A kannibálfilm szubzsánere rövid, ám annál velősebb életutat tudhat magáénak. Ruggero Deodato 1980-ban készített Cannibal Holocaustja a műfaj abszolút értelemben vett csúcspontja. Brutalitása és intelligenciája egyaránt megkérdőjelezhetetlen axióma, amely akkora nyomot hagyott az egyetemes filmes történelem posványában, amelyre csak Godzilla lenne képes. Már a talpmérete miatt. Deodato maximumra járatta azt, ami a témából kihozható. A média és az erőszak kapcsolata soha azóta nem volt olyan zsigeri és tökéletesen reprezentált.
A Cannibal Holocaust jóval több egy szimpla, erőszakos gore-fesztiválnál, sőt, azt is megkockáztatom, hogy a korszak talán legokosabban felépített és kivitelezett filmje. Azonban ha a patakokban folyó vér és a kiömlő belek űrtartalma alapján nézzük, messze nem az a műfaj királya, Umberto Lenzi egy évvel későbbi Cannibal Feroxa ugyanis megfejelte vizuális borzalmát. Igaz, az meg egy öncélú erőszakparádé, amelybe a beleerőltetett „az erőszak erőszakot szül” ideológiát maga a film áldozza fel, belezi ki és becsteleníti meg a szórakoztatóipar oltárán.
Umberto Lenzi az olasz film egyik legmagasabb színvonalát produkáló iparosa volt. Kvalitásai nem mérhetőek Argentóéhoz, vagy Mario Baváéhoz, de az általa „meglátogatott” műfajokban, ha egyediséget nem is, minőségét mindenképpen képes volt letenni az asztalra. A kivételeket pedig a szabály erősíti. Pályáját kortársaihoz hasonlóan ő is giallókkal alapozta meg, azonban hatalmasat nem azokban, hanem a Francia Kapcsolatra és a Piszkos Harryre épülő olasz rendőrfilmes műfajban, a poliziotteschiben alkotta. A Roma a Mano Armata és a Napoli Violenta akkora alapkövei a műfajnak, amelyeknél nagyobbat rajta kívül talán senki se tudott beleágyazni a '70-es évek olasz filmiparának ezen legminőségibb vadhajtásába.
Azt azonban talán kevesen tudják, hogy bár némileg tudtán kívül, de a kannibálfilmek origóját is kis túlzással Umberto Lenzitől eredeztethetjük. Az 1972-es Deep River Savages (Il paese del sesso selvaggio, ismert The Man from Deep Riverként is) című filmjében, bár a későbbi műveknél mérsékeltebben, de először jelentek meg a tiszavirág éltű műfaj kliséi.
Azzal persze nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy mindennek ellenére nem Lenzi szarta a spanyolviaszt (maximum az olaszt), filmje ugyanis erős hasonlóságokat mutat Elliot Silverstein 1970-es westernjével, a Man Called Horse-zal. Sőt ezen hasonlóságok már-már olyan mértékűek, hogy bizony 1-1 jelenet kompletten visszaköszönöm Lenzinél. Az öreg Umberto egyszerűen lecserélte a helyszínt az Amazonasra, az indiánokat a sokkal „barátságosabb” bennszülött törzsre, Richard Harrist pedig Ivan Rassimovra, és már kész is volt az új filmes műfaj kiindulópontja. Még ha ezt ő anno nem is így gondolta.
Kannibálfilm lenne a Deep River Savages? Végül is az, mert van benne egy kannibáltörzs, amelynek tagjai megesznek egy nőt. Az már más tészta, hogy a későbbi kannibálfilmekben megszokott erős vizualitás ebben a jelenetben ki is merül. Sőt, ez az egy jelenet is úgy viszonyul például Lenzi '81-es Cannibal Feroxának brutalitásához, mint a natúr joghurt a disznópörkölthöz. Előbbi tuti nem fekszi meg a gyomrodat, míg az utóbbinak a túladagolása erős esti bélgörcsöket okozhat. Igazából arra se tudok pontos választ adni, hogy erre az egy jelenetre mi szükség volt, mert túl sokat nem tesz hozzá az expozícióhoz. A film sokkal inkább szól arról, hogy egy nyugati ember hogyan tud, és hogyan próbál alkalmazkodni egy elzárt világban egy olyan életstílushoz, ami az addigi mindennapjaival teljesen ellentétes.
Ezek alapján akár szociodráma is lehetne a Deep River Savages, de mivel olasz, és a '70-es években járunk, tudjátok, exploitation, meg minden, csak kellett bele valami, amin a cenzorok csámcsoghattak. Akinek pedig ez nem lenne elég, annak ott vannak a kannibálfilmek másik védjegyének számító jelenetsorok sokaságai egy igazi aligátor „feldolgozásával”, egy élő majom megskalpolásával, majd agyvelejének elfogyasztásával. Mivel akkoriban semmilyen törvény nem tiltotta Olaszországban az elő állatok filmen történő leölését (ezt csak a későbbi nagy kannibálfilmes boom után iktatták törvénybe), különösebb következményekkel nem jártak Lenzi és a producerek számára a fent említett jelenetsorok. Az azonban minden kétséget kizáróan igaz, hogy ezek a film legfelkavaróbb momentumai, és az öncélúságon kívül semmilyen plusszal nem szolgálnak.
Ha nagyon szigorúan vesszük, akkor a Deep River Savagesben megtalálható minden olyan elem, ami a későbbi kannibálfilmek kelléktárának elengedhetetlen eszköze lett. Van benne gore, leölnek benne igazi állatokat, van dzsungel, kannibálok, szexualitás, és megvan a betolakodó nyugati ember, aki a puszta jelenlétével generálja a konfliktust és az erőszakot.
„I wonder who the real cannibals are.” - Monroe Professzor, Cannibal Holocaust
Azonban azt kell mondanom, hogy ha a Cannibal Holocaust a nagytestvér, a Cannibal Ferox meg a pszichopata báty, akkor a Deep Rives Savages maximum egy gyámoltalan kisfiú. Na de mind tudjuk, hogy az ilyen kisfiúkból lesznek aztán a pszichopata felnőttek.