Alex + Ada #15
Történet: Jonathan Luna, Sara Vaughn
Rajz: Jonathan Luna
Image Comics
Ez az a képregény, amit mindenkinek el kell olvasnia, akinek tetszett A nő és/vagy az Ex Machina. Jonathan Luna és Sara Vaughn most, a 15 számmal véget ért sorozata a férfi/nő kapcsolat tükrében vette górcső alá az ember/gép kapcsolatot, és a mesterséges értelemmel teletömött utópiában az összes nagy, bonyolult és szívós kérdést lecsupaszította egy megkapó szerelmi történetig (egyébként írtunk már róla korábban). Alex és felszabadított (öntudatára ébresztett) androidja, Ada egy egykori géplázadás következményeként előítéletekkel és törvényi szigorral néznek szembe, és a tökéletesnek tűnő társadalomról fokozatosan lehull a lepel: igaz, hogy a Lunáék ábrázolta jövő szebb, biztonságosabb, tisztább és jobb, mint a jelen, amelyben élünk, de a felszín alatt azért még mindig ott bugyognak a régi félelmek és beidegződések.
Az utolsó szám jókora dramaturgiai ugrással zárja le a sztorit, és bár a konkrét körülményeket nem fogom lelőni, annyit muszáj elárulnom, hogy a képregény egészen eposzi léptékűvé válik. Luna és Vaughn rengeteg információt és eseményt csempésznek bele ebbe a bő harminc oldalba, az eredmény mégsem lesz sem erőltetett, sem zsúfolt, mert a fókuszpontjában továbbra is Alex és Ada kapcsolata áll – és az ár, amelyet ezért a kapcsolatért meg kell fizetniük. Miközben történetük beúszik gyönyörű, katartikus finisébe, a képregény megannyi szép és ronda emberi és társadalmi tulajdonságot sorakoztat fel, rámutatva a világ bonyolultságára, illetve valami egészen bravúros módon a „minél inkább változik valami, annál inkább ugyanaz marad” alapigazságára. Mert bárhol tartson is a technológia, bármilyen forradalmi változásokat éljünk is meg, mi, emberek legfeljebb babalépésekben vagyunk képesek fejlődni. De – mondja Luna és Vaughn – az is valami, és különben is: ez a dolgok rendje.
Összességében, ahhoz képest, hogy az olyan nagy, (joggal) hype-olt címek mellett, mint a The Walking Dead vagy a Saga, milyen kevés szó esik az Alex + Adáról, Lunáék szériája simán ott van az utóbbi évek legjobbjai között: precízen, intelligensen, visszafogottan, gondolatébresztően mesél – sok mindenről, de a lényeg, hogy az emberről. (Rusznyák Csaba)
Django/Zorro #7
Történet: Quentin Tarantino, Matt Wagner
Rajz: Esteve Polls
Dynamite/Vertigo
Túlzás lenne azt állítanom, hogy Quentin Tarantino első, a veterán Matt Wagnerrel közösen írt képregénye maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. A Jamie Foxx-féle Djangót és Zorrót összeeresztő sztori egy kicsit lassan, bukdácsolva, a karaktereket hol remekül eltalálva, hol viszont kicsit sután kezelve, és nem túl meggyőző vizualitással jutott el a nagy finiséig, vagyis a most megjelent hetedik részig - Tarantino kézjegyét kiváltképp kevesebbet éreztem a képregényen, mint szerettem volna, bár akadnak jelenetek és dialógusok, amiket le sem tagadhatna. Ez a befejező rész azonban, noha szintén nem tökéletes, sok korábbi hibát kiküszöböl, és kellő brutalitással, eposzisággal és katartikus érzékkel zárja a történetet - nagy meglepetések persze nincsenek, de hát a Django/Zorro eleve egy szimpla, tipikus westerndramaturgiát használ, ami összefoglalható annyival, hogy a jófiúk halomra lövik/lekaszabolják a rosszfiúkat - extra ízét a két híres karakter találkozása és együttműködése adja.
Az akcióval és hullákkal bőségesen szolgáló végső leszámolásban van egy remek jelenet, amely szinte egy az egyben Leonardo Dicaprio feketék elleni kirohanását idézi a Django elszabadul-ból (vacsora, koponya, kalapács), csak a feketék helyett most az őslakosok a pöffeszkedő, nagyhatalmú arisztokrácia célpontjai, sőt, a dolog immár túlmegy a bőrszínen is: Arizona önjelölt hercege a gazdagok és kiváltságosok fellegvárából fitymál le mindenkit, aki másokat szolgál, alantasnak és alsóbbrendűnek tartva őket - és mindehhez természetesen tartozik egy kellően drámai kontextus is.
Az ilyen remek pillanatokon érződik, hogy a Django/Zorro akár a címbeli karakterek legjobb történetei közé is emelkedhetett volna, ha nem gátolják meg benne esetlenségei... és főleg a rajzai. Elképesztő, hogy Esteve Polls már az első részben is csak szimplán korrekt képi világa mekkora bődületes színvonalzuhanáson ment át azóta - gondolom, megroggyantották a határidők. Kár érte. Azért a képregény még így is szórakoztató, és már csak a finálé is szolgál egy zseniális Tarantino-geggel: a pengével finoman szólva bizonytalan Django újdonsült barátját, Zorrót mímelve ügyetlenül rákarcol kardjával egy "J"-t az egyik rosszfiú arcára - merthogy, amint megjegyzi: "The D is silent." (Ruszynák Csaba)
Empty Zone #1
Történet és rajz: Jason Shawn Alexander
Image Comics
Az idei év számomra eddigi legnagyobb képregényes témájú dobásának tűnik Jason Shawn Alexander szerzői debütálása, aki eddig elsősorban fantasztikus olajfestményeiből szervezett kiállításokat, illetve már dolgozott nem csak kisebb, hanem nagyobb képregénykiadóknak is, elég csak olyan címeket megemlíteni, mint a Gotham Central, a Queen & Country vagy az Abe Sapien: The Drowning. Az Empty Zone egy hosszú, húsz éves művészi tapasztalatszerzés és fejlődés gyümölcse, eredetileg 1995-ben adták ki kezdetleges formájában, egy négy részes miniben, amikor Alexander még csak 19 éves volt, és mindössze egy Neurománc/Sin City mash-upnak szánta az egészet. Jelenlegi iterációja, mely egy Kickstarteres kampánnyal indult, majd az Image kiadó felkarolásával és az első szám megjelenésével realizálódott, léptékében és művészi kvalitásaiban is mérföldekre van az eredetitől.
Az Empty Zone a szememben gyakorlatilag a cyberpunk zsáner feltámasztása, rengeteg idevágó toposzt érint, ráadásként belelop egy igazán sötét, misztikus vonalat is. Corinne, a láncdohányos, robotkezű zsoldos- és hackernő csapatának elvesztése után itallal, drogokkal és folyamatos munkával próbálja elnyomni az igen valószerűnek tűnő, lidércnyomásos rémálmait, melyben halott szeretője kísérti őt. Legújabb megbízása meglehetősen egyszerűnek tűnik, egy adatszállítótól kell észrevétlenül áttöltenie egy információcsomagot: de természetesen nem ő az egyetlen, aki erre vadászik, így hamarosan egy fejvadászrobottal kell szembenéznie a kedvenc kocsmájában.
Ez az egész persze csak a fősztori felvezetése, és Corinne karakterének kibontása, ám az teljesen gördülékeny, szinte észrevétlen. Alexander nem csak megveszekedetten jó rajzoló, de a forgatókönyvíráshoz is van tehetsége, az Empty Zone ugyanis tele van apró vizuális és narratív ötletekkel. A stílusa gyönyörű, sötét, piszkos, maszatos, tökéletesen belesimul a képregény témájába. Az év egyik legjobb első füzete. (Nagy Krisztián)
The Disciples #1
Történet: Steve Niles
Rajz: Christopher Mitten
Black Mask
A The Disciples azon, egyre gyarapodó képregények sorába tartozik, amelyeknek a film/sorozatjogait még a megjelenésük előtt megvette egy stúdió. A Marvel blockbustereinek egyik nagyon pozitív mellékhatása az, hogy nem csak a létező összes szuperhős meg a szomszédja és a kutyája költözik lassan szélesvászonra; a filmesek egyre inkább felfedezik maguknak a független képregényes szcénát is, és csak az utóbbi úgy egy évből egy egész rakás ígéretes/sikeres címnek készül mozgóképes verziója (Robert Kirkman Outcastjától Jeff Lemire Descenderéig). A Halálhajót, a Térség-könyveket és pár hasonló elődöt idéző The Disciplesből konkrétan Wes Craven fog tévésorozatot csinálni – ha ez alapján azt hinnéd, hogy egy horrorról van szó, akkor abszolút nem tévednél. Egész pontosan sci-fi/horrorról, mert az űrben még mindig elvész a sikoly.
Dagmar, Rick és Jules fejvadászok, akik azt a megbízást kapják egy szenátortól, hogy kutassák fel a Ganümédészre egy vallási fanatikusok alkotta szektával elszökött tinédzser lányát. De természetesen már azelőtt valami borzalmas dolognak lesznek a szemtanúi, hogy leszállhatnának a holdra – és valószínűleg ehhez köze van azoknak a furcsa rémálmoknak is, amelyek Dagmart kínozzák.
A The Disciples lényegében egy kísértettörténet az űrben, bár az első szám ehhez még csak nagyon kevés fogódzkodót ad – egyáltalán, nagyon kevés fogódzkodót ad bármihez, és paradox módon pont ezért működik olyan jól. Ahelyett, hogy gőzerővel nekiállna világot ábrázolni, karaktereket építeni és magyarázkodni, Niles az atmoszférát tolja előtérbe. Nem mondom, hogy Christopher Mitten rajzai ehhez túl nagy segítségére vannak, munkája ugyanis nagyrészt kidolgozatlannak és vázlatosnak hat (bár van pár jó megoldása), viszont Niles fantáziájának és horroros tapasztalatának hála a képregény már potom három oldal után simán berántja az olvasót, és szorongatni kezdi a tökét. Szóval elég fasza nyitánnyal van dolgunk – semmi eget rengető, semmi, amihez hasonlót még nem láttunk volna, csak egy hatásos ötlet remek kivitelezése. A cliffhanger – a maga WTF-faktorával – hasonló kategória, a sztori hátteréből (a vallási fanatikusokkal és a csúcsgazdagok vezette bolygókolonizációval) pedig pont annyi villan fel, hogy véletlenül se tudjuk elhessegetni a The Disciplest, mint valami átgondolatlan, tartalmatlan rémisztgetésekre épülő tucathorrort. (Rusznyák Csaba)
The Fiction #1
Történet: Curt Pires
Rajz: David Rubín
BOOM! Studios
A The Fiction alapötlete talán nem a legeredetibb a világon, de mégis, ha olyan művek nyomdokába lép, mint Stephen Kingtől az Az (It) vagy éppen az irodalmi metafikció olyan mesterművei, mint az Unwritten vagy a Fables, akkor nyilván nem lehetett kihagyni az elolvasását. Pires viszonylag friss jövevény a képregényszakmában, eddig a nemrégen elindult Pop és a Mayday sorozatai kaptak nagyobb figyelmet, hasonlóképpen Rubínhoz, aki viszont a Paul Pope-féle Battleboy előzményével, a The Rise of Aurora Westtel robbant be a köztudatba. A történet középpontjában négy gyerekkori jóbarát áll, akik annak idején találtak egy misztikus képességgel bíró könyvet: amint körülülték és elkezdték felolvasni, a történetében találták magukat, és világról-világra, képzelt birodalomról más bolygókra bolyongtak benne, egészen addig, míg egyikük rejtélyes módon el nem veszett a játék közben. Tsang eltűnésére soha nem derült fény, és tizenöt évvel később, felnőttként, többjüknek meggyőződése, hogy a könyv és a kalandjaik csak a képzeletük terméke volt. Amikor azonban Tyler is eltűnik, Kassie a rejtély nyomába ered, magával rántva az igencsak szkeptikus Maxet is.
A sztori nyomokban hasonlít a nagyszerű Locke & Keyre is (hiszen ott a felnőttek minden emléke törlődött a gyerekkorukban átélt varázslatos dolgokkal kapcsolatban), de Pires messze nem olyan profizmussal vezényli a forgatókönyvet, mint Joe Hill. Rengeteg potenciál és megválaszolatlan kérdés tornyosul fel az első füzetben, de valahogy az egész ritmusa egyenetlen. Nagy szerencse, hogy Rubín ezzel ellentétben hozza a formáját, a stílusa rendkívül dinamikus és célratörő, ráadásul vélhetőleg a következő számokban még ennél is jobb lesz, hiszen elképesztő fantáziával képes szörnyeket és fura gépezeteket alkotni, nem véletlenül kérte fel Paul Pope társszerzőnek a Battleboy mitológiájának kibontásához. A The Fiction talán egy picit döcögősen indul, de én nagy reményeket táplálok a folytatással kapcsolatban. (Nagy Krisztián)
