Az árja faj ugyebár uralkodásra termett (persze, fiam, simít végig szánakozón az atyai kéz az értelmi fogyatékos buksiján), úgyhogy bő 30 évvel a második világháború után a náci bűnösök, élükön a hírhedt Josef Mengelével, nem annyira azzal vannak elfoglalva, hogy bujkáljanak a törvény utánuk nyúló vaskeze elől, mint inkább azzal, hogy visszaszerezzék egykori hatalmukat. És nem is akárhogy.
Az Ira Levin (Rosemary gyermeke) könyvéből készült A brazíliai fiúk az a fajta furcsa, ritka film, amelynek befogadása után a kellemes, thrilleres borzongásra vágyó jámbor néző nem tudja eldönteni, hogy amit látott, az összességében hátborzongató volt, vagy inkább röhejes. A sztori második felében ellőtt fordulat, vagyis az egész cselekményt meghatározó rejtély megoldása semmiképpen nem tesz szívességet az előbbi lehetőségnek, ráadásul a legendás színészek játéka is látványosan bizonytalan táncot rop a méltóság és a ripacskodás határán. Még szerencse, hogy a film a ’70-es években készült.
Ezra Lieberman, a híres, de már hitelét vesztett nácivadász (Laurence Olivier) egy saját szakállára nyomozó, fiatal zsidó halálán keresztül értesül róla, hogy a tömeggyilkos Mengele (Gregory Peck) egy nagyszabású művelet végrehajtására készül, ami visszahozhatja a fanatikusok hitét a Negyedik Birodalom újjáéledésében. Lieberman nem talál támogatókra, tekintve, hogy a fentebb említett kemény vasököl a világháború után 30 évvel már inkább csak lustán tapogatózó, fonnyadt kar, így aztán egyedül indul neki a rejtély megoldásának: Mengele és emberei valami felfoghatatlan okból kifolyólag 94 idős, 65 év körüli, teljesen átlagos életet élő férfit akarnak meggyilkolni a következő két és fél évben, szerte a világon.
Franklin J. Schaffner A brazíliai fiúkat megelőző 10 évben Hollywood egyik meghatározó rendezője volt (A majmok bolygója, Patton, Pillangó), de ekkorra már leszállóágba került a karrierje – ez az utolsó jelentősebb filmje, és már ezt is inkább csak a briliáns/röhejes sztori és az illusztris színészgárda mentette meg a feledésbe merüléstől. A brazíliai fiúk elsősorban a jól felvezetett rejtély, a végig fenntartott bizonytalanság és a lassan fokozódó feszültség miatt hatásos.
A fő kérdésre adott válasz (kik azok a brazíliai fiúk?) hamarabb kikövetkeztethető, mint azt az alkotók szeretnék, így a csattanó nem érvényesül kellő erővel, de van olyan bizarr és agybaszó, hogy az ember az „ez annyira irreális, hogy ilyet senki nem tudna kitalálni, ergo muszáj igaznak lennie” gondolatmenethez hasonlóan vagy szépen, zokszó nélkül beszopja az egészet, vagy röhög egyet, és elkezd vígjátékként tekinteni a filmre. A brazíliai fiúk nehezen körülírható zsenialitása nagyjából abban rejlik, hogy mindkét szempontból működik.
Schaffner a tőle megszokott eleganciával, precizitással rendez, a képi világ egyszerre érzékelteti a sztori nagyságát (a gyilkosság a behavazott gáton) és őrületét (zaklatott közelképek a szereplőkről), Jerry Goldsmith izgalmas taktusai pedig fáradhatatlanul pörgetik előre az eseményeket, ám Olivier és Peck közben a zsidó és a náci sztereotípiák kézikönyveivel dekorálják ki arcjátékukat és gesztusaikat.
Ugyan mindketten képesek az elvileg komoly szerepüknek megfelelően eladni magukat – Peck félelmetes, ahogy fehér öltönyében előadja az árja tervet, Olvier tekintélyes, amikor leteremti a börtönben a háborús bűnöst, vagy izzó tekintettel méregeti ellenségét a fináléban –, ugyanakkor mindketten elcsúsznak az önparódia irányába is. De olyan szórakoztatóan, hogy az ember komolyan sajnálja, hogy ez a két színész sosem vitte tovább a szerepüket valami fasza kis zsidó-náci sitcomban.
A brazíliai fiúk rejtélye (a legtöbb rejtélyhez hasonlóan) addig igazán nagyszerű, amíg le nem hull róla a lepel. A méltóságteljesen, de határozott tempóban gördülő cselekmény reálisan egyetlen nyílt konfliktushelyzettel szolgálhat az öreg Olivier-nek, akit tankkal és gépágyúval sem lehetne eladni akcióhősként, addig pedig Schaffner a gyilkosságok bemutatásával akadályozza meg a lendület megtörését. A sztori ezek nélkül sokáig eseménytelen lenne, és hiányozna belőle az a remek, paranoid és már-már apokaliptikus hangulat is, ami a legutolsó képkockáig erősödik: mert miféle borzalmas, briliáns és monumentális terv lehet az, ami 94 olyan átlagember halálát kívánja, akiknek látszólag semmi közük egymáshoz?
A rejtély megfejtése és a két, nagypapás főszereplő viszont semmiképpen nem készít fel a fináléra: a grandiózus, országról országra ugráló thriller leszűkül egyetlen szobára, amiben két férfi vív veszett, kíméletlen és állatias élethalálharcot. Pisztollyal, fogakkal, körömmel esnek egymásnak, nyál és vér vegyül, aztán, csak a poén kedvéért, színre lép három dühödt dobermann is, hátha maradt még valakin épp bőrfelület.
A brazíliai fiúk a maga B-filmes koncepciójával manapság menthetetlenül metás, nézőre kacsintgató, cinkos bűnös élvezet lenne – és bár így is bűnös élvezet, a ’70-es évek szikár, vad thrillereire jellemző stílusjegyeinek hála van benne egyfajta méltóság és elegancia, ami a kevésbé komolyan vehető aspektusaival együtt egy kicsit bizarr, de meglepően jó és egyedi eredményt szül. Azért a fentiek ellenére megnéznék egy mai folytatást, ami a felnőtt brazíliai fiúkról szól…