Az autós hajszában résztvevő egyik üldöző leugrik a belvárosban repesztő járgányról, berohan egy hentesüzletbe, kikap az eladó kezéből egy báránylábat (!), majd visszatérve az utcára egyenesen a menekülő kocsi elé kerül, aminek szélvédőjét újonnan szerzett fegyverével dobja be. A fickó az anyósülésen csak bambul maga elé, mint egy hülye, körülötte üvegszilánkok, kezében a bárányláb, arcán a kifejezés: „Mi ez, valami idióta filmbe kerültem?” Nos, igen. Elsőre eltalálta. Valaki adjon neki egy kockacukrot.
A Deathcheaters a legendás ozploitation-rendező, Brian Trenchard-Smith (Tarantino egyik kedvence) második filmje (az első a még elég gyenge The Man from Hong Kong volt egy évvel korábban), lényegében egy másfél órás bohóckodás: vicces, bárgyú, ártalmatlan kalandok és kaszkadőrmutatványok laza láncolata, továbbá valószínűleg az egyetlen robbanásokkal, fegyverekkel és üldözésekkel teli akciófilm, amiben egyetlen ember sem hal meg.
A főszereplő két kaszkadőr (John Hargreaves a Véres hétvégéből és a való életben is kaszkadőr Grant Page), akiket a vietnámi háború edzett keményekké és adrenalinfüggőkké. Mivel az öldöklésből elegük lett, a film- és reklámiparban helyezkedtek el, ahol jól meg is vannak, amíg egyszer csak szólítja őket a haza: a kormány azt kívánja tőlük, hogy hatoljanak be egy titkos Fülöp-szigeti bázisra, és lopjanak el belőle néhány szigorúan őrzött dokumentumot. Igent mondanak (D’oh!).
A Deathcheaters egy rendkívül könnyed hangvételű, sőt, egyenesen campes (és ezt a kvalitását bátran felvállaló) kémkaland, afféle James Bond gyerekeknek – vagy inkább úgy mondom: még kisebb gyerekeknek (de egy Bud Spencer/Terence Hill-film sem rossz analógia). A két szimpatikusan életvidám karakter lazán végighülyüli a filmet, aminek minden jelenetére jut egy-két kellemes poén és jópofa helyzetkomikum (az egyik kedvencem az, amikor az elrabolt főszereplők rajta akarnak ütni a liften érkező fogva tartójukon). Ha épp nincsenek rosszfiúk, akikkel a srácok harcolhatnak, akkor csak időtöltés és gyakorlás gyanánt egymást püfölik a szexin kinéző és szexin viselkedő asszonyaikat irritálva.
Egyébként a helyszíneket leszámítva nem nagyon érzőik a filmen, hogy ausztrál lenne, mert nem csak, hogy a nemzeti jellegzetességek, témák (Outback, természet stb.) maradnak ki belőle teljesen, de még a humora is látványosan angolos. Ha meg épp nem az, akkor beazonosíthatatlan: kétségkívül önmagában is vicces, hogy az ausztrál kormányügynökség irodájának falát Hitler, Sztálin és egyéb diktátorok képei díszítik, de valószínűleg maga Trenchard-Smith sem volt biztos benne, hogy ezzel mire akar utalni, már ha akar egyáltalán bármire – egy röhögést megér, és ennyi elég is. Miért ne lenne, exploitationről beszélünk.
Normál esetben azt kellene mondanom, hogy a sztori csak a legvégén indul be, merthogy a film egész első egy órája expozíció – a kaszkadőrduó ilyen-olyan, mindenféle komikumra lehetőséget adó kalandokban, a kormány által eléjük állított tesztekben és kiképzéseken vesz részt a nagy mission előtt. De pont hogy az egész film a legvégével együtt egy kicsit sem leplezett ürügy az akciók és a poénok sorozatára, úgyhogy végül is teljesen mindegy, hogy ezek az akciók és poénok milyen kontextusban sülnek el. Mármint, érted, az egyik főszereplő egy kaszkadőr.
A Deathcheaters hetyke vidámságát csak a sötét háborús múlt felemlegetése árnyékolja be, de ez is pusztán arra szolgál, hogy a film teljesen vértelen maradhasson, ugyanis a főszereplők emiatt kötik ki, hogy akciójuk közben senkit nem hajlandóak megölni. Ütnek, rúgnak, másznak, esnek, autót vezetnek, rohannak – az irammal nincs baj, mindig történik valami, és bár az egésznek nyilván nincs se tétje, se súlya, pont a komolytalansága miatt élvezetes. Senkiben nem fog mély nyomot hagyni, de pár üveg szombat délutáni sörnek nagy segítséget nyújt a bárgyú vigyor előcsalogatásában.