Action Comics #41
Történet: Greg Pak
Rajz: Aaron Kuder
DC Comics
Mielőtt belemennénk a részletekbe, szeretném megdicsérni a DC-t páratlan logisztikai zsenialitásáért. A múlt héten megjelent Action Comics 41-ben egy olyan sztorira utalnak (Superman 41), ami majd csak két hét múlva jelenik meg, és egy olyanra (Superman 42), ami majd csak július végén. És nem csak akármilyen utalásokról van szó, hanem a jelenlegi történet megértéshez szükséges előzményekről, az itt látott események alapjairól. A DC lassan olyan már, mint egy deformált, értelmi fogyatékos seggfej: túlságosan könnyű célpont, egyszerűen rangon aluli a rajta való élcelődés. Mégis mindent megtesz, hogy ne tudjunk szó nélkül elmenni a folyamatos baromságai mellett.
Geoff Johns Superman-sztorijában a főhős összecsapott a hozzá hasonlóan hatalmas erejű Ulysesszel, és ennek következtében új képességekre tett szert – amelyek azonban időről-időre legyengítik őt. Ebből a felállásból ugrunk egy nagyot az Action Comics 41-be, ahol Superman (valamikor, valamiért, valahol) már elveszítette képességei nagyját (többek közt repülni sem tud), és csak árnyéka egykori önmagának. Azt is megtudjuk, hogy (valamikor, valamiért, valahol) árnyékszerű szörnyek kezdték követni és üldözni. De ha eltekintünk attól, hogy a DC balfaszságának köszönhetően egyszerűen hiányzik a sztori eleje, akkor egyértelműen egy remek képregénnyel van dolgunk.
Már Johns említett, korábbi munkája is kirángatta a karaktert az ötlettelen írók és unalmas sztorik sokéves limbójából, ebben az új status quo-ban (aminek nem kis része az is, hogy Superman titkos identitása lelepleződött a világ előtt), pedig rengeteg lehetőség rejlik. Túl sok képregény foglalkozik a hős „szuper” oldalával, és túl kevés az emberivel: Pak most ezt az aránytalanságot orvosolja. A megszokottnál sokkal lassabb, gyengébb Superman élvezi új életét, élvezi, hogy úgy érzi az éhséget (és így az étkezés örömét), a hideget, a meleget, és minden mást, mint azelőtt még soha.
Pak szépen elkapja a nyilvánosság hozzáállását is: az irigységet, a félelmet, a bizalmatlanságot, a hálát, a hűséget, az örömöt – mindazt, amivel az emberek arra reagálnak, hogy kicsoda Superman valójában, hogy Clark Kentként éveken át ott élt és járt köztük Metropolis utcáin. És persze mindannyian tudjuk, hogy Supermant elsősorban nem a képességei teszik Supermanné – ezért akkor is beleveti magát a veszélybe, ha tized olyan erős sincs, mint korábban (Kuder panelkezelése egyébként kifejezetten intelligens, de furcsamód a dialógusok rajzolása jobban megy neki, mint az akcióké). Szóval: Pak érti a karaktert, és azt is tudja, hogy mit akar kezdeni vele, ez pedig máris több, mint amit az utóbbi tíz év írói (Johnst leszámítva) elmondhattak magukról. (Rusznyák Csaba)
Airboy #1
Történet: James Robinson
Rajz: Greg Hinkle
Image Comics
Azok, akik az Airboy címet látva azt gondolják, hogy egy klasszikus Golden Age hős feltámasztása, új mitológiával felruházása és modern napjainkba helyezése nem okozhat igazán nagy meglepetéseket, vélhetőleg hatalmasat tévednek. Nem mintha attól tartanék, hogy a Geekz olvasói között bárki elkötelezett rajongója lenne egy először 1942-ben a képregények lapjaira lépett második világháborús kölyökpilóta kalandjainak, aki egy szárnyaival madárként csapkodó vadászgép prototípusával száll szembe a náci háborús gépezettel. Az sem sokat segít, ha esetleg tisztában vannak a Golden Age hőseinek olyan jelenkori iterációival, mint Mandrake the Magician, Green Hornet vagy éppen az eredeti (és nem a Fantasztikus Négyes-tag) Human Torch. Ha azonban a Straczynski-féle The Twelve kerül említésre, amiben a múlt hősei konfrontálódnak a modern kor erkölcseivel, vagy esetleg Brian K. Vaughn The Escapistsje, ahol a fiktív narrátor önéletrajzi története metafizikai ámokfutásba kezd az általa feléleszteni kívánt szuperhős kalandjaiban, akkor már nagyjából helyben vagyunk.
