, sötét múlttal. Maggie Gyllenhaal elképesztő erővel alakítja – a szart is kijátssza a kezdetben kedves szentnek beállított karakterből, akinek gyarlóságaira, titkaira, hazugságaira és sziklaszilárdnak mondott elveivel kapcsolatos kompromisszumkészségére fokozatosan derül fény. Nem, itt nincsenek szentek. Blick egyaránt besároz izraelieket, palesztinokat, amerikaiakat és angolokat (jó, azért őket kicsit kevésbé, saját maga felé csak hajlik a keze valamennyire), és nem foglal állást, nem kínál látszatmegoldásokat, nem prédikál.
Egyenesen kimondja, hogy ezért a katasztrofális közel-keleti szarkupac-helyzetért mindenki felelős. Zsidó vagy? Akkor azért. Palesztin? Akkor azért. Amerikai? Akkor azért. Terrorista? Akkor azért. Politikus? Akkor azért. Pacifista? Akkor azért. Ölni akarsz? Akkor azért. Segíteni? Akkor azért. Ebben a közegben mindenki kompromittálódik, előbb-utóbb mindenkiből bűnös lesz. A hely, az állapot, a konfliktus maga a méreg. Beszivárog mindenhová.
Nemcsak a csúcson folyó politikai-hatalmi játszmákba, hanem a magánéletekbe, az otthonokba, a hálószobákba is. És ez az, ahol a The Honourable Woman igazán durván húsba vág, ideget szaggat és torkot szorongat. Az emberek kártyavárakat építenek a titkaikból, huzatban, földrengés idején, kandalló mellé. És a kártyavárak óhatatlanul összedőlnek, fellángolnak, és barátságok, házasságok, családok szakadnak szét. Ahogy feljön minden salak, fény derül minden leplezett igazságra, gyilkosságra, megcsalásra, árulásra, minden kisebb vagy nagyobb mocsokra, mindegy, hogy önös vagy jó ügy szülte, az egész nemes Stein-család a környezetével együtt egy fertelmes keléssé válik a globális méretűre kiterjedt zsidó-arab konfliktuson.
Mindaz a bizalmatlanság, keserűség és ellenségeskedés, amely futótűzként terjed testvérek, kollégák és szerelmesek között, kényelmetlenül tökéletes metaforájává válik a közel-keleti helyzetnek. A The Honourable Woman nem a politikai machinációk és kémkedések fősodra mellett, mintegy mellékesen futtatja a magánéleti szálakat, hanem beleintegrálja azokat a nagy egészbe, míg egy affér már teljesen elválaszthatatlan lesz egy ideológiától, egy gyerekvállalás egy harctól, egy szeretet egy árulástól. A szereplők érzelmei és tettei áldozati gyalogok formájában hányódnak egy gigantikus sakktáblára, amelynek egészét csak náluk sokkal-sokkal magasabb szinten ülő, arctalan-névtelen bürokraták és hatalmasságok látják át. Vagy még ők sem.
A forgatókönyv döbbenetes, mérnöki precizitással áll össze, úgy van megírva, olyan karakterekkel (szokatlan és üde módon főleg nőkkel), olyan fordulatokkal, hogy az már szinte embertelen teljesítménynek számít. Az alakítások óriásiak, a rendezés kínosan pontos, szuggesztív erejű. Mindezek ellenére persze messze nem fogja mindenki szeretni. Ahhoz túl lassú, túlságosan nélkülözi a populáris elemeket, és túl depresszív – és noha akad benne egy-két előre látható fordulat is, ha valaki legalább egyszer-kétszer nem érzi teljesen elveszettnek magát a titkok, hazugságok, karakterek és sztoriszálak tébolyító labirintusában, az, bármekkora paradoxonnak hangozzék is ez, csak azért lehet, mert nem figyelt eléggé.
A The Honourable Woman egy tragikus-katartikus remekmű csupa összetört emberről és összetört népről. Ha könnyed kikapcsolódásra, kellemes szórakozásra vágysz, fuss, amerre látsz. De ha valami súlyosat, intelligenset, keményet akarsz, valami igazi, durva drámát, valami olyat, ami összetapos és elás, és ami aztán órákig, de inkább napokig veled marad, akkor ülj le, vegyél egy nagy levegőt, készülj fel, és add át magad mindent elsöprő erejének.