baski sándor: Amikor először, még gyerekként, kábé ’92 októberében kezembe akadt a Robotzsaru képregény magyar kiadásának 9. száma, mérhetetlenül menőnek találtam. Egy robotember, aki szétrúgja a rosszarcúak seggét – kell ennél több? (Lábjegyzet: tessék megnézni Murphy sírkövén a dátumot.) A koncepción és a skizofrén főhős figuráján kívül a bizarr gonoszokat és a cyberpunk-western hangulatot is szerettem, noha ezt akkor még nyilván nem tudtam volna ilyen szépen megfogalmazni. A filmet, amely természetesen egy TDK típusú VHS-re másolva jutott el hozzám, hasonló rajongással fogadtam, sőt minden idők második legjobb képregény-adaptációjának tartottam. A laudáció jelentőségét ugyan csökkenti némileg, hogy addig a pontig mindössze két képregényfilmhez volt szerencsém (a másik a Burton-féle Batman), illetve, hogy a Robotzsaru esetében a film volt előbb, tehát nem is képregényfilm, de erről akkor fogalmam se volt.
Úgy éreztem, Verhoeven tökéletesen adta vissza a képregény hangulatát. A klasszikus, '80-as évekbeli szintifutamok, Murphy fémes hangja és a lépéseit kísérő tompa dübörgés – utólag leginkább a hangok maradtak meg a filmből, és persze a brutalitás. Kamaszfejjel egyszerűen nem találtam benne hibát. Most, két évtized után először újranézve sem csalódtam, a nosztalgia- és a retromáz jót tett neki. Ami gyerekként az önértékén tűnt menőnek, az most már a nyilvánvaló over the top-minősége miatt. A karikatúra-gonoszoknak hála nagyon könnyen átfordulhatna paródiába a film, de a témájához annyira passzol a stílus, hogy még most, 2015-ben sem kínosak ezek a jelenetek. Ugyanezt már nem lehet elmondani a Robotzsaru nemeziséről: az ED-209 robotokat olyan primitív stop-motion technikával mozgatják, amik egy '50-es évekbeli Godzilla-filmben is gagyinak tűnnének. (Érdekes: gyerekként ez se zavart, sőt fel se tűnt.) Ha a trükkök egy része el is avult, a kapitalizmuskritika biztos nem, ami abból is látható, hogy a tavalyi (amúgy erősen alulértékelt) remake-nek nagyon nem is kellett megváltoztatni az alapsztoriját.
Forgács W. András: A minap kezembe akadt a Filmvilág 1989-es, Fábián András által jegyzett Robotzsaru-ritikája, amely azt hiszem, iskolapéldája annak a fajta fölényeskedő, nyegle, enervált és felületes hozzáállásnak, amellyel a kritikusokat elég gyakran vádolják - teljesen jogosan. A jópofizó cikk végére beszúrt "Alkalmasint robotnéző is akad majd hozzá." mondattal bizonyítja be a Szerző, hogy a filmet látta de nem nézte; a Reagan-kor meglehetősen éles és nyilvánvaló szatíráját nem vette észre. Ahogy Verhoeven Murphy szenvedését és halálát ábrázolja, na, az ott van valahol Caravaggio vallásos festészete mellett. A nyilvánvaló szimbólumok, a gondolatiság mélysége (ahogy Murphy-Robotzsaru az identitását keresi, szellem a gépben, miegymás), nem beszélve Basil Pouledouris fantasztikus zenéjéről - mindezt nem látta. Ő csak egy buta robotos filmet látott, amelynek különösebb értéke nincs, "holnapra úgy is elfelejted", hangzik az örök szülői intelem.
