KILLJOYS (pilot)
A SyFy nagyon igyekszik, hogy sok évvel a Battlestar Galactica után végre ismét komolyan vegye a világ, de a Killjoyst látva csak azt tudom mondani, hogy nem eléggé. A csatorna új, westernes-űroperás sci-fi-kalandja félig-meddig, kimondva- kimondatlanul a Firefly után maradt, immár bő tízéves űrt próbálja kitölteni, akárhogy magyarázzák is az alkotók a kettő közti különbségéket – amelyek közt a legjelentősebb egyébként az, hogy a Killjoys szedett-vedett fejvadásztriója Malékkel ellentétben nem a rendszeren kívül, hanem azon belül tevékenykedik. A lényeg azonban ugyanaz: vagány, öntörvényű, az autoritást összeráncolt homlokkal, elhúzott szájjal méricskélő legénység, küldetések poros bolygókon, sötét mellékalakok, kézitusák, tűzharcok, elmaradhatatlan poénkodások és persze bajtársak közti viták, évődések és romantikus/szexuális töltések.
Nem akarok tűzzel-vassal nekiesni a Killjoysnak, mert nem érdemli meg: helyes, jó szándékú kis űrwestern, egyáltalán nem rossz, épp csak nem is jó (és sajnos nem csak a Fireflyhoz viszonyítva, hanem önmagában sem). Karakterei laposak, története klisés, poénjai közepesek, képi világa nagyon televíziós (ezt már lassan tíz éve meghaladták a minőségi sorozatok), és az akciói sem nőnek túl az átlagon (sőt, a nyitány kifejezetten béna). A világábrázolás ráadásul sietős és kaotikus, az írók láthatóan összevissza botladoztak kétségbeesésükben, hogy minden szükséges információt behajigáljanak a pilotba. A vicc az, hogy mindezek ellenére sincs szívem csuklóból leírni a Killjoyst: nem nagyon akad most ehhez hasonló sorozat, és a fenti csorbákat hosszabb távon akár még ki is köszörülhetik. Nem, az egészen biztos, hogy nem az új Fireflyjal van dolgunk, de kellemes, vagy akár bűnös élvezetként nézhető űrbanzáj még lehet belőle. Viszont a SyFynak nagyon össze kellene kapnia magát, mert az olyan jövőbeli, nívós alapanyagból készülő sorozataikhoz, mint a Térség vagy A gyermekkor vége, még a Killjoys legnagyobb potenciálja sem lesz elég.
MR. ROBOT (pilot)
Wow. Régóta kapott el ennyire egy sorozatpilot, bár ez részben azért is lehetett, mert szinte semmit sem tudtam róla, amikor leültem elé, márpedig ilyesmi hosszú évek óta nem történt. A USA Network új szériáját nehéz körülírni, de megpróbálom: kb. ilyen lenne egy Harcosok klujba-Dexter-Taxisofőr-Batman keverék, ha beleinjekcióznák a hackertematikába. A főhős, Elliot egy introvertált, szociálisan életképtelen, egyszerre kínos és bizarrul karizmatikus programozó, aki nappal egy nagyvállalatokat kiszolgáló kiberbiztonsági cégnél dolgozik (miközben kb. annyira szereti a nagyvállalatokat, mint Tyler Durden), éjjel pedig önbíráskodó hackerként osztja az igazságot – például digitális gyermekpornó-hálózatokat fenntartó üzletembereket buktat le.
Antikapitalista filozófiájával, világgal szembeni dühével és – természetesen – arcába húzott kapucnijával Elliot két lábon járó sablongyűjteménynek tűnik, de részben a tűpontosan megírt, ritka jól használt narrációval dolgozó forgatókönyvnek, részben Rami Malek minden túlzás nélkül lenyűgöző játékának köszönhetően a karakter minden aspektusa értelmet és mélységet kap, és tökéletesen illeszkedik a digitális társadalomról, az információs rabszolgaságról, szóval a modern emberi életről mondott, szintén szépen rétegzett sztori szövetébe. A cselekmény kiindulási pontja természetesen az, hogy Elliot hatalmat kap egy rejtélyes, Anonymus-szerű, forradalomért kiáltó csúcshacker, Mr. Robot (Christian Slater egyfajta hajléktalan Morpheus, egy szebb jövő állítólagos prófétája) nagyvállalatokat romboló tevékenysége során, a nagy kérdés pedig az, hogy mihez kezd vele. Innen a sorozat koncepcióját megtarthatják ezen az elegáns, igényesen kimunkált „underground hacker-thriller” szinten, de akár egy teljesen vad irányba is elmozdíthatják. Nem is tudom, melyiknek örülnék jobban.
TRUE DETECTIVE (második évad, első rész)
Ah, Kalifornia noir. A True Detective első évada után, főleg a gárda/helyszín/minden lecserélésével enyhén szólva durva kihívás előállni egy hasonló színvonalú folytatással, de hát tudjuk, hogy Nic Pizzolattónak nem véletlenül sikerült kurva jó sorozatot csinálnia (ld. Galveston). A Los Angelest és környékét, illetve Colin Farrellt, Rachel McAdamst, Taylor Kitsch-et és Vince Vaughnt csatasorba állító második évad, minden drasztikusnak tűnő változás ellenére nem megy messzire elődjétől, hangulatok és metaforák tekintetében legalábbis semmiképpen. A louisianai mocsárvidék helyett most füstölgő, csövekkel teli ipartelepek és egymásba gabalyodó úthálózatok fölött siklik a kamera, és ahogy előbbi a nagy pusztaságban magára maradt nyomozópárosra utalt, úgy utóbbi az ezúttal sokkal népesebb szereplőgárda közti komplikált kapcsolatrendszerre.
A sztori egy korrupt városi képviselő halála körül bonyolódik, de a krimi nyilvánvalóan ezúttal is csak vezérfonalként szolgál majd az emberi drámák feltárásához. Mint Pizzolattónál mindig, démonaikkal és múltjukkal küszködő, a maguk módján megtört karakterek keresnek valamit az életben: értelmet, megváltást, továbblépést, vagy akár csak a pohár alját. Aztán rájuk szakad a bűn. A három zsaruval és az illegális üzelmeit legalizálni vágyó gengszter-nagykutyával (Vaugn) pontosan kétszer több főszereplő van Pizzolatto kezében, mint az első évadban, ráadásul azzal ellentétben most legalább féltucatnyi, már az első rész alapján is fontos mellékalakot is mozgat. És tény, hogy az előd kifinomultságát néha beáldozza az azonnali hatékonyság oltárán (nézőhöz kibeszélés, itt-ott kissé eltúlzott karakterábrázolás), de összességében piszkosul jól zsonglőrködik. A gyakoribb szempontváltások miatt az új sztori kicsit gyorsabbnak hat, de egyébként a már szokott, kimódolt tempóban csordogál – és ugyanolyan késsel vágható atmoszférával, ugyanolyan hatásosan férkőzik be a néző bőre alá. Nem egy csalódott véleményt olvastam/hallottam már, de részemről ez az első rész csak egy hajszállal marad el a tavalyi sorozatpremiertől.