Az első jelenetben egy kéz megfog egy egeret, és beleszúr egy tűt a fejébe. Az állatka addig pörög-forog és cincog kínjában, amíg a kéz meg nem ragadja a farkánál fogva, és vissza nem teszi a ketrecébe, hogy a többi egér széttépje és felzabálja. A kéz egy Pearl nevű, enyhén szólva pszichopata lányé: egy későbbi jelenetben kihajít az ablakon egy macskát, amely nem a talpával, hanem a hasával érkezik, és nem a földre, hanem egy hegyes kerítéskaróra. Ráadásul szögesdrótok közé. Megnézném, hogy ezt a cukicicás videót hányan osztanák a Youtube-ról. És ez még mindig egy egészen enyhe atrocitás a filmben.
Az egérkínzós nyitány Peckinpah Vad bandájának főcímét idézi a gyerekekkel, a skorpióval meg a hangyákkal, de Tsui Hark harmadik filmje (Di yi lei xing wei xian, 1980) még annál is durvább. Nincs benne semmi, csak vér, mocsok, dögvész és totális embertelenség, az egész egy fertelmes urbánus rémálom egy rothadó társadalomról és annak csatornába, patkányok és szarfolyam közé való férgeiről – nihilizmusának abszolútuma még most, harmincöt év után is döbbenetesen sokkoló.
A hongkongi filmkészítést technikailag és tematikailag is megreformáló, és a kínai alkotók uralmát megszakító újhullám még csak épphogy beindult, amikor a Dangerous Encounters of the First Kind 1980-ban magára haragította a cenzorokat. Edzett fickókról beszélünk, többek közt az artériaspriccekkel és vériszamos mészárszékekkel teli wuxiáknak hála láttak már szinte mindent, amit filmen akkoriban látni lehetett, és sokszor a szemük sem rebbent. Persze eleve sokkal érzékenyebbek reagáltak a társadalmi-politikai témákra, mint az erőszakra vagy akár a szexre. Úgyhogy Hark kegyetlen és sötét remekművét, amelyben négy bombagyártó fiatal ámokfutást rendez Hongkongban, keményen meg kellett vágni, és nem is elsősorban az explicit brutalitása miatt (a még durvább eredeti verzió a mai napig sem igazán érhető el).
A Dangerous Encounters of the First Kind (fut Don’t Play with Fire címen is) három tinédzserről és az őket zsaroló Pearlről szól (a srácok egy éjszaka a lány szeme láttára gázolnak el egy biciklizőt), akik nem annyira bármiféle ideológiai okokból, mint inkább csak puszta szórakozásból kaotikus rablás- és robbantássorozatba kezdenek. Közben véletlenül hozzájutnak amerikai csempészek illegális banki papírjaihoz, amelyeket japán alvilági figurákkal való üzletkötésre szántak. Mondanám, hogy elszabadul a pokol, de ez már kezdettől fogva maga a pokol.
Az említett nyitójelenet tökéletesen vetíti előre a film lényegét: vihar, villámlás, szögesdrót, ketrecbe zárt, a futókerékben értelmetlenül rohanó állatok és persze kínzás – vagyis erőszak, elnyomás és kilátástalanság. Hark metaforái végtelenül egyszerűek, de annál hatásosabbak, és jellemző, hogy nem akar elgondolkodtatni, nem akar bárminek is a mélyére ásni, egyszerűen csak elénk tárja az emberi társadalom gőzölgő szeméttelepét. Méregként csöpög belőle a düh a céltalan, anarchikus ifjúság, a külföldiek uralma és áradata, a mindenhol jelenlévő becstelenség, őrület és korrupció, a világ minden apró szegletét totális dominanciával mozgató pénz láttán.
A film egyik legfőbb sajátossága, hogy még csak hozzávetőlegesen szimpatikus karakterek sincsenek benne, és innen nézve egészen egyedi darab: még a városok mocskát és reménytelenségét bemutató legkeményebb bűndrámák is rendre pozitív hőssel kompenzálják a környezetük rothadását. Vagy legalábbis nyújtanak valamit, legyen az bármilyen kicsi és illékony, amibe a néző kapaszkodhat: reményt, moralitást, emberséget, értékeket. Itt azonban nincsenek ilyen ellensúlyok, nincs gőzkieresztő szelep, a megnyugvás, a megváltás gondolata pedig még csak fel sem merül.
Mert hiába szemlélteti Hark érzékletesen azt a nők iránt rendkívül lenéző, erőszakos és gyűlölettel teli közeget, amelyben Pearlnek napról napra élnie kell, attól még esze ágában sincs felmenteni őt gyilkos hajlamai, szadizmusa és manipulatív viselkedése alól. És bár a srácok közel járnak hozzá, hogy egy minimális komikus felhanggal fűszerezve olyan szerencsétlen, csetlő-botló figurákká váljanak, akiknek lehet szorítani, a film szinte teljesen nélkülözi a humort, így ők is inkább csak nyomorúságos és visszataszító véglények maradnak.
Őrületes, brutális és éjfekete akcióforgatagával a film leginkább A holtak hajnalának nihiljét idézi (Hark aligha véletlenül „vette kölcsön” pont Romero magnum opusának Goblin által írt zenéjét –egyébként nyúlt Jean Michel Jarre-tól is), csak Hark veszettül meglóduló kamerákkal vett összecsapásai és menekülései persze sokkal dinamikusabbak, sokkal „hongkongibbak” – még akkor is, ha a ’80-as évek későbbi, vérprofi koreográfiával megvalósított hirigjeihez képest ez csak kóstoló.
A fináléra stílszerűen egy temetőben kerül sor egy zsaru (Pearl testvére), a fiatalok és az állig felfegyverzett amerikaiak közreműködésével. A jelenet a nyitány sajátos, beteg tükörképe: egerek helyett emberek, pontosabban két lábon járó hús- és csontszerkezetek tartanak a semmibe. Ölnek, véreznek, halnak és üvöltenek a néma sírkövek között, és a verőfényes napsütés nem elviselhetőbbé, hanem csak még szürreálisabbá és nyomasztóbbá teszi az egészet. Az utolsó képek pedig, a géppuskával tébolyult röhögés közepette az üres temetőbe kaszáló férfival, egyenesen a Texasi láncfűrészes mészárlás záró „láncfűrésztáncát” idézik.
Lehet, hogy léteznek ennél indulatosabb és nihilistább filmek, de én még nem láttam egyet sem.