Hát nem, kérem tisztelettel, kedves nagytudású, nagytapasztalatú és egyébként is magas pozíciójú felnőtt-bácsi per néni; Verhoeven valóban egy közepes B-filmtől mentett meg minket, amikor hozzátette a magáét innen, Európából. Azt a világlátást, amely nem azért dagonyázik az erőszak és a vér esztétikumában, mert az menő, hanem nagyon is jó okból sokkol és rémiszt. Egy olyan rendezőről van szó, aki még a legbutább pszeudofasiszta-sci-fiből is fantasztikus társadalomkritikát alkotott (Starship Troopers). Nem kell filmesztétának lennünk ahhoz, hogy értsük a Reagan-Thatcher kor yuppiejainak félelmetességét, a militarizmus és az ész nélküli kapitalizmus összes rémálmával egyetemben. Lehet, hogy az effektek egy kicsit már elavultak, de a történet, a karakterek időtlenek, és sajnos ma is aktuálisak. És a színészek: Ronnie Cox, Peter Weller, Nancy Allen, Miguel Ferrer, Kurtwood Smith, Ray Wise - remek, inspirált szereposztás, fantasztikus alakításokkal. Vagy az emlékezetes jelenetek, a Verhoevenre annyira jellemző, sajátos egalitáriusság, ahogy például a rendőrök és rendőrnők együtt zuhanyoznak. Évente legalább egyszer újranézem, mert viszolyogtat és felemel.
Nemes András: Nem merem felelősségem teljes tudatában kijelenteni, mégis élnék a gyanúperrel, hogy a Robotzsaru volt gyerekkorom első olyan filmje, ami elültette bennem a kellemetlen sejtelmet, miszerint én valójában (minden korábbi meggyőződésem ellenére) csak egy hülye kis szaros vagyok. Nyugtalanított, hogy úgy éreztem, igazából nem értem maradéktalanul a filmet, nem is biztos, hogy nekem szól, holott egyértelműen feltétel nélkül imádnom kellett volna: vagány, lövöldözős-robotos mozi iszonyat menő akciókkal és egy eszetlenül cool, őrületesen profin dizájnolt, emblematikus címszereplővel. Valahogy mégsem állt össze a dolog.
Nem tetszett, hogy Murphy megalázásának és lemészárlásának jelenete tényleg földhöz baszott, mélyen megrázott és felkavart, zavart, hogy a legrettenetesebb híreket is megnyerő, elragadó mosollyal prezentáló hírolvasók tekintetében plusztartalmakat sejtettem (amiket persze nem értettem, sőt, azt se tudtam, mi a francot keresnek a filmben egyáltalán), idegesített, hogy az alkotók nagyon látványosan kommunikálnak felém valamit, aminek dekódolására képtelennek mutatkoztam - lövöldözést akartam, robbanásokat, csípőből odavetett egysorosokat, megnyugtató semmitmondást. Ehhez képest a Robotzsaru minden volt, csak megnyugtató nem: felfogtam sötét cinizmusát, társadalomkritikus, gúnyos attitűdjét, csak épp kissé kibaszásnak éreztem, hogy szánt szándékkal kizökkent, zavarba hoz. Felfokozott, csúcsra pörgetett brutalitása is megdöbbentett, sokkolt, de a rossz értelemben - már az ED-209-es tragikusan elsülő bemutatkozása kicsapta nálam a biztosítékot, pláne, hogy a látottakhoz való viszonyulásomat végképp összekuszálta a tényszerű felismerés, mely szerint a jelenet minden borzalma ellenére kétségkívül baromi vicces.
Alapvetően azért persze szerettem a filmet (Verhoeven nagyon érti a felhőtlen tömegszórakoztatás és a súlyos, komplexebb mondanivaló átadásának helyes arányait), éppen ezért néztem meg újra és újra, míg aztán (lassan bár, de) kezdett leesni, miről is van itt szó valójában. És kurva jó érzés volt. Nem állítom, hogy a Robotzsaru hatására bölcsebbé, érettebbé, vagy mittudomén, felnőttebbé váltam (ez a mai napig nem igazán jött össze), az viszont biztos, hogy egészen más szemmel kezdtem nézni a filmeket, vadásztam a mélyebb tartalmakat, és boldoggá tett, mikor rájuk bukkanhattam. Óriási lenne, ha manapság is gyakrabban jönne szembe ilyesmi egy hollywoodi blockbusterben.