James Robinson egy igazán pimasz, szókimondó, félig önéletrajzi és végtelenül profán meta-kalandba kezdett, amikor megbízták, hogy új életet fecskendezzen Airboy porral lepte karakterébe. Már az első oldal is beszédes, ahogy a vécén ülve meglehetősen enerváltan próbálja elhárítani az Image kiadójának, Eric Stephensonnak a felkérését a képregény megírására, és végül mindössze az töri meg, hogy felajánlják neki ugyanazt a gázsit, amit a DC-nél kapott karrierje csúcsán. A meghasonlott Robinson ugyanis úgy érzi, teljesen kiégett, beskatulyázták a Golden Age karakterek felmelegítésének rutinos maestrójának, és a képregényiparnak ebből a taposómalmából képtelen lesz valaha is kikerülni.
A családi helyzete sem egyszerű, felesége hideg távolságtartással viseltetik iránta, miután a sokadszori esélyadás után is visszacsúszott az alkoholizmusba és a fájdalomcsillapítók szedésébe. A tökéletesen ötlet híján lévő író végül úgy dönt, hogy kiválaszt egy rajzolót, aki talán inspirálóan hat majd rá. Greg Hinkle még nem tudja mi vár rá, Robinson ugyanis nem bíz semmit a véletlenre: drogokkal és alkohollal felszerelkezve veti bele magát a San Francisco-i éjszakába, hátha sikerül szikrát kapnia a munka megkezdéséhez. Sör, whisky, kokain, heroin, extasy, félig öntudatlanul felszedett és hármasban szénné kefélt nő: úgy tűnik semmi sem segít, de mindeközben bepillanthatunk a képregényipar kulisszái mögé, ha át tudjuk küzdeni magunkat a nihilista, veterán forgatókönyvíró keserűen őszinte eszmefuttatásain.
Ha nem az Image adta volna ki, akkor minden bizonnyal indie képregénnyel lenne dolgunk, ami csak az olvasók szűk rétegéhez jut el, és talán sosem kerül a látókörünkbe, így viszont szerencsére nyugodtan gyönyörködhetünk Hinkle kvázi-realisztikus és még a hétköznapokba is iszonyatos hangulatot lopó rajzaiban. Egyelőre nem lehet tudni, milyen irányba fog elmenni a történet a címszereplő megjelenésével (végtére is nagy valószínűséggel csak a drogok hatására feltüzelt képzeletük terméke), de gyanítom, hogy érdemes még az alkotópárossal maradni egy darabig. (Nagy Krisztián)
Batman #41
Történet: Scott Snyder
Rajz: Greg Capullo
DC Comics
Változások, változások… Supermant elhagyta az ereje, Batman pedig elvileg halott. Az Endgame-ben véres masszává verték egymást Jokerrel, majd rájuk omlott egy egész barlang. Persze a Marvel és a DC világában minden szuperhős legfeljebb ideiglenesen lehet halott – előbb-utóbb mindig mindenki jobban lesz, főleg, ha olyasvalakiről van szó, mint Batman. A 41. számban egy régóta beharangozott új, páncélruhás sötét lovag követi a néhai Bruce Wayne példáját – az alvilág friss ostora maga Gordon felügyelő, aki a rendőrség titkos, Batman-pótló programjának keretében vállalja el ezt a nem túl hálás szerepet. Kicsit homályos, hogy mindezt pontosan kik, miért, hogyan, mennyire hivatalosan csinálják, gondolom, az események hátterét később majd jobban is megvilágítja Snyder – ez a kvázi első szám pusztán az expozíció, a megalapozás az új status quo-nak (megfejelve egy cliffhangerrel, ami máris zárójelbe teszi az egész „Batman halott”-tételt).
