Oliver Reed a Revolver szinte összes jelenetét csatakrészegen játszotta el, és ez nem egyszer látható is a végeredményen. Sergio Sollima rendező (Számadás) szerint úgy délután 2-ig, 3-ig lehetett dolgozni vele, azután már komoly hatással volt rá az egész napos ivászat (amelyre színésztársát, Fabio Testit is rendszeresen biztatta). Ehhez képest döbbenetes, hogy milyen lenyűgöző alakítást nyújt: végig csupa ideg, energia, indulat és erőszak. Ez egyébként valószínűleg legalább annyira köszönhető a piálásnak, mint a tehetségnek, de ironikus módon pont passzol a szorult helyzetben lévő karakterhez.
Reed Vito Cipriani egykori gyilkossági nyomozót alakítja, aki jelenleg börtönigazgatóként dolgozik. Egy nap elrabolják a feleségét, és azzal fenyegetik, hogy megölik, ha nem szöktet meg egy nála raboskodó fegyencet. Cipriani engedelmeskedik, ám a szóban forgó, piti bűnöző Milo Ruiznak (Testi) fogalma sincs, hogy ki akarná szabadlábon tudni, és miért – nincsenek barátai. Amint kikerül a börtönből, Cipriani elrabolja őt, hogy biztosítsa felesége életben maradását. És ez még csak a bonyodalmak kezdete.
Az 1973-ban készült Revolver (ismert Blood in the Streets címen is) végig Cipriani és Ruiz feszültséggel teli kapcsolatára alapoz – egy idő után rájönnek, hogy kénytelenek együtt dolgozni, ha ki akarják deríteni, hol van előbbi felesége, és kinek áll érdekében utóbbi szabadsága. Furcsa egymásra utaltságuk azonban nem teszi őket barátokká, nem szünteti meg köztük az ellentéteket és a bizalmatlanságot, és Sollima végig határozott távolságot tart az önmagától kínálkozó buddy cop felhangoktól – már csak azért is, mert a Revolverben nyoma sincs a könnyedségnek és a humornak.
Haldoklással indít és kőkemény gyomrossal zárul, igaz, no-bullshit komolyságát helyenként megsínylik a melodrámai inzertek, és középtájon mintha a sztori is egy helyben toporogna (a válaszok után Franciaországig futó Cipriani és Ruiz csak kérdeznek és kérdeznek, de nem derítenek ki semmit, és nem jutnak el sehová). Sollima jó ideig csak bőszen sorakoztatja egymás után a bevett poliziesco kliséket: a kemény (ex)zsaru keménykedik, csattannak a pofonok, foghegyről röppennek a fenyegetések, csikorognak a gumik, dörögnek a fegyverek, szól Morricone remek zenéje.
A Revolver a műfaj átlagdarabjai közül inkább csak a remek színészi játéknak és a megfontolt, igényes, nagyszerű képekkel operáló rendezésnek köszönhetően emelkedik ki – mármint addig, amíg Sollima kihúzza a szőnyeget a klisékbe belekényelmesedett néző alól, és szintet lép. Merthogy az utolsó fél órában hirtelen vége szakad az akcióknak, és a film átmegy egy kíméletlenül feszült és kurvára dühös társadalmi-politikai drámába, amely tragikus tanmesét mond a rothadt és legyőzhetetlen rendszerről és a szükségszerűen elbukó moralitásról és emberségről.
Cipriani és Ruiz tehetetlen bábok vagy éppen eltávolítandó akadályok csupán egy társadalmon belül működő alvilági árnyéktársadalom számára, amelynek – ahogy arról a mindent átszövő korrupciós háló egyik szálát mozgató ügyvéd felvilágosítja a börtönigazgatót – megvan a maga bevett védelmi rendszere. Ahogy a „látható” társadalomnak a rendőrség. Csak annál sokkal jobban és kegyetlenebbül működik.
A Revolver így azon poliziescók sorába tartozik, amelyekben az ellenség nem egy ámokfutó banda vagy egy aljas gyilkos, hanem maga a rendszer. A rendszer pedig hatalmas, megfoghatatlan és legyőzhetetlen. Azonkívül arctalan és névtelen. Cipriani és Ruiz soha még csak a közelükbe sem jutnak azoknak a rejtélyes figuráknak, akik az eseményeket a háttérből mozgatják – csak közvetítőkkel, bérgyilkosokkal, megbízottakkal kerülnek szembe, és amikor mindennek vége, a rendszer kitakarít. Golyókkal, papírokkal, erőszakkal, bürokráciával. Soha esélyed sem volt.