„Once a crook, always a crook.”
A múltad visszajön érted. Hiába hiszed, hogy magad mögött hagytad, hogy leszámoltál vele, hogy továbbléptél. Megkeres, eléd áll, pofán ver, és azt mondja: hozzám tartozol. Ostoba vagy, ha másképp gondoltad. Steve Lacey, az alvilág egykori sofőrje minden, csak nem ostoba: igaz, a sittről kijövet új életet kezdett, munkába állt szerelőként, és még egy kedves, csinos feleséget is talált magának, aki ráadásul sötét múltját is elfogadta. De Steve legbelül akkor is tudja, hogy a múltja még visszajön érte. Egyáltalán meg sem lepődik, amikor bekopog az ajtaján, és fegyvert fog rá. Szinte várta.
A magyar származású André De Toth (Tóth Endre) a ’40-es és ’50-es évek amerikai filmkészítésének egyik legmegbízhatóbb és legtehetségesebb B-gyárosa volt. A westernektől a háborús mozikon és a horrorokon át a hidegháborús thrillerekig csinált mindent, de talán a noirok az életművének a leginkább meghatározó darabjai – azok közül pedig az 1954-es Crime Wave az egyik legnagyobb gyöngyszem (ismert The City is Dark címen is). Rendkívül feszes szerkezetű, agresszív adrenalinlöket, amelynek panelekből épített sztoriját De Toth hozzáértése emeli messze jogos kvalitásai fölé.
A börtönből nemrég meglógott Doc Penny (Ted de Corsia, a korszak noirjainak egy tipikus karakterszínésze) és két társa (köztük a fiatal Charles Bronson, aki egy évvel korábban már dolgozott együtt a rendezővel A viaszbabák házában) kirabolnak egy benzinkutat. Szinte csak aprópénzt zsákmányolnak, de így is ráfáznak: egyikük megsebesül, és le kell lőniük egy rendőrt. A sebesült bandatag aztán felkeresi segítségért a környéken élő Steve-et, akit anno a börtönben ismert meg – és ott leheli ki a lelkét a fotelben Steve és felesége szeme láttára. És a legrosszabb nem az, hogy a rendőrök nem hisznek Steve-ék ártatlanságában, hanem az, hogy Doc és Hastings (Bronson) hamarosan szintén bekopognak hozzájuk. Fegyverekkel, követelésekkel, fenyegetésekkel.
De Toth egyvalamihez nagyon értett: sosem untatta a nézőt. Többnyire kis pénzből, gyorsan összedobott filmjei (a Crime Wave 13 nap alatt forgott, eredeti, városi helyszíneken) tele vannak erővel, lendülettel és energiával, és csak mennek előre, mint egy úthenger, nincs bennük egyetlen elvesztegetett pillanat vagy felesleges mondat sem. Ez a koncentráltság, ez a kérlelhetetlenség a noirnak különösen jól áll: a benzinkúti rablásjelenet alig pár másodpercig tart, hirtelen, durva, sallangoktól mentes. A maga egyszerűségében vérporfi és félelmetesen hatásos, és ez még csak a kezdet.
Steve (Gene Nelson "elmegy" alakításában) két világ közt vergődik: a régi nem hajlandó elengedni, az új pedig nem hajlandó teljesen befogadni. Egykori gengsztertársai újra és újra lerángatnák magukhoz, a zsaruk pedig már csak megszokásból sem hiszik el, hogy jó útra tért. Mentőöve a felesége, ő az egyetlen, aki hisz és bízik benne, így amikor az ő élete is veszélybe kerül, már semmi más nem számít, sem a régi világ, sem az új – csak a nő számít, és a férfi, aki teszi, amit meg kell tennie, kerüljön, amibe kerül, a pokolba a rablókkal, a gyilkosokkal, a kopókkal, a világgal, mindennel és mindenkivel.
Legyen szó akár fogoly/fogva tartó dinamikáról egy sötét, klausztrofób lakásban, tökéletesen megtervezett, feszült bankrablásról, vagy a fél városon átívelő autóshajszáról, De Toth kőkeményen, határozottan, stílusosan viszi végig a nagy fordulatokkal egyébként még csak véletlenül sem szolgáló, de a bűntől, az aljasságtól, a kíméletlenségtől majd szétszakadó sztorit.
A Crime Wave sötét, piszkos hangvételéért a fentieken túl még igen nagy részben felel a Sims nyomozót alakító Sterling Hayden is. A noirnak ez a hatalmas, sziklaarcú, emblematikus figurája főleg a gengszterszerepeiről (Gyilkosság, Aszfaltdzsungel) híres (nameg a Dr. Strangelove-ból), így aztán furcsa még a szokásosnál is veszélyesebbnek és kíméletlenebbnek látni éppen egy zsaru bőrében. Sims azonban maga is fenyegetést jelent Steve számára, úgyhogy Hayden természetesen magánkívül lubickol a rend őrének karakterébe festett sötétségben. Ez egy all-in-one szerep, ha nagyon akarom, simán levezethető belőle Bud White állatiassága és primitívsége, Piszkos Harry kegyetlen hajthatatlansága, Jake Gittes cinizmusa és gyűröttsége, sőt, még Dredd bíró abszolút szenvtelensége is. Naná, hogy Hayden zsebre vágja az egész filmet.
És amikor a végén megunja, hogy orvosa tanácsára fogpiszkálót és gyufát rágcsál cigaretta helyett, és előveszi mosatlan ingének zsebéből azt a ki tudja hány hónapja/éve ott tartogatott egyetlen szál meggörbült, megroggyant nikotinrudat, az a noirok egyik legegyszerűbb, legelegánsabb, egyben legszimbolikusabb végszóját jelenti. A múltad visszajön érted. Vagy lehet, hogy soha nem is hagyott el igazán.
PS: A film DVD-kiadásához készült egy audiókommentár, amelyet Eddie Muller noir-szakértő mellett (mindenkinek nagyon ajánlom Dark City – The Lost World of Film Noir című könyvét) maga James fucking Ellroy dumál végig. Finoman szólva kötelező tananyag.