Így pedig kicsit nehéz írni róla, hisz egyelőre még azt sem nagyon lehet látni, hogy Snyder milyen irányba akarja vinni a sztorit (noha a koncepció valószínűleg az egyik zsaru szájából elhangzó „Batman mennyivel eredményesebb lett volna, ha a rendőrségen belül működik” gondolat körül forog majd). Annyi történik, hogy Gordon sikerrel végigcsinálja az első bevetését Batmanként, miközben flashbackekben győzködik őt a sötét lovag szerepé elvállalásáról. Snyder ehhez rutinból ír egy pofás kis akciójelenetet egy instant energialény-gonosz ellen, meg egy szépen felvezetett design-revelációt Gordon páncél alatti kinézetéről. Capullo pedig szállítja szokásosan elegáns és stílusos vonal- és sztorivezetését.
Szóval minden szép és jó, ugyanakkor teljességgel hiányzik belőle az átütő erő. Elolvasod, szórakozol, de nem hagy benned semmilyen nyomot. Tekintve, hogy bizonyos szempontból egy debütáló számról van szó, ennél egy kicsit jobban is megerőltethette volna magát Snyder, bár a sorozatot jelenleg úgyis elviszi a hátán a „Gordon az új Batman” felállás iránti kíváncsiság (már azoknál, akiket a koncepció nem taszít alapból). Úgyhogy komolyabb verdiktet majd csak pár szám után lehet mondani – és hát ennyi év után joggal bízhatunk benne, hogy Snyder jó munkát végez majd. Azt azért még hozzá kell tennem, hogy ez a Batman-páncélruha elég röhejesen fest: a nyúlfülek, a vállrakéta (vagy mi a pöcs az) meg a testépítőszerű mellkas… Vicc. (Rusznyák Csaba)
Nonplayer #2
Történet és rajz: Nate Simpson
Image Comics
Nem meglepő (lásd még The Twelve Straczynskitól vagy Nowhere Men Eric Stephensontól), de azért még a képregényiparban is ritkaság, amikor egy új sorozat második számára négy évet kell várni. A Nonplayer első része egész pontosan 2011-ben jelent meg, és azonnal besöpörte az Év Ígéretes Újonca címet az Eisner-díjátadón, a Warner Bros leopciózta a filmjogokat, aztán gyakorlatilag teljesen eltűnt szem elől. Hogy mi történt? Life happened: kerékpárbaleset, gyermekáldás, munka. Simpson legalább olyan megszállottan maximalista és mániákusan részletbuzi, mint Geof Darrow (ő alkotta azt a Shaolin Cowboyt, amiben egy 33 oldalas akciójelenetben csak a motorfűrész berregése hallható), és mivel ő írja és rajzolja a képregényt, azt a hétköznapjaiból lecsípett hajnali három és hat között teszi. Soha nem fog belőle meggazdagodni (bár az azóta már lejárt moziopcióért kapott pénz fedte be a házuk tetején keletkezett lukat), de mivel teljesen szerelemből és elkötelezettségből teszi, ez nem is nagyon érdekli.
Na de érdemes-e belekezdeni? Nagyon is: valahol a közeljövőben járunk, ahol az MMO játékok már a virtuális valóságba ágyazva szórakoztatják az embereket, olyannyira, hogy munkába menet bármikor fantasy skint húzhatunk a körülöttünk lévő valóságra, mopedünk mitikus szörnyeteggé, a járókelők különféle fajú fantasztikus lényekké válnak. A Lands Unlimited által készített, WoW-szerű Warriors of Jarvath nem játékos karakterei annyira valószerűen gondolkoznak, viselkednek, élnek, hogy a Nemzeti Mesterséges Intelligencia Ügynökség már többször is auditot tartott náluk, de eddig még semmi gyanúsat nem sikerült találniuk.
A titokzatos Esemény óta ugyanis ebben a high-tech világban az egyik legnagyobb bűncselekmény a mesterséges intelligenciák készítése, az ügynökség pedig a C.U.B.E., az egyetlen teljesen ellenőrzésük alatt tartott MI segítségével tartatja be a szigorú törvényeket. A leginkább az euroképregény stílusba bújtatott Ghost in the Shellt idéző Nonplayerben az emberiség által használt robotokat jobbára neurális kapcsolaton keresztül, személyesen irányítják, de egy titokzatos hackercsoport még ezek fölött is képes átvenni az uralmat. Mindeközben Jarvath világán egy Dana Stevens nevű játékosnak sikerül megölnie Fendra királynőt, a Déli Birodalmak uralkodónőjét, a holttest azonban valami fura glitch kíséretében eltűnik, később pedig a játékot működtető cég egyik fő programozójánál jelenik meg a valós világban, egy szintetikus testben. A rejtélyek sokasodnak, a királynő bosszúra szomjazó férje pedig, miután egy furcsa orákulumtól megtudja, hogy felesége él, de a pokolra került, úgy dönt, hogy a tettek mezejére lép.
Természetesen nem léteznek már eredeti ötletek, ezek közül is láttunk már párat, de itt mind a történetvezetés, mind a vizuális tálalás olyannyira letaglózó, hogy még akkor is érdemes belenézni Simpson munkájába, ha újfent éveket kell várni a hat részesre tervezett sorozat következő füzetére. Márpedig ez nem virtuális, hanem eléggé reális lehetőség. (Nagy Krisztián)
Rat Queens #10
Történet: Kurtis J. Wiebe
Rajz: Stjepan Sejic
Image Comics
A Rat Queens sajnos messze, messze nem kap akkora figyelmet, mint amekkorát megérdemelne. Kurtis J. Wiebe sorozata egy szenzációs fantasy egy kis csapatnyi zsoldosnőről, akik egy Palaside nevű kis városkát védelmeznek orkokkal, szörnyekkel meg mindenféle egyéb fenyegetéssel szemben – ha pedig épp nincs kiken kardot, varázsigét és fejszét köszörülni, akkor randalírozásaikkal, berúgásaikkal és pofátlanul szabados természetükkel sanyargatják a jóravaló polgárok életét. A Rat Queens, ahogy ebből már érezhető, nem egy véresen komoly epikus fantasy, de messze nem is paródia. Wiebe zseniális érzékkel tart egyensúlyt a szörnyekkel és mágiával teli világ tipikus toposzai, és az azokat hol gúnyosan, hol gonoszul, hol aranyosan kiforgató poénok között.
Ja, és fantasztikusak a karakterek: a patkánykirálynők mind jól kibontott, jól átgondolt egyéniségek, tele élettel, erővel, titkokkal, furcsaságokkal (háttereik és jellemük olyan izgalmasak, hogy mindegyikükről lehetne írni akár egy külön sorozatot is), és Wiebe semmilyen témában, legyen szó akár harcról, akár szexualitásról, nem riad vissza sem az őszinteségtől, sem a humortól. A széria talán legnagyobb teljesítménye pont az, hogy nem csak vicces, izgalmas, pörgős, mágikus és érdekes, de közben játszi könnyedséggel eléri, hogy régi barátokként tekintsünk a főszereplőire, és komoly érzelmi invesztációt helyezzünk sorsuk alakulásába. Így az első ránézésre a „vicces kis fantasy” kategóriába sorolható képregény olykor meglepő drámai erőről tesz tanúbizonyságot.
A nemrég megjelent 10. rész a Rat Queens első nagy sztorijának fináléja: hősnőink lovecrafti óriásszörnyek inváziójától igyekeznek megmenteni városukat, és a csata alakulása megint csak az író tehetségét dicséri. Nyilván megkapjuk mindazt az eposzi csörtét, amire egy ilyen végkimeneteltől számítunk, de közben mégis a karakterek maradnak a figyelem fókuszpontjában. Wiebe és a korrekt, de éppenséggel nem kiemelkedő képi világgal dolgozó Sejic nem fojtják grandiózusságba a sztorit, az akció közben is profin lendítik előre a szereplők történetszálait – fejlődés, döntés, románc, amit csak akarsz, mind pusztítással és humorral vegyítve.
A Rat Queens műfaji és stilisztikai kavalkádja, sokszínűsége ritka diadal – talán a Saga az egyetlen manapság a mainstream amerikai képregények között, amely színtiszta szórakozásként hasonló virtuozitással lavíroz a hangulatok és az érzések tengerében. (Rusznyák Csaba)