Rusznyák Csaba: Annak, hogy kisebb koromban a szüleim igyekeztek távol tartani a nem gyerekeknek való tartalmaktól, volt egy érdekes mellékhatása. Sok itt-ott, véletlenül, tévés előzetesben/résnyire nyitott ajtón át elcsípett ijesztő és/vagy brutális jelenetrészlet maradt meg bennem, amelyekről sokszor azt sem tudtam, miből vannak egyáltalán (a Lelkek karneváljának egy kb. félperces részletétől pl. iszonyúan sokáig fostam, és csak úgy 20 évvel később láttam magát a filmet). Na, ilyen volt a Robotzsaru szélvédőn kenődő, savban megfürdött rosszfiújának esete is. Mivel csak néhány, lepusztult környezetben játszódó másodperchez volt szerencsém (a lényeghez, ugyebár), és a savtartályról meg amúgy a főhősről magáról is lemaradtam, azt hittem, hogy valami mutáns szörnyet látok egy posztapokaliptikus horrorszerűségben. Amikor később megnéztem a teljes filmet, a vonatkozó jelenetnél a felismerés harsány örömével ujjongtam és bokszoltam a levegőbe. Mindenki azt hitte körülöttem (nagy fintorgások és viszolygások közepette, merthogy a látottakra nyilván ez volt a természetes reakció), hogy egy perverz fasz vagyok.
Egyébként, mint sok mást, a nagy klasszikusoktól (Star Wars) a kultgagyikig (Kobra), ezt is képregényben olvastam először (az ominózus gázolásjelenet abból hiányzott), és nem fűalatti, Fazekas-féle átiratban, hanem hivatalos adaptációként (a Marvel ’90-es évek eleji Robotzsaru-szériája máig egyike azon kevés képregénysorozatnak, amely teljes terjedelmében megjelent itthon). Ami persze közelébe sem ért a film letaglózó erejének: Verhoeven a társadalmi és médiaszatíra, illetve a vérmocskos brutalitás példátlan, mindkét esetben szenzációsan over-the-top elegyével sokkolt, a végeredmény így egyszerre robotos-öldökléses bűnös élvezet és elgondolkodtató-provokatív identitásdráma és társadalomkritika. Jó, persze gyerekfejjel ebből még csak az előbbit fogtam fel. De akkoriban az pont elég volt, azóta meg az utóbbi gondoskodik róla, hogy a Robotzsaru továbbra is fontos és zseniális maradjon.
TheBerzerker: Már kis szaros videotékapatkány koromban is tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy két fajta ember van. Az egyik, aki szereti a robotos filmeket, a másik meg az, akivel nem állok szóba. Ugyanezen elméletemet tartom egyébként a metál zenével kapcsolatban is, de az most nem ide tartozik. Mindenesetre az tuti, hogy a '80-as évek a XX. század legkirályabb időszaka volt. Ömlöttek a jobbnál jobb zenék és filmek a mindent szivacsként magába szívó tinédzser arcába, aki csak kapkodta a fejét. Nem az volt mint manapság, amikor minden ott van az ember pofája előtt, és sokszor még csak a száját se kell kinyitnia, máris benne van egy zombifilm vagy egy jófajta trash metál lemez. Akkoriban kérem a kultúráért meg kellett dolgozni. A videotékában fel kellett iratkozni egy filmre, hetekig kellett várni egy-egy másolt VHS-re, amiről sokszor lemaradt a film vége stb, stb. Csodás időszak volt ez...
A Roborzsaru ezen fiatalkorom legszebb éveinek egyik igazán meghatározó filmje. Tudom, sokszor mondtam már ezt, és még fogom is ebben a rovatban, de így van bassza meg! Éreztem én már kis csipszarként is, hogy ebben a filmben jóval több van egy ezüstszínű acélember irgalmatlan nagy mordállyal való igazságosztásánál. Egy rohadt szót nem értettem a film igazi mondanivalójából, vagy mögöttes szimbolikájából, de az első pillanattól az utolsóig magával ragadott nyomasztó, komor hangulata. Egyszerre éreztem azt, hogy szívesen élnék egy ilyen Detroitban, és azt is hogy nem. A Robotszaru meg egyszerűen mindenhol ott volt, ahol szükség volt rá, akkor is, ha sebessége egy romerói zombiéval vetekedett. A szétsavazott pofájú ellen képsorai pedig kiirthatatlanul beleégtek az agyam olyan mögöttes szegleteibe, amelyekből sosem fogom tudni kitörölni. Európai explicit erőszak, sötét tónusok, alapjáratú színészek egy olyan remek korszakban, amikor Ronnie Cox még menőnek számított. Aztán eljutott ő az Albert Pyun rendezte Amerika Kapitányig is. De ami igazán durva Veerhoven filmjében, az az, hogy a mai napig működik. Aktualitása, hangulata és creepysége egy fikarcnyit sem csorbult.