A ’80-as évek akciófilmjeinek érájából a többség jellemzően az izomhegyek tündöklését sírja vissza, annak ellenére is, hogy az utóbbi években Stallone és társai pont azt bizonyították be, hogy azok az idők és hangulatok már a műfaj természetes fejlődését kétségbeesetten megerőszakolva sem idézhetők fel. Nem azért, hogy valami B-filmes sznobvonatra szálljak fel, de nekem jobban hiányoznak azok a kevesebb felhajtással késült, kisebb (vagy semmilyen) sztárokat felvonultató, faltól-falig fun akcióbaromságok, amiket bátran ízesítettek meg mindenféle őrült sci-fi- vagy horrorelemekkel, mint pl. a Dead Heat vagy A rejtőzködő.
Utóbbi ennek az irányzatnak az abszolút minőségi csúcsa, és sokat köszönhet neki két 1990-es (de még minden lényeges szempontból esszenciálisan ’80-as évekbeli) sci-fi-akció, a Dolph Lundgrennel készült Sötét angyal és a Robert Forstert és Robert Davit csatasorba állító Peacemaker. A két film történetileg és hangulatilag is igen közel áll egymáshoz, csak a Peacemaker valamivel röhejesebb (mind akarva, mind akaratlanul), és ezzel együtt jobb – nem utolsósorban azért, mert úgy ötször annyi akció van benne, mint a Sötét angyalban, pedig az se egy beszélgetős film.
Két emberkülsejű idegen érkezik a Földre: Yates (Forster) és Townshend (Lance Edwards) azonnal ütni, rúgni, lőni, robbantani kezdik egymást, és közben ottreked köztük a tűzvonalban egy rendőrségi kórboncnok, Dori (Hilary Shepard), akinek zsaru exférje (Davi) csak kapkodja a fejét a kétszemélyes háborús zónává vált város romjai közt. Townshend azt állítja, hogy rendőr, Yates pedig egy rendkívül veszélyes interplanetáris szökevény, akit mielőbb el kell kapnia – Yates ugyanezt a sztorit adja elő, csak az ő verziójában ő a zsaru, és Townshend a bűnöző.
A tanácstalan, de nem tehetetlen Dori a fináléig biliárdgolyóként pattog a két földönkívüli közt, hol az egyik, hol a másik meséjét nyelve be (majd egyiküknek valami mását is benyelve), a „csillagemberek” meg csak irtják egymást derekasan. Fiziológiájuknak hála kurvanehezen halnak meg, úgyhogy a másfél órás játékidő alatt nevetséges mennyiségű ólmot fogadnak be magukba (és ugyanannyi vértől szabadulnak meg) különösebb gond nélkül, miközben az akciófilm és a képtelen „földönkívüli zsaru – vagy talán gyilkos – a pasim” romkom lelkesen adogatják egymásnak a kilincset.
A filmet Kevin Tenney rendezte, aki leginkább a horror műfajában jeleskedett (magnum opusa az 1988-as A démonok éjszakája), de az itteni akciókat elnézve műfajt tévesztett. A Peacemakerben nyaktörő iramban sorakoztatja fel a tökös bunyókat, a véres tűzharcokat és a hajmeresztő autósüldözéseket – lényegre törő képek, fasza vágás, menő lassítások, amit csak akarsz. A nagyjából félúton lévő, csaknem 10 perces hajsza a mozikban csak limitált bemutatót kapott Peacemaker saját kategóriáján belül döbbenetesen jól megkomponált adrenalinfröccs.
És amint a cselekmény meglódul, egyszerűen kurvára nem áll meg a stáblistáig, valószínűleg nincs is benne olyan négymondatosnál hosszabb dialógus, amit valamilyen ponton ne szakítana meg egy hirtelen erőszakkitörés („Szóval, arra gondoltam, ho-„ BUMM, ratatatata). Persze az egész film egy loopoltatott macska-egér játék, minimális dramaturgiával, érdektelen McGuffinnal, és annyiból áll, hogy az idegenek összetalálkoznak, egymásnak mennek, valamelyiküket kicsit többször dobják át lassítva egy üvegablakon, mire inkább visszavonulót fúj, és mondjuk öt perccel és két jelenettel később kezdődik ugyanaz elölről, új szétrombolandó díszletek között.
Szóval történet alig van, a sci-fi elemek nem meglepő módon hanyagul odakentek, a logika negyed óra után harakirit követ el, az „Én vagyok a jófiú és ő a rosszfiú!”, „Nem is, hanem fordítva!” pingpong már félúton röhejessé válik, de... Ez a film pontosan az, ami: olcsó, pofátlanul laza, és valahol nyilván nagyon szar guilty pleasure, aminek viszont bőven megvan a töke és a gúnyos, gonosz humorérzéke ahhoz, hogy röhögve leszarja értéktelenségének számon kérését. Szállnak a pofonok, törnek az autók, repülnek a golyók meg az egysorosok, túlóráznak a kaszkadőrök, vannak robbanások meg popkulturális utalások, szóval fuck it, és ha kimész közben pisálni, akkor nem egy dialógusról maradsz le, hanem egy akciójelenetről, aztán arra jössz vissza, hogy a karakterek viszonyrendszere már megint fejre állt és seggre esett. Versus pl. Feláldozhatók 2, amiben félóráig pofáznak és főzőcskéznek.
Ja, és hát fucking Robert Forster és fucking Robert Davi. A Peacemaker a létező egyik legtöményebb 80s B-esszencia, amely, ha pár évvel korábban és két nagyobb névvel készül el, most akár klasszikus is lehetne. Ajándékba kéne adni DVD-n minden 6 pack sörhöz